4. fejezet - Szotyi felbukkanása
Verejtékezve riadtam fel álmomból. Nem is emlékeztem rá mi volt az az
álom… De éreztem, hogy valami történik.
- Ez egy démon… - suttogtam a szoba sötétjének. Kezdeti lassúságom
ellenére villámgyorsan cselekedtem. Magamra kaptam kezem ügyébe kerülő
egyik ruhámat, majd minden gond nélkül kiugrottam harmadik emeleti
ablakomból…
Ösztöneim egy koszos mellékutcába vezettek. Amikor megláttam a halvány
árnyat, vészjóslóan, halkan szóltam az idegenhez:
- Ki vagy te? Mit akarsz Budapesten? - Szemeim vészjóslóan villogtak. Az
árnyékból előlépett egy alacsony vörös szemű fiú. Megszólalt ugyan, de nem
értettem mit mond. Ráolvastam így most már kölcsönösen érthettük egymást.
- Nem ajánlatos velem kikezdened. - mondta lekicsinylően. – Nem
vagyunk egy súlycsoportban.
- Ahhoz képest, hogy milyen kicsi vagy jól felvágták a nyelved!
A penge amely az éjszakában villant villám gyors volt. Az utolsó
pillanatban tértem ki előle. Árnyék nyúlványaimmal a fiút a tégla falhoz
szegeztem.
- Felesleges kapálóznod. Ezeket nem tudod elvágni. És most halljam! Mit
akarsz itt, tökmag?
- Nem fogom megosztani a terveimet egy ilyen szánalmas halandóval, mint te!
– nyögte, mivel az árnyak egyre szorosabban fonódtak a nyaka köré.
- Micsoda kedves szavak! Nem öltem még embert… De bár mikor
megtehetem. – az árnyékok még szorosabban fogták a fiút.
- Rendben. három fiút keresek. Valahol ebben a szörnyű városban vannak.
Yoko Kuram, Yusuke Urameshi és Kazuma Kuwabara.
Próbáltam leplezni meglepetésemet, merengésemből pedig a fiú ideges hangja
zökkentett ki.
- Leszednél innen, halandó?!
- Igen. Nos arról a Kuramáról semmit sem tudok. A másik kettőm pedig
cserediákok és nálam laknak…
- Vigyél el oda!
- Tökmag ne parancsolgass! – Utáltam, ha valaki meg akarta mondani,
hogy mit csináljak. – Mi a neved?
- Hiei.
Szerintem jobban illett volna rá a szotyi elnevezés. Viszont ha
belegondolunk helyes volt. Alacsony, vörös szemű és fekete hajú. A haja szó
szerint égnek állt, elöl pedig egy fehér csík húzódott benne.
- Jól van elviszlek a lakásomra… - Egyeztem bele egy lemondó sóhaj
kíséretében. – Induljunk.


Amikor a lakásomhoz értünk, betessékeltem legújabb
„vendégemet”. Jó hangosan bedörömböltem a fiúkhoz aztán
óvatosan bekukkantottam az ajtón… Úgy látszik kopogásom hasztalan
volt… Oda szaladtam a fiúkhoz és hozzájuk vágtam egy-egy párnát. Na
ez megtette a hatását. Álmos morgások hallatszottak a takarók alól. Ekkor
lépett közbe Hiei.
- Felkelni idióták!
Az ismerős hangra rögtön kipattantak az álmos szemek. A fiúk kérdőn néztek
rám. Segítségkérően Hieire néztem…volna ha bele nem kezd rögtön,
anélkül, hogy kértem volna.
- Koenma-nak küldetése van számunkra. Itt ebben a kicsi és ronda országban,
úgy hogy légy szíves szedjétek össze magatokat!
- Na jó! Először is az országunk nem ronda! - szóltam ingerülten. –
Másodszor: én vagyok az itteni szellemdetektív tehát ebbe nekem is van némi
beleszólásom!
- Óó! Egy kolléga. - mosolygott Yusuke. Már mind értettük mit mond a másik.
– Mi a probléma Hiei? Mit akar a cumis?
- Egy S osztályú szörny garázdálkodik ebben az… országban. El kell
kapnunk!
- És nem várhatna holnap reggelig? – kérdezte Kuwabara álmosan.
- Hiei, igaza van! Nem vághatunk neki az éjszaka közepén. – szólt
Suichi. Valami azonban nekem is feltűnt. Hiányzott egy aprócska részlet.
- Ki az a Kurama? – ez a kérdés foglalkoztatott.
- Én. – hangzott a tömör válasz Suichitől…

Na ez már tényleg sok volt. Soha az éltben nem volt még dolgom S osztályú
szörnnyel. De igazából nem ez volt az egyetlen dolog ami
foglalkoztatott… Valahogy nem így képzeltem a vakációm első napját. A
park füvéről néztem az eget, de innen a városból nem igazán láttam a
csillagokat. Ez a négy fiú fenekestül forgatja fel az életem. És valahogy
mégis…vágyom arra a kihívásra amit az életembe hoztak. Meg aztán
Kurama. Olyan fura… Én még soha nem voltam úgy igazán szerelmes. És
arra is vágyom, hogy megtapasztaljam ezt az érzést. Mert vonzódom
hozzá…

- Kurama te akkora egy hülye vagy! – Hiei szúrós szemekkel nézett
barátjára. – Az a lány csak egy egyszerű halandó. Nem méltó hozzád.
A fiú halálos nyugalommal szemlélte Hiei dühkitörését. Nem értett egyet a
tűzdémonnal.
. De te sem bántottad. - Vitte be a találatot Kurama. – Amiből két
dologra következtetek: vagy nem tudtad vagy érdeklődsz iránta.
- Ez nem a te dolgod. – fordított hátat a fiú.
- Na mi van srácok, mi a vita tárgya? – Yusuke álmosan lépdelt a
szobában. Éjszaka 3-kor ez nem is meglepő. – És hol van a drága
vendéglátónk?
- Fogalmam sincs és nem is érdekel. – Hiei mogorván gubbasztott a
sarokban.
- Megkeresem. – Kurama felállt a kanapéról és keresni kezdett engem.
Sejtette, hogy a parkban kuksolok. Menyire igaza van.

Halk lépések zaja ütötte meg a fülemet.
- Minden rendben? - Kurama mellém telepedve szintén az égre emelte a
szemeit.
- Igen… Csak ez nekem kicsit sok így egyszerre.
- Hé itt vagyunk… Nem kell félned. - mondta bíztatóan.
- Egyátalán nem félek. Soha nem szoktam. - mondtam halkan. Annyira jó volt
érezni a közelségét, bár ezt magamnak sem akartam bevallani.
- Mégis bánt valami. Látom a szemeden. – mondta. Na igen. Azokkal a
zöld szemekkel én is bármit észre vettem volna…