5. fejezet - Yusuke rokonai
- Na akkor? Elmondod? – Kurama kérdő tekintettel nézett rám.
- Attól tartok nem. –Mondtam egyszerűen. - Méghozzá azért, mert még
én magam sem tudom, mi bánt igazán. – Nos többnyire igazat mondtam.
De azt még sem fűzhettem hozzá, hogy… Basszus az rohadt nagy bajom,
hogy szeretlek, érted?! Mert helyes vagy és csodálatos zöld szemeid vannak.
Figyelmes vagy és nagyon kedves. Mondjuk azt sem tudom, hogy egyátalán,
hogy őriztem meg a hidegvérem.
Nyújtózkodva felálltam aztán Kurama felé nyújtottam a kezemet. – Te
is jössz? – a fiú megfogta a kezem és felállt.
- Persze - mosolygott. Kicsit zsúfolt estém volt, mitagadás. Amikor
felértünk Hiei az ablakban ült, Yusuke és Kuwabara a kanapén aludt…
Éppen egymást ölelték, ami kissé… hogy is mondjam… vicces
látványt nyújtott…
- Na, jó éjszakát Kurama és Szotyi… akarom mondani Hiei.
- Megfojtom!!! – Hiei nekem akart ugrani. Én beszökkentem a szobám
ajtaján és bevágtam az ajtót. Lecsúsztam az ajtó aljába. Nem voltam álmos.
Féltem. De már rég nem az S osztályú szörnytől. A saját érzéseim rabja
voltam. Olyan volt mintha mázsás súlyokkal együtt borultam volna az
ágyamra. A tudatom ködbe burkolózott és kizárt minden külvilági tényezőt.
Én még tényleg soha nem voltam szerelmes. De most…

Reggel fáradtan ébredtem, hatalmas zajra.. Beszélgetésnek nem nevezhető
hangok ütötték meg a fülemet.
- Te idióta! Most meghalsz. Amikor kikukucskáltam az ajtón azt láttam, hogy
Yusuke fel – alá rohangál a lakásomban Hiei pedig a kardjával üldözi.
Álmosan dörzsöltem meg a szemem, kezemben pedig még ott szorongattam a
plüss vízilovamat. Kurama lépdelt oda mellém én meg álmosan dőltem a
vállának.
- Mi történt már megint?
- Á semmi. Csak Yusuke leöntötte egy pohár vízzel Hieit reggel…
Vagyis kb. fél órája… Azóta megy ez a cirkusz. – mosolygott.
- Ó istenem… MÉG ALUDNI AKARTAM!!! – Vágtam a fiúkhoz a
plüssömet. – De már mindegy… A konyhába somfordáltam reggelit
készíteni. Na meg kávét, mert rohadt álmos voltam.
- Látom nem aludtad ki magadat. – Éreztem Kurama kezét a vállamon.
- Viccelsz? Ez volt életem leghosszabb éjszakája. – nyögtem. Most
először derengeni kezdett az emlékeimben, hogy pár napja Kurama megcsókolt.
Fura, hogy azóta csupán barátokként beszéltünk. Lehet, hogy ez neki nem is
jelentett annyit mint nekem.

Miután az egész banda megreggelizett, Hiei felpattant és fel - alá kezdett
járkálni aprócska étkezőmben.
- Mi van már tökmag? – Kérdezte Kuwabara.
- Mi csak itt szórakozunk a démon meg szabadon garázdálkodik odakint…
Nem kéne valamit csinálnunk, ahelyett, hogy egy ilyen szánalmas halandó
lakhelyén étkezünk??!! – osztotta meg véleményét a tűzdémon.
- Már megbocsáss Szotyi, de tudtommal simán kaptalak el még védekezni sem
tudtál! Plusz vendégül látlak ti meg reggel felébresztetek, holott fél
éjszaka nem aludtam… És ezek után még neked áll feljebb??
Yusuke lefordult a székről a Szotyi szó hallatán.
- Nem vagyok Szotyi, világos halandó?! Ha még egyszer kimondod, rövid
életed pillanatokon belül fog megszakadni. Különben is! Mi az a Szotyi?
Olyan hevesen álltam fel, hogy a székem hátra esett, és miután az asztalra
csaptam néhány pohár vészesen remegni kezdett.
- Ez már a pofátlanság teteje! Ne szórakozz velem, mert nagyon megbánod! A
te szavaiddal élve nem vagyunk egy súlycsoportban… - mondtam. Ha a
szemmel ölni lehetett volna Hiei holtan esett volna össze...Szerencséje
volt...
Yusukét kezdte érdekelni az utolsó mondatom… Sőt Kurama és Kuwabara
is érdeklődő tekintettel néztek rám… - Mit értesz az alatt, hogy nem
vagytok egy súlycsoportban? Haver téged megvert egy lány?! – Kazu és
Yusuke hahotába tört ki még Kuramának csak a szája sarka kezdett rángatózni
az elfojtott nevetéstől. Hiei feje a vörös egy sötétebb árnyalatát öltötte
fel és menten nekem ugrott volna, ha Kurama nem áll védelmezően elém.
- Hiei nyugi. De nem fogunk végig keresni egy két milliós várost csak mert
van egy ilyen démon. Van egy sejtésem, hogy meg sem találnánk. - Hiei
fújtatni kezdett mint egy macska. Elkellett azonban ismernie, hogy
barátjának már megint igaza van… Vagyis nincs. De ezt mi akkor még
nem tudtuk, hiszen, ha logikusan végig gondoljuk ez a legcélszerűbb…
Mekkora csapdába sétáltunk istenem…

- Eszti tulajdonképpen mi is az az erő ami miatt nem vagytok egy
súlycsoportban? – Yusukének erős önkontrolra volt szüksége ahhoz,
hogy ezt mind röhögés nélkül végig tudja mondani.
- Árny hordozó vagyok. – mondtam.
- Hogy micsoda? – Az az értelmes tekintet amivel Urameshi rám
nézett… hát nem tudom… engem kb. a három évesekre
emlékeztetett. Még Hiei is kíváncsian fordult felém, addig Kurama mindent
tudóan mosolygott. Kuwabarának ez fel is tűnt.
- Mit mosolyogsz te okos tojás? Ha valamit tudsz mondjad, mert megverlek!
Van egy olyan érzésem, hogy Kurama nem amiatt kezdett beszélni, mert
megijedt Kazu fenyegetésétől.
- Az árny hordozók mindig nők. Rendkívüli szellemi erejük, hajlékonyságuk
és gyorsaságuk van. Ugyan akkor nem rendelkeznek túl nagy fizikai erővel.
Az úgy nevezett árnyak afféle fekete gyökerek amiket nem lehet elvágni.
Tulajdonképpen, ha tökélyre fejlesztik akkor S osztályú démonok hatalmával
rendelkezhet…
Na igen majdnem ez volt a teljes igazság… Majdnem. Csakhogy volt itt
egy aprócska probléma. Rájöttem miért van itt a szörny… Én kellek
neki. Ha 17 éves elmúltam elveheti az erőm. Abban a percben én meghalok. És
sajnos a fiúk sem tudnak megvédeni. Te ezt tudtad ugye Koenma-san? Ezért
küldted őket. De ez édes kevés lesz ezt te is tudod… Akaratlanul is
elszomorodtam, mert a halálomat tényleg semmi nem akadályozhatja meg senki
és semmi. Ezt az érzést egy erőtlen mosollyal próbáltam palástolni.

Yusuke álmosan nyújtózott. – Nem csinálunk valamit? A lustálkodás
kezd az agyamra menni.
- Megnézzük a rokonaidat?- kérdeztem mellékesen.
- Rokon? – fiú furcsa tekintettel nézett rám.
- Tudod akik abban a hatalmas Zoo feliratú parkban élnek. Van belőlük kicsi
meg nagy. Állatoknak hívják őket… - a mondatom itt szakad félbe, mert
Yusuke üldözni kezdett.
- Szóval szerinted egy állat vagyok? – kérdezte amikor kifulladva
dőltem bele a fotelba.
- Őszintén? Nem… Szerintem te egy majom vagy…