6. fejezet - Egy aoró szó...
Végülis az az ötlet, hogy elmenjünk a Fővárosi állatkertbe csak Hieinek nem
tetszett. Várható volt. Annyira elegem volt már abból, hogy Szottyinak soha
semmi nem jó. Rekordot döntött… Még csak két napja ismerem, de
esküszöm többször húzott fel mint eddig bárki… Amikor pedig végre
erőt vett magán és el tudtunk indulni, egész úton morgott a villamoson,
miután majdnem hasra esett. Szitkozódni kezdett és az ő szavaival élve
„halandó közlekedési eszközöket” szidta.
- Sajnálom, de se kocsim se jogsim nincs úgy, hogy, ha valami nem
tetszik… - sziszegtem a fiú fülébe.
Mint tudni lehet a vidámpark, a nagy cirkusz és az állat kert egy úton
vannak. Kazu és Yusuke rimánkodni kezdtek, hogy legközelebb a vidámparkba
jöjjünk.
- Úgy csináltok mintha még soha nem jártatok volna vidámparkban. –
Nevettem a fiúkra. Komolyan mondom ilyen könyörgő tekintetet még életemben
nem láttam. Így hát megígértem, hogy legközelebb oda megyünk. Mikor
kiváltottam a jegyeket Hiei érdeklődve megkérdezte, hogy tartanak-e itt
sárkányokat.
- A mi világunkban már réges-régen nincsenek sárkányok. - Mondtam a fiúnak,
aki ezek után kijelentette, hogy ebben az estben kár volt ide jönnie.
Most már csak az volt a probléma, hogy mindenki másfele akart menni. Én már
sokszor jártam itt, tehát nekem édes mindegy volt, hova megyünk először.
Amikor megelégeltem a vitát idegesen intéztem szavaimat a fiúkhoz.
- Nem vagytok kisgyerekek. Ismeritek a térképet is, tehát menjetek arra
felé amerre szeretnétek. Hiei, Yusuke és Kuwabara egy irányba mentek, amit
én személy szerint nem tartottam szerencsés dolognak, tekintve, hogy
mindenen összekaptak. Mindenesetre én Kúramával tartottam, aki
természetesen az összes növény iránt érdeklődött. Így hát az üveg házakhoz
mentünk elsőnek. A fiú mindent alaposan szemügyre vett és minden egyes
növényhez volt hozzá fűzni valója. Figyelmesen hallgattam a szavait. Nem
gondoltam, hogy valaki ennyire rajonghat a növényekért. Bele néztem az okos
elragadó szemekbe. Ez a szempár nagyon sokféle érzést keltett bennem.
Láttam benne a saját arcom. Egyszerűen csak jó volt nézni. Szinte bele
lehetett merülni a mélyzöldbe. Elakartam mondani mindent ennek a
szempárnak. Elakartam mondani, hogy szeretem. És elakartam mondani neki azt
is, hogy tudom, hogy meg fogok halni, mert a démon értem jött… Ugyan
akkor ez a két szem le is bénított. Egyszerűen tökéletes volt. Legalábbis
számomra…

Miután pár óra múlva bejáratnál találkoztunk megkönnyebbülten láttam, hogy
egyik fiúnak sincsenek zúzódásai, amiből arra következtettem, hogy nem
verték össze egymást.
- Indulhatunk haza? – kérdeztem fáradtan, tekintve, hogy alig
aludtam. A fiúk helyeslően bólogattak. Haza úton én hátul baktattam még ők
elől hülyültek… Persze ennek megint Hiei itta meg a levét.
- Mi a baj? – kérdezte meg Kurama, miközben a fiúk éppen elől
balhéztak.
- Semmi - mosolyogtam – Csak fáradt vagyok.
És ezek után még főznöm kellett… Amit máskor szívesen tennék, de
tekintve, hogy Yusuke és Kuwabara annyit esznek, mint én egy héten
összesen… ez nem tűnt túl üdítőnek… Azért valamit csak össze
ütöttem, majd fáradtan ültem le a tévé elé.
- Nem jössz le? – kérdezte Kurama.
- Szívesen. – mondtam és már mentem is a cipőmért. Szótlanul
baktattunk le a lépcsőn. Mikor leértünk a kis parkba, Kurama szembefordult
velem. Én belemerültem a jáde szemekbe. Hatalmas hiba volt… Nem
tudtam szabadulni. Soha, de soha többé nem enged el ez a tekintet…

- Hova mentek ezek ketten? – kérdezte Yusuke. – Olyan furán
viselkedtek…
- Te agytalan! Nem tűnt fel, hogy Kurama szerelmes?!! Komolyan mondom nem
hittem volna, hogy ennyire idióta vagy… - Hiei „kedves”
szavai Yusuke döbbenetét váltották ki.
- Az nem lehet! – Jelentette ki. – Kurama életében nem volt még
szerelmes. És Esztibe sem lesz az biztos.
- Nem fogok veled vitatkozni. Láttam amit láttam.
Yusuke kíváncsisága egyre növekedett, ahogy Kuwabarájé is.
- Szotyi kérlek mondd el! – Vitte be Yusuke egy kaján vigyor
kíséretében a találatot.
- NEM VAGYOK SZOTYI!!!!!! Megöllek Yusuke. Ez volt életed utolsó nagy
hibája… Utolsó kívánság?
- Hé nyugi haver, nem kell annyira mellre szívni…

Még mindig a zöld szemekbe bámultam. Fejem kiürült és olyan érzésem támadt
mintha átlátszó lennék. Nem tudtam mit mondani a fiúnak. Egyszerűen csak
hozzá bújtam. Ez olyan volt mintha az álmom vált volna valóra. Mikor a
biztonságot nyújtó meleg kezek ölelésében voltam minden megváltozott.
- Mikor megcsókoltál… - makogtam esetlenül. – azt komolyan
gondoltad? – Féltem a válaszától.
- Komolyan. – mondta csendesen. Gyengéden felemelte az államat és
megcsókolt. Én örömmel viszonoztam. – Szeretlek. – Ez a kicsi
szó nagyon meglepett. Pedig a nap még tartogatott meglepetéseket…