A hó lassan és fátyolosan hullott. A hóvihar nagyon kis területen tombolt, de már teljesen megszűnt. Ez látszott a csupasz és száraz ballonkabát nyugodt ráncairól.
A férfi lépései halkan és kimérten ropogtak a sovány hóban, miközben hatalmas vadászpuskája a teste mellett lógva fémesen recsegett kissé részeges, mégis józan mozdulatainak sántító, föld rögeit kavaró csoszogásától. A gyerekekre pillantott, kik vacogva bújtak oda egymáshoz. Quent bűzlő szájából rekedtes, keserű sóhaj buggyant elő, amint a széttépett katonára, majd a farkasra pillantott, s már bölcsen készült kimondani óvó és álmos szavainak ittas monológját, mikor szemei hirtelen ráncosan elkerekedtek, a puskája pedig megállt a kattogó lengésben.
A káprázat villogva derengett szemei előtt. A havat maga előtt tolva csoszogott tovább, miközben a puskája várakozó villogással lassan felemelkedett, mint egy ébredező, gyilkos fenevad.
-Kisgyerekek? Nem...-nyögte.
Az illúzió lassan szertefoszlott... Quent szemei véresen zihálva kerekedtek el, miközben a fegyvert maga elé rántotta, mely felzúgott.

A súlyos fémcsápok hatalmas karmai a földre csapódtak, majd várakozó, sziszegő kattogás kíséretében a magasba emelkedtek, úgy tárulva ki, mint egy fémes, huzaloktól érdes és csavaroktól csipkézett száj.
A hőérzékelő-kamerák képe azonban fehér maradt...
A két gépszörny ciripelve emlekedett és recsegett a porrá tört sziklák erdeje közt, majd távozóan kinyújtoták csillogó pikkelyeik fémesen fényes csápjait...
Nem is olyan messze, a hó lehulló, selymes fátyolától eltakarva egy eszméletlen farkas feküdt jéggé fagyó vérében.

Egy idősebb nő bújt meg a zavaros sziklák erdőjében. Még mindig hallotta a vérszomjas páncélosok recsegő lépteit és a kegyetlen, pokoli fegyverek fémes sipítását, mely szaftosan és vérrel áztatva kopogtak az ódón csipkéken. Hirtelen egy férfi jelent meg és nyögve lerogyott melléje, miközben fáradt, lihegő ajkai mögül sós vércseppek buggyantak elő, majd pukkadtak ki fröcsögő hanggal, ősszemaszatolva fehér arcának pettyes ráncait. Az idős nő döbbent, könnyes szemekkel megfordult:
-Abe?
A férfi köhögve bólintott. A hulló havazás lassan takarta el azt a kis vércsíkot, melyet maga után húzott.
-Életben vagy? Hogyan? Te ott voltál az elsők közt, akiket megtámadtak.
-Ige...Éek....-zihálta egy elégedett, büszke mosollyal az arcán.
-Igazi tőlélő vagy Abe.-ölelte meg boldogan a nő, mire a férfi teste megrándult a kínos fájdalomtól.
Az asszony ijedten tekintett rá Abere:
-Megsérültél...
-Nem vées....-nyöszörögte ráncosan, miközben újra, fáradtan felnyögött.
A nő megpillantotta a sebet, mely halvány vörösséget festett az összeragadó szőrszálak forró pihéire. Szemei csalódott dühvel kerekedtek el, amint kereső ujjai megtapintoták az apró sebet, melyből a megalvadó vér bugyogott.
-Abe...Te alig vérzel...minhta nem is lőttek volna meg...
-Mié? Te sem séültél me...
-De én nem voltam akkor ott...-remegtek szemei, melyek az egyre élesebbé váló, fekete nyakörvre fókuszáltak a könnyek üveges gyöngyein keresztül.
Hirtelen megjelent egy katona, kezében egy furcsa, villogó tárggyal egy páncálos kíséretében. Parancsolóan a búvóhelyük feléje mutatott...
-Abe...Mi vagy te?
A férfi értetlenül ránézett, majd meglepett szemeibe keserű kétségbeesés szökött, miközben remegő ajkai könnyező és sajnálkozó dadogással kinyíltak.
-Elárultál minket, Abe... Te nyakörves...-hörögte, majd kirohant.
Nem sokáig jutott el, a páncélos pajzsából kiömlő, vad vihar ledöntötte a lábairól, amint az öntudatlan, könnyektől csillogó feketeségbe zuhant bele, hallva saját, kifejezéstelennek tűnő hangját, mely rideg gyásszal suttogott a kattogó és fémes „szárnycsapások” közt:
-Kis falka voltunk...Mindenkit befogadtunk, minden magányos farkast...Megosztottuk vele az ételünket...Együtt aludtunk vele...És ő eladott minket...
Abe remegve kuporodott össze, amint a katona feléje magasodott, majd a páncélos fele biccentett:
-Ez mehet a többi közé...

A kölykök vacogva bújtak egymáshoz. Az egyik feje mellett füstölögve tátongott a falon a fegyverből kirobbanó lövedék által vájt lyuk. Hatalmas, barna szemeikkel Quentre néztek. Ezek az ezüstös, ártatlan pillantások „Miért”-je félig kijózanította a részegségtől kábult férfit, ki megkeseredve, fejét csóválva behunyta a szemét, majd elfordult, megsimítva a homlokát...
Lobogó ballonkabátja lassan lobogott a szélben, és azon gondolkozott, miért is hagyta ott az előző várost. Nem volt messze...sántítva visszafordult és elindult...Tudta hogy jó a kocsmája, kíváncsi volt, ott talája-e még azt a szőke nőt, ki az ő tudományát megszégyenítve több mint 5 sherryt is lehajtott a torkán...
Amint megfordult, már azt is elfelejtette, miket is hagy maga mögött...