|
1.rész
Adelas 2009.05.27. 19:32
1. Fejezet Hena POV
Ott álltunk egymással szemben és csak néztem őt. Be szerettem volna inni minden másodpercét annak az időnek, amit vele tölthettem. Életem legmocskosabb dolga volt, hogy összejöttünk, és a pokolra kerülök érte, de ebben a pillanatban valahogy ezt sem bántam! Végigsimított az arcomon. Beleremegtem az érintésbe. Nem lett volna szabad megtennünk, tudtam már akkor. Ő is tudta. A fa törzséhez lapulva fürkésztem meleg barna szemeit, míg ő tett előre egy lépést, és testünk összeért. Ebben a pillanatban minden fékező erő szertefoszlott és én megöleltem. Átkulcsoltam kezeimmel a nyakát, és arcom a vállába rejtve bújtam hozzá. Karjai lágyan nyugodtak a csípőmön, de ahogy a hajamba csókolt, egyetlen pillanatra megszorított. Rossz volt tudni, hogy az, amit teszünk, a lehető legnagyobb árulás, és sokért nem adtam volna, ha arra a rövid időre mindkettőnk emlékezete elvész, de sajnos nem így lett. Eltűnt keze a derekamról, de hamarosan megfogta a fejem, és erőnek erejével távolított el magától. Megcsókolt. Tudtam, hogy ez lesz. Visszacsókoltam, hiszen én is kívántam. Nem álltunk meg egy csóknál, de éreztem, hogy nem kéne, és igazán nem is akarom. Megpróbáltam megállítani, de ő nem hallgatott a jó szóra, már a nadrágomat gombolta ki, mikor sikerült észhez térítenem.
– Fejezd be! – ordítottam rá, és ő egyetlen pillanatra eltávolodott tőlem.
– Tudom, hogy te is akarod! – válaszolt rám nézve, én pedig ledöbbentem. Mi az hogy… megcsókolt, erőszakosan, úgy ahogy még soha, ez már egyáltalán nem tetszett. Igyekeztem ellökni, de nem akart távolodni, végül pofon vágtam.
– Engedj, te vadállat! – üvöltöttem a képébe, majd kihasználva pillanatnyi döbbenetét elszaladtam. Jó, hogy a farmer, amit viseltem elég szűk volt, és nem csúszott le. Visszaérve a házhoz begombolkoztam, és besurrantam a szobámba. Az ablakomból még láttam, ahogy ő, a fa törzsének dől. Aztán megjelent Keiko, és hozzá sietett. Ő pedig megcsókolta! Pont úgy, ahogy engem pár pillanattal előtte, olyan szenvedélyesen… elfordultam. Semmi szükségem nem volt arra a látványra. Az imént még értem volt oda, ölelt, és próbált szeretni, most pedig az unokatestvéremmel teszi ugyanezt! Valóban ez volna ő? Yusuke Urameshi?
Kinéztem a repülő ablakán, leszálláshoz készülődtünk, és én utolsó simításként ellenőriztem az övem.
Nem tudom, miért vagyok ideges!
Vagy talán mégis, hiszen soha nem szerettem repülni, és ha Keiko nem könyörgött volna, hogy jöjjek, és a bűntudatom, nem hajt, biztosan otthon maradtam volna. Igazából az okát sem tudom annak, amiért jönnöm kellett. Lassan ereszkedni kezdtünk, én pedig megmarkoltam az ülésem karfáját.
– Nyugalom, kisasszony! – búgta a mellettem ülő vörös srác.
Jézus! Milyen szép zöld szemei vannak! Hogy nem vettem észre eddig?
A smaragdszemű mosolygott, és látszott, hogy ő nem fél. Szerettem volna a helyében lenni.
– Látja, már lent is vagyunk! – szólalt meg ismét a fiú. Felkaptam a fejem, és kinéztem az ablakon.
– Igen, igaz! – állapítottam meg rá villantva mosolyom. Szép arcú emberke, kellemes, bár kissé nőies a hangja, de sebaj. Közben felemelkedett mellőlem, és… húú! Délceg egy termet, magas, kecses és elegáns. Kész hattyú!
Még jó, hogy a nyaka nem olyan hosszú!
– Viszontlátásra! – köszönt el tőlem a srác és már indult is. Én elbíbelődtem az övem kikapcsolásával, aztán pedig a poggyásztartó kinyitásával, amit nem értem fel, így egy légi kísérő segített. Megkaptam a táskámat, és lekászálódtam a gépről, közben az MP3-mamat keresve. Isten ments, hogy nélküle mennék valahová! A fülemben már bömbölt a zene, mikor lehalásztam a csomagjaimat, helyesebben azt a két dög nehéz utazótáskát. Persze, csak az egyikben volt a saját holmim, a másikat anya teletömte mindenféle idióta ajándékkal, meg tudom is én még mivel. Nem értem, mire ez a cécó! Még egy alkalmi ruhát is becsomagolt nekem, ami tök felesleges, hacsak…
Úr isten! Keiko férjhez megy!
Jó, elég későn esett le, de mi másért lenne a sok ajándék, és a ruha, miért kellett volna mindenképp eljönnöm? Kisétáltam a reptérről, közben többször megállva, és átkozva anyát, amiért a bátyámat nem küldte el velem, legalább addig, míg a csomagokkal a nagynénémékhez érek. Élvezet lesz ezekkel utazni.
Én marha! Azt mondtam Keikonak, boldogulok!
Kiléptem az ajtót, aztán körül sem nézve jobbra sodródtam és a fal mellett ledobtam a két dög nehéz táskát. Kezdtem volna szidni anyát, mikor valaki a nyakamba vetette magát.
– Úgy örülök neked! – Megismertem a kedves és szelíd hangját, de a fekete hajzuhatag furcsa volt. Végre eltávolodott tőlem, és valóban Keiko volt az, aki majdnem ledöntött a lábamról.
– Szia! – mosolyogtam rá. – Nem mondtad, hogy megnövesztetted a hajad!
– Te sem, hogy levágattad!
Ez igaz, de végső soron olyan mindegy. Szerettem a hosszú hajamat, mert rengeteg dolgot tudtam kezdeni vele, de néha már az agyamra is ment, aztán meg hullani kezdett, és a fodrász azt javasolta, vágassam le. A mostani sem teljesen rövid, és szeretem, hogy torzomborzzá tudom varázsolni, ha kell.
– Hát muszáj volt! – vontam vállat végül. Keiko még egy lépést hátrált, és ebben a pillanatban került ő a látószögembe.
– Gyere, már Yusuke! – mordult rá unokatesóm. – Üdvözöld Henát!
Ne, inkább ne!
– Hogy, ha egyszer elállod az utat! – humorizált Urameshi. Megmaradt annak az átlagos fiúnak, aki volt, fekete szemek, fekete haj, pimasz arc, és feltűnően izmos testalkat. Talán mégsem átlagos! Hát, ha akkor ilyen fizikummal rendelkezett volna, biztosan nem szabadulok olyan könnyen. Hozzám lépett, megfogta a karom, és arcon csókolt.
– Isten hozott! – mondta.
– Köszi! – próbáltam rámosolyogni.
Érintése láncreakciót indított el bennem. Bizseregni kezdett a karom, aztán felszaladt a nyakamig, beitta magát a vérembe, és a szívem is hevesebben vert. Újra éltem a múltnak néhány pillanatát, néhány kellemes, de lopott csókot, érzéseket és szégyenérzet, amelyek elől elmenekültem.
– Jesszus! – kiáltott fel Keiko az órájára nézve. – Elkések! – Folytatta. Kétségbeesetten nézett körbe, és már le is intet egy taxit. – Yusuke hazakísér Hena! – Mondta rám nézve
Mi van?
Unokatestvérem olyan gyorsan tűnt el, hogy reagálni sem volt időm.
– De… - nyögtem, de ő már beült a taxiba, és heves kézmozdulatok kíséretében, gondolom, tudatta, hová akar menni. Feltekintettem a velem szemben ácsorgó fiúra, aki zavart mosoly kíséretében összefűzte tarkóján ujjait.
– Megyünk? – kérdezte és már hátat is fordított nekem.
Hogy ez mekkora barom!
Köhintettem egyet. Visszanézett, én meg a két táskámra mutattam.
– Legalább az egyiket megfoghatnád! – morogtam, miközben felvettem a könnyebbiket, a másikban úgyis az ő nászajándékaik vannak, feltehetőleg.
– Ja, tényleg! Bocs!
Hát van mit!
Legyintettem, és vártam, hogy végre elinduljon.
– Azt hiszem, jobb is, hogy Keiko elment, mert beszélnünk kéne! – vetette fel, miközben útra keltünk. Nem akartam vele túl sokat cseverészni, hát nem kérdeztem meg, hová tartunk épp.
– Nem, nem kéne! – vágtam rá talán túl gyorsan és indulatosan.
– Figyi, azóta az este óta én…
– Arra gondolsz, amikor majdnem… - Elhallgattam, mert a vörös srác közeledett felénk, aki mellettem ült a gépen, és úgy tűnt kinézte magának kettősünket.
– Sziasztok! – szegődött mellénk. Megálltunk.
– Kurama! – rikkantotta Urameshi, és ha jól láttam, ezért kapott a bordái közé. – Vagyis, Suichi! – javított magán.
Miért is?
A smaragd szemek most rám vándoroltak, és a fiú elmosolyodott, majd kezet nyújtott.
– Suichi Minamino! – mutatkozott be.
– Örülök, Hena Tadeshi! – tettem meg én is a kötelezőket.
– Keiko unokatesója! – szólt közbe Yusuke, aki egyelőre a bordáját dörzsölgette.
– Haza felé? – érdeklődött tovább Suichi. Mindketten bólintottunk. – Veletek tarthatok?
– Igen! – vágtuk rá egyszerre. Nem is gondoltam, hogy ennyire nem akarunk a másikkal kettesben maradni. Minamino kellemes társaságnak bizonyult, kedves, előzékeny és felvilágosult fiú révén tökéletes beszélgetőpartner volt. Yusuke háttérbe szorult, és azon kívül, hogy a csomagjaimat cipelte, nem igen kapott szerepet. Én kifejezetten örültem annak, hogy nem kell vele jó pofiznom, mert vajmi kevés kedvem volt hozzá. Egy nagy kétszintes családi ház előtt álltunk meg.
Ne már, hogy itt lakjanak!
Szépen gondozott előkertje volt, a járda mellett futó virágágyással.
– Hát akkor! – kezdett búcsúzni Suichi.
– Nem jössz be? – érdeklődött tőle Urameshi.
– Később visszanézek, mert Keiko kért rá! – rázta meg ő a fejét. – Előbb lejelentkezem odahaza! – Tette még hozzá, aztán búcsút intve távozott.
– Mi van ezekben? – sóhajtott fel Urameshi, miközben becipelte a két bőröndöt. Azon csodálkoztam, hogy eddig nem jelezte, hogy irtó nehéz.
– Feltehetőleg ruha és ajándék nektek! Mert ugye esküvő lesz! – A megállapításomat hallva visszafordult hozzám és hitetlenkedve nézett rám, aztán elmosolyodott.
– Igen, elveszem Keikot, nem mondta? – Megráztam a fejem.
– Valahogy elfelejtette.
– Talán mert sejtette, hogy akkor nem jönnél el! – mutatott rá a nyilvánvaló okokra ő.
– Miért ne jöttem volna? – kérdeztem vissza színészkedve egy keveset.
– Miattam! – vágta nyíltan az arcomba az igazságot Yusuke. Hát igen, sajnos ő jobban ismer, mit szeretném.
– Ennyire ne képzelj sokat magadról! – fintorodtam el, majd beléptem az ajtón, amit ő időközben kinyitott nekem. Egy kisebb előtérben találtam, szemben egy lépcső kígyózott az emeletre, a jobb oldalon egy boltív vezetett tovább. Erre mentem. Belépve láttam, hogy ez egyben az étkező is. A jobb sarokban a konyhapult kapott helyet, szinte az ajtóval egy vonalban még egy munkapult húzódott melynek bal oldalán bárszékhez hasonló ülő alkalmatosságok. Érdekes megoldásként a pult végéből indult ki az étkező asztal, körülötte a székekkel. A szemközti bal sarokban egy kanapé, vele szemben a tévé, és mögötte a falon könyvespolc és hogy teljes legyen az összkép egy kétszárnyas üvegajtó vezetett a kertbe. Füttyentettem egyet, mert nagyon tetszett, amit láttam.
– Keiko szerette volna így, de nekem is tetszik! – szólalt meg a hátam mögött Urameshi. Nem is értettem, hol járt eddig. – A bőröndöket felvittem a szobádba, az emeleten balra az első ajtó!
– Kösz! – vágtam rá. Egy pillanatig zavartan álldogáltunk egymással szemben, láttam a szemében felcsillanni a régi vágy fényeit, és én magam is éreztem, hogy hiába nem láttam, hosszú ideje, attól még ugyanúgy érzek iránta. – Felmegyek, kipakolok! – Jelentettem ki elsétálva mellette. Ő megfogta a csuklóm.
– Félbe hagytunk egy beszélgetést Kura…. vagyis Suichi miatt! – nézett rám. Egy pillanatig megfeledkezve magamról elmerültem meleg barna szemeiben. Szerettem a tekintetét, főleg mikor vágytól izzón nézett rám, mint most. Várakozva néztem rá, én nem fogom kibökni helyette azt, amit akar. Ha bocsánatot akar kérni, hát tegye csak meg. Eleresztette a kezem.
Most akkor mi van? Mehetek?
Továbbra is csak álltunk, és bámultuk egymást. Tudtam, miről akar beszélni velem, de nem érdekelt túlzottan.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
