2. Fejezet Yusuke POV

Hena nem könnyítette meg a dolgom túlzottan. Sőt azzal, hogy csak állt és nézett rám, megnehezítette. Tudnia kellett, hogy arról az estéről akarok beszélni vele, mikor elragadott a hév és kis híján ráerőszakoltam a saját akaratomat. Lehet, hogy idióta vagyok, hogy boncolgatom a múltat, de szeretem a tiszta helyzeteket. Különben sem tudtam volna úgy viselkedni, mintha semmi sem történt volna.

–               Nem tudom, mennyire emlékszel az utolsó beszélgetésünkre…. Kettesben – kezdtem.

–               Igyekszem elfelejteni!

–               Igen, én is! – mosolyodtam el, de úgy tűnt, ő nem viccelt. – Nézd, az, ami akkor… én nem… - Kopogtak, elnémítva beszédemet, ami amúgy is eléggé akadozva ment. Az ajtóhoz mentem, hogy megnézzem, ki az. Egy virágfutár volt, meghozta az esküvői csokor pontos mását. Nem értettem, miért van erre szükség? Keiko a ruháját sem veszi fel, akkor miért kellett a csokor pontos mása? Na, mindegy! Ez úgysem az én reszortom, és úgyis azt mondaná, hogy nem értek én hozzá. Bevittem és vázába tettem. Szerencsére Hena megvárt és nem lécelt le.

–               Gond van? – kérdezte engem vizsgálva. Megvakargattam a fejem, aztán legyintettem. Legszívesebben kiöntöttem volna neki a szívem, de mit gondolt volna? A bizalmát már akkor ott a fánál elveszítettem, és ha vissza szeretném szerezni, keményen kell majd pedáloznom. Bár gondolom, nem marad öröke! Mégis jól esett volna újra jóban lenni vele. Hena megértő és gondoskodó barát volt annak idején, pont olyan, amilyenre nekem jelen helyzetben nagy szükségem lett volna. Kuwabara, Hiei, Kurama, rájuk bízhatom az életem, ha kell, és bármikor segítségre volt vagy lesz szükségem, tudom, számíthatok rájuk, de ő más! Néha már nem tudom, minek is tartsam. Nagyon okos és művel nőnek, haragtartó, nyílt és veszélyes lánynak, vagy egyszerűen csak egy nagy gyereknek. Igen, néha olyan, mint azok a tökmagok, akikkel össze-összefutok itt-ott. Ha belegondoltam, hogy nemsokára nekem is lesznek, kirázott a hideg. Én nem vagyok apa típus, hogy tűrném el, hogy egy kis kölyök visít naphosszat, vagy, hogy folyton etetni meg pelenkázni kell? Biztos jó, meg minden, mert különben nem abban az iramban nőne Japán lakossága, ahogy teszi.

Talán csak a fogamzásgátlási módszereken kéne javítani!

Idővel talán majd én is szeretnék gyerekeket, de nem most, mikor még én is az vagyok, és főleg nem amíg szellemdetektív vagyok. Keikot is gyakran sodortam veszélybe, nem tenném meg a gyermekeimmel. Hena biztosan tudna tanácsot adni, de nem mondhatom el neki, hiszen Keiko unokatestvére, és úgy mellesleg valamikor a szeretőm volt! Érdekes szó, mert nem igazán szerettem, egyszerűen csak jó volt vele lenni. Meg azt a dolgot sem műveltük, amit a szeretők általában szoktak. Visszatértem végre a valóságba, aminek éppen itt volt az ideje. Hena még mindig várakozva nézett rám. Mély levegőt vettem. Bocsánatot fogok kérni! Nyílt az ajtó.

–               Yusuke, Hena, itthon vagytok? – kiabált be az előszobából Keiko. Elmosolyodtam.

–               Igen, egyben hazahoztam az unokatesód! – mondtam, miközben kisétáltam hozzá. – Megjött a csokor is.

–               Remek! – Keiko szeme felcsillant. És ilyenkor lett volna szívem azt mondani, hogy tök feleslegesnek tartom ezt az egész főpróbát? Hozzá somfordálva arcon csókoltam. Megjelent Hena is.

–               Felmegyek, kipakolok, ha nem gond! – adta tudtunkra.

–               Menj csak, majd később beszélgetünk egy keveset! – hagyta rá Keiko, és míg Hena felsétált az emeletre, ő beinvitált a nappaliba. - Képzeld, anya azt mondja, a liliom nem lesz jó, mert… - Ebben a pillanatban kezdődtek a gondok. Lassan képtelen voltam már elviselni az esküvő gondolatát. Nem azért, mert nem akartam feleségül venni, hanem, mert már másról sem beszéltünk. Keiko mindent tökéletesre akart, de hát nem lehet minden az. Én már rég feleségül vettem volna az egész cécó nélkül. Feszélyezett a gondolat, hogy vagy száz ember lesz jelen, akik mind azt fogják lesni, mikor bénázok. Márpedig az esküvőmön szeretném magam jól érezni. Kurama azt tanácsolta, legyek figyelemmel Keiko érzéseire, mert a lányok nagy része gyermekkorától tervezgeti, milyen esküvőt akar majd. Figyelemmel voltam, és hallgattam. – Szóval akkor rózsa lesz, ha jó!

–               Persze! – vágtam rá. Nekem már tök mindegy! Úgy, ahogy az öltönyöm színénél nem kérték ki a véleményem, vagy a vendéglistánál, úgy ennél sem kellett volna.

–               Yusuke… - Keiko hangja remegős volt. Tudtam, mi fog következni. Vádaskodás és gyanúsítgatás, hogy nem akarom az esküvőt, és nem is érdekel.

–               Keiko, tudod, hogy nem értek a virágokhoz. Nekem jó lesz az, amit te szeretnél! – vágtam ki magam. Keiko angyal módjára felajánlotta, hogy készít harapnivalót, addig én pihenjek egy kicsit, én meg elfogadtam. Felmentem a szobánkba, és ledőltem az ágyra. Behunytam a szemem és szinte azonnal elaludtam. Furcsa álmom volt, ami tulajdonképpen talán egy emlék, semmi több. Beléptem a fürdőszobába, és láttam, hogy valaki zuhanyozik. Elmosolyodtam, és abban a hitben, hogy Keiko az, levetkőztem. Halkan csendben, bár a csobogó víz úgyis elnyomta a zajokat. Az illető épp hajat mosott. Ezt a pillanatot választottam arra, hogy kicsit félre húzva a függönyt besurranjak mellé. Nekem háttal állt. A testalkata, a haja pont, mint Keikoé. Hát persze, hiszen ő volt. Vagy mégsem? A lány lemosta a haját, és felém fordult én meg ledöbbentem.

–               He… Hena! – nyögtem zavartan, miközben ő kinyúlt a törölközőjéért, és maga elé kapta. Riadtan nézett rám. – Én… azt… Keiko…

–               Ő a földszinti fürdőben van! – adta a tudtomra.

–               Sajnálom! – szabadkoztam. Nem értettem, miért vörösödik rohamosan.

–               Megtennéd, hogy felveszel valamit? – kérdezte elfordítva a fejét.

–               Persze! – dadogtam, aztán elhajoltam mellette, hogy kimásszak, de amint megéreztem az illatát, agyamat elöntötte a lila köd. Elkaptam a derekát és magamhoz öleltem. Ő először csak döbbenten szorította a törölközőt, aztán lassan a nyakam köré fonta kezét. Felsóhajtott, és lehelete szinte égette a bőröm. Jól éreztem én! Többször észrevettem már, hogy szikrázik kettőnk között a levegő, és hogy nem csak én vonzódom hozzá. Nem ölelhettem sokáig, mert hirtelen eltávolodott.

–               Ki kéne… kimennél? – kérdezte kipirulva. Most már nem a mezítelenségem okozta lángoló arcát, hanem a vágy, ebben biztos voltam. Ahogy ránézem, elvesztem szemeiben, és gondolkodás nélkül megcsókoltam. Visszacsókolt, én pedig a zuhanyzó falának támasztottam.

–               Yusuke! – Valaki megrázta a vállam és én felébredtem. Keiko mosolygott rám. – Ne haragudj, de Kurama már egy fél órája vár rád! – Magyarázta.

–               Jó, megyek, rögtön! – nyögtem, és felültem. Ő elégedetten bólintott, és kiment. A hajamba túrtam. Most éreztem csak, hogy pólóm vizesen tapad testemre. Megrázott az álmom. Jól tudom, az volt az első csókunk, de nem az utolsó. Valahányszor kettesben maradtunk, és megkíséreltük megbeszélni a dolgokat, ugyanaz lett a vége. Vad csókolózás, és egy kis játék! Elmosolyodtam. Ezért nem akarta Hena megbeszélni azt az estét? Attól félt, hogy újra megtörténik? Furcsa, és engem is meglepett, hogy három év után is ennyire vonzódom hozzá. Végső soron, lehet, hogy nem ok nélkül félt! Lehet, hogy letámadtam volna, ha tehetem. Szégyen és gyalázat, de kívánom őt, hiába veszem el Keikot! Azt hiszem, az az én nagy szerencsém, hogy ő Ausztráliában él. Pólót cseréltem, és lebattyogtam a földszintre. A délutáni nap a tőle telhető legjobban tűzött. Keiko a konyhában ténykedett. – Kurama?

–               Kint beszélget Henával! – bökött az üvegajtók felé leendő feleségem. Nem értem, miért, de ahogy megpillantottam kettejüket, a bizalmas beszélgetést, gyomrom görcsbe rándult, és vad féltékenység kerített hatalmába. Keiko apró keze végigsimította a hátamon, ami kicsit lenyugtatott.

–               Jól elvannak! Gondolod, hogy…

–               Nem! – vágtam rá talán túl gyorsan is. – Hena nem marad, vagy igen?

Ugye nem!

–               Nem! Igazad van! – Keiko arcon csókolt. Én meg lassan elindultam kifelé. Csatlakoztam kettőjükhöz. Hena udvariasan és tapintatosan kettesben hagyott bennünket egy másfél órára, addig segített leendő arámnak a főzésben. Hét körül Keiko jelent meg az ajtóban és közölte, hogy lassan indulnunk kell, mert vár a pap! Aztán még felajánlotta Kuramának, hogy maradjon, és szórakoztassa Henát, míg távol vagyunk, ő meg szíves örömest kapott az alkalmon! Felfordult a gyomrom! Miért is? Hiszen én feleségül veszem életem szerelmét! Mégis a tudat, hogy Hena és Kurama kettesben vannak, és hogy láthatóan jól megértették egymást zavart, és az egész estémre rányomta bélyegét. A slusszpoén azt volt, hogy tizenegykor mikor hazaértünk, Hena épp búcsúzott a rókadémontól, aki megköszönte neki a csodás estét.

Csodás? Miért csodás? Mi történt?

Kezdtem gyanakodni, és zavart, a saját tudatlanságom. Az a fura mosoly, amivel Hena kijelentette, nincs mit betette a kaput. Szinte beleremegtem az elfojtott indulatokba. Szerettem volna megtudni mi történt, de Hena meglógott előlem. Elment zuhanyozni, és hát tekintve az álmomat, úgy gondoltam, ott nem zavarom. Aztán meg lefeküdt aludni, ahol megint nem célszerű kérdezősködni. De majd reggel! Az lesz az első dolgom!