3. Fejezet by Hena

Reggel arra ébredtem, hogy valaki becsapja maga mögött az ajtót. Aztán ráveti magát az ágyamra, de olyan hévvel, hogy én kis híján kirepülök belőle. Kinyitottam szemem. Yusuke vigyorgott rám, pimaszul közelről. Két keze a két oldalamon, amitől bemélyedt a matrac.

–               Na, ki vele! Mit csináltál tegnap este Suichivel? – kérdezte elégedett vigyorral a képén.

Várj csak, majd letörlöm én!

–               Nálad ilyen az ébresztés? – morogtam tekintetem az övébe fúrva. Bólintott. – Miért érdekel? – Kérdésem hallatán fogta magát, és átugorva felettem befészkelte magát mellém az ágyba.

Hogy én kinyírom, az már biztos!

–               Szállj ki, de rögtön!

–               Majd, ha elmesélted, mi történt!

Előbb öllek meg!

Megragadtam a pólóját, és egy „Takarodj!” kiáltással megpróbáltam kihajítani az ágyamból, na, de mégis mit képzelek, ki vagyok én? Annyira futotta, hogy magamra húzzam, s közben természetesen veszélyesen közel kerültünk egymáshoz. Ajka puhán az enyémhez ért. Megdermedtem, és szorosabban markoltam a ruháját, ő pedig lehunyta szemeit, végigcirógatott a derekamtól a vállamig, fel a nyakamon, az arcomig. Kívántam, és hogy semmi meggondolatlant ne tegyek továbbra is szorítottam a pólóját. Feljebb húzta lábát, végigsimítva combomon. Aztán helyezkedett egy kicsit, és megéreztem, hogy vágyaimmal én sem vagyok egyedül. Nyelvével megpróbált a számba hatolni, de ebben a pillanatban kopogtak, s ő úgy ugrott le rólam, mint akibe villám hasított. Keiko lépett be a szobába.

Tökéletes időzítés!

Meglepettnek tűnt, hogy vőlegényét nálam találja.

–               Yusuke, hát te? – kérdezte beljebb sétálva.

Én is kérdezhetném!

–               Én csak kíváncsi voltam, mi történt tegnap Hena és Suichi között! – válaszolt, végül is igazat mondott. – De az unokatesód nem mondd semmit!

–               Mert rám törtél, felébresztettél, úgyhogy legnagyobb esélyed a halálra van, nem válaszra! – morogtam, miközben felültem. Jól nézhettem ki, kócos hajjal, meggyűrt arccal. Oda se neki!

–               Yusuke, mondtam neked, hogy Henát nem szabad felkelteni, vagy legfeljebb érzéssel! – mosolyodott el kedvesen Keiko. Így az iménti csók – vagy valami hasonló – emléke kínzó, maró fájdalmat okozott.

–               Most már tök mindegy! – sóhajtottam, majd kikeltem az ágyamból. Póló és rövidnadrág volt rajtam, semmi takargatnivalóm nem volt. – Megyek, megmosakszom! – Adtam a pár tudtára, majd magamhoz véve a törölközőt, kibattyogtam a szobából. Nem tudom, mi történt ott aztán, de a nap hátralévő részében semmi nyomát nem láttam annak, hogy Urameshit megviselte volna, vagy egyáltalán felfogta volna, hogy tulajdonképpen megint megcsalta a menyasszonyát. Engem annál inkább. Igyekeztem jó képet vágni, de egyre inkább elkeserített a tény, hogy Yusuke feleségül veszi majd a kedvenc unokatestvéremet. Keiko áldott jó ember, és megérdemli, hogy boldog legyen, még ha egy ilyen átkozott és semmirekellő ficsúr mellett is. A baj csak az, hogy a ficsúr talán nem is annyira semmirekellő és átkozott, ha egyszer ennyire tetszik. Nem kellett volna eljönnöm otthonról. Ahol biztonságban voltam, és nem zavart össze egy olyan fiú, aki másnak a vőlegénye. Nem hiszem el, hogy már másodszor tettem meg Keikoval! Felsóhajtottam, és fejem a kezembe temetve ültem a hátsó kertben lévő hintán. Valaki mellém ült.

–               Morcos vagyok, harapok! – morogtam.

–               Oh, értem! – válaszolt meglepetten Suichi. Amint felismertem a hangját felkaptam a fejem.

–               Szia! Bocs, ne haragudj, én csak… - szabadkoztam. – Mi járatban?

–               Hát, ha jól sejtem, Keiko és Yusuke igyekeznek összeboronálni bennünket! – jelentette ki nyíltan a fiú. Meglepett. Nagy boci szemekkel meredtem rá. – Nyugi, nem akarom rád erőltetni magam! – Mentegetőzött a srác. Én egyelőre nem jutottam szóhoz. Urameshi tényleg olyan aljas lenne, hogy a barátja nyakába varr, mert neki kényelmesebb úgy? – Bár halkan azért megjegyezném, hogy nem vagyok olyan rossz parti!

–               Ne haragudj, én csak… nem miattad, de tudod, az esküvő után visszamegyek… - hebegtem és közben vörösödtem is. Égő volt ez az egész. Már megint Yusukének köszönhetem! Folyamatosan ilyen helyzetekbe kerülök miatta.

–               Értem én! – veregette meg a vállam. – Na, bejössz?

–               Be? – kérdeztem vissza, miért is kéne?

–               Keiko szeretne egy főpróbát, és tekintve, hogy te leszel a párom, az én feladatom…

–               Én leszek a párod? – Tudom, hogy nem vagyok valami használható állapotban, és egy rossz papagájnak is elmennék, de nekem erről miért nem szólt senki?

–               Én. Nem mondták? – Most Suichi tűnt meglepettnek.

–               Hát ez valahogy kimaradt. Várj csak? Minek nekem pár? – Keiko biztosan szándékosan csinálta. Tudja, hogy nem vállalnék koszorúslány szerepet, gyűlölök szerepelni, ezért a nyakamra küldte Suichit, hogy ő főzzön meg.

–               Két lehetőség van! – vetett számot közben a mellettem ülő fiú. – Vagy tényleg nem szóltak neked, vagy ennyire terhes a társaságom!

–               Nem, dehogy! Kedvellek! –vallottam be, mert barátként tényleg bejött a srác. Most viszont kezdtem vörösödni.

–               Az jó! – hagyta rám ő. – Akkor viszont tényleg nem tudsz róla, hogy te leszel az elsőszámú koszorúslány?

–               MII? – Suichi befogta a fülét.

Tényleg ennyire hangos lettem volna??

Valaki ásson el, még mielőtt nekem kell az oltárhoz kísérnem Yusukét!

–               Ezek szerint nem lelkesedsz az ötletért! – állapította meg a fiú.

A kis zseni!

–               Úgy nézek ki? – kérdeztem vissza. – Nem nekem való a szereplés, én inkább csak meghúzódnék a háttérben!

–               Hát erre most nem lesz lehetőséged!

Anyu! Hazamegyek!

Az ötlet eleinte jónak tűnt, leszámítva, hogy két nap múlva esküvő, és addig tutira nem szerzek jegyek a hazaútra! Amúgy is retúrt vettem, és azzal csak három hét múlva mehetek! Vettem? Nem is én vettem meg a jegyet, hanem anya, aki úgy gondolta, hogy ráérek egy kicsit az óhazában lustulni, és kerek egy hónapra száműzött. Végső soron már annyira mindegy volt! Beadtam a derekam, sóhajtva felálltam, és Suichivel az oldalamon besétáltam a házba, ahol mindenki útra kész volt. A kis kápolna, ahol Keiko az esküvőt szerette volna tartani tíz percnyire volt, de tekintve, hogy ez a főpróba, csupa nagy betűvel, az odáig tartó utat is el kellett próbálni. Nem veszem zokon Keikotól, hogy szeretné, hogy élete legemlékezetesebb napján minden rendben legyen. Nekem viszont ki kell bírnom Urameshi mellett, ami elég… kellemetlen, maradjunk ennyiben. Keiko arca felderült, mikor megpillantott bennünket.

–               Na, végre! – sóhajtott fel. – Gyere, Hena, gyorsan öltözz át!

Mi van?

Hamar megértettem. A koszorúslányok mind felvették a ruháikat, a menyasszony nem, mert ő szerette volna titokban tartani, és a fiúknak sem kellett. Keiko szerint erre azért volt szükség, hogy megtanuljunk, a szoknyában menni.

Na de kérem!

Amikor a nappaliba léptem, ahol egy csomó felöltöztetett babát pillanthattam meg. A legtöbbön habos-babos rózsaszín ruha volt.

Ugye nem!

–               Válassz! – kérte Keiko, és én körbepillantottam, végül egy halványlilánál állapodtam meg. Egyszerű szatén anyag volt, semmi csipke és fodor, újatlan, hozzá egy kesztyű és a derekát gyöngyberakás díszítette. Belebújtam, ha már ez az unokatestvérem kívánsága. Szerencsére a körömcipőhöz nem ragaszkodott, így maradt rajtam a sportcipő. Keiko felcsigázva várt, és mikor elkészültem, megragadta a karom, és kirángatott a szobából. - Te kíséred Yusukét! – Ezért drága unokatesóm egy gyilkos pillantást kapott. Persze csak óvatosan, nehogy baja essen az esküvő előtt. – Suichi, te Yukina mellé, és Kuwabara…. KUWABARA!! – Kiáltotta el magát a menyasszony. A fiú végre megjelent. Hiszen semmit sem változott. Az a narancssárgás fej, meg a bamba tekintet. Aranyos, mint, mindig.

De most akkor mi is van?

Ha Suichi a párom, akkor miért Kazuma kíséri Keikót? Jól van, majd idővel biztosan elmondja valaki! Megkérdezhetném a mellém lépő Urameshitől is, de a vele való társalgást inkább hanyagolnám! Útra keltünk, és pechemre Keiko ahhoz is ragaszkodott, hogy a fiúkba karoljunk. Elég mulatságos menet lehettünk, egy csapat hétköznapi ruhába burkolózott ember, aki ütemesen és lassan masíroz végig a csütörtök délutáni forgalomban. Élvezhettem volna, de feszélyezett a partnerem.

–               Klasszul áll rajta ez a ruha! – bókolt ő.

–               Kösz! – nyögtem ki, de puszta udvariasságból. Úgy éreztem magam, mint egy XVII. századbeli nő.

–               Bocs a reggeliért! - folytatta végül beszélgetést fojtott hangon Yusuke. Vállat vontam. – Ugye nem… nem mondtad el…

–               Hülyének nézel? – érdeklődtem dühösen.

–               Jó, én csak aggódom, ha Keiko…

–               Akkor miért csinálod, ha egyszer nem akarod, hogy megtudja! – mordultam rá persze csak csendesen, nehogy bárki a közelünkben meghallja.

–               Én csinálom? – csattant fel. Sértettnek tűnt. – Te húztál magadra! – Szűrte fogai között.

–               Ki akartalak dobni az ágyamból, ez olyan nagy baj? – álltam készen a válasszal rögtön.

–               Akkor se fogd rám, mert ketten kellettünk hozzá!

–               Ahhoz, ami régen történt valóban, de ez a ma reggeli a te akciód volt! – feleseltem vele. Annyira nem akartam neki igazat adni. Közben befordultunk a sarkon. Még jó, hogy Kuwabara és Keiko mentek elől, mert mi lazán tovább sétáltunk volna a vita hevében.

–               Te is akartad, ne tagadd! – folytatta rögtön. Persze, hogy akartam, hiszen belezúgtam, de attól még nem tettem volna.

–               Nem ez a lényeg! – adtam kitérő választ.

–               Óh, dehogy nem! Azt hiszed, nem érzem abból, ahogy rám nézel?

–               És mégis mit akarsz? Két feleséget? – pimaszkodtam. Arca eltorzult, talán valami olyat mondtam, amivel megbántottam. Nem számít, mert megérdemli.

–               Nem, persze, hogy nem! – vágta rá végül.

–               Akkor meg fejezd be!

–               Három hétig csak kibírom, aztán meg elmész!

–               Szóval én vagyok a hibás?

–               Te!

Hú, hogy én egyszer ennek a ficsúrnak…