4. Fejezet Hena POV

Elértük a kápolnát, a pap már várt bennünket és a tárt ajtókra mutatott. Keiko és Kazuma megálltak mellette így mi kerültünk előre. Az oltárhoz kísértem Urameshit, és egyetlen pillanatra eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha…, de az ilyen kezdetű mondatokkal nem érdemes foglalkozni. Odaértünk, és én csak álltam. Nekem senki sem mondta, mit kell tennem.

–               És most? – kérdeztem.

–               Kurama mindjárt a helyedre kísér – súgta oda Yusuke.

–               Ki az a Kurama? – érdeklődtem, ő meg zavartan vakarta meg a fejét.

–               Suichi! Suichit akartam mondani! – mentegetőzött.

–               Oké! – Álltunk és vártunk. Suichi a helyére kísérte a lányt, akinek eddig társaságot nyújtott, aztán elindult felém. Keiko már az ajtóban állt. Minamino odaért, és a karját nyújtotta, én meg elfogadtam. Ebben a pillanatban viszont megmozdult lábam alatt a talaj. A fiúba kapaszkodtam, ő pedig óvón ölelt magához. Hallottam, hogy Yusuke Keiko nevét kiáltja, s erre felkaptam a fejem. Az épület bejárata hangos morajlással omlott be. – Keiko! – kiáltottam én is és futottam volna unokatestvéremhez, de Suichi nem engedett. A következő pillanatban a lehulló kő és gerendatörmelék hangját is elnyomta valami sokkal hangosabb. Mintha robbanás lett volna. Zavartan kapkodtam a fejem, és már csak azt éreztem, hogy valaki megragadja a derekam és repültem. Tényleg! Mintha a szél kapott volna a szárnyaira. Beletelt egy kis időbe, hogy felfogjam, konkrétan annyiba, míg megmentőm letett. Minamino volt, aki valószínűleg a kilapítástól mentett meg.

–               Jól vagy? – kérdezte, miközben a falhoz tessékelt. Bólintottam. – Maradj itt! – kérte. Megint bólintottam, ő pedig Urameshi után sietett. Teljes volt a zűrzavar, a vendégsereg nagy része igyekezett fedezéket találni a padok alatt, miközben a két fiú a törmelékek alatt lévő Keikot kereste.

Istenem, add, hogy jól legyen!

Már attól besokallhattam volna, hogy egy ezer éves épület pont akkor akar összeomlani, mikor az esküvő főpróbáját tartjuk. Jó, hogy a nagynénéméken kívül csak a koszorúslányok és kísérőik voltak itt. Ha mindez az esküvőn a zsúfolt teremben történik, tutira több a sérült. Szóval eddig derekasan tartottam magam, piszokul aggódva Keikoért, de ami ezután következett, az betette a kaput. A föld megnyílt a lábaim előtt és egy emberforma akármi bújt elő. Bőre zöld volt, ami eleve kizárta, hogy valóban ember legyen, aztán négy füle volt, ami elég érdekesen mutatott, végül, de nem utolsó sorban: nem volt orra. Kezében egy kardot szorongatott, amivel épp lecsapni készült, mikor a feje a földre hullt.

Mi van?

Mire felfogtam mi történt, az az aprótermetű, feketébe öltözött ember már Yusuke mellett állt, és ami bennem megmaradt, csak az átható vörös szeme volt. A gond csak az volt, hogy nem az a szörny volt az egyetlen, ami a lyukon át feljött.

–               Yukina! – kiáltotta egy kék hajú lány.

Jé, hogy őt eddig nem vettem észre!

Pedig elég feltűnő jelenség volt. Oldalra kaptam a fejem, nem messze tőlem Suichi addigi párja ült a földön, és az egyik ismeretlen eredetű… mondjuk anyagnak, épp lecsapni készült. Körbenéztem, és felkaptam egy darabot a padlóból, azt vágtam a támadóhoz. Pont fejbe találtam, pedig soha nem voltam jó célzás tekintetében. A szörny vetett rám egy pillantást, láttam szemében, hogy én leszek a következő áldozata, de aztán mégis lecsapott a lányra.

Szegény!

Nem történt semmi! Illetve a támadó lecsapott, de mintha kardja visszapattant volna. Mintha valami hótündérről morgott volna, de biztosan rosszul értettem. Most felém indult. Kétségbeesetten kerestem valamit, amivel talán védekezhetek, de úgy tűnt a padlódarabok nem a legmegfelelőbbek erre a célra, így inkább csak hátráltam.

–               Keiko! – hallottam Urameshi megkönnyebbült kiáltását. Odanézve láttam, hogy karjaiban tartja unokatestvéremet. Némiképp megnyugodtam, a baj már csak az volt, hogy most épp engem akartak kinyírni. Továbbra is hátráltam, bár nem tudtam, épp hová akarok. Valaki elkapott hátulról, de nem csak úgy snassz módon a vállaimat, vagy mondjuk a derekamat. Óh, nem! A nyakamat szorongatta egyből. Természetes reflekszként igyekeztem lefejteni magamról ujjait. Nem mintha ez nem lett volna elég így egy napra, de az eddigi szörny is elém ért, és már emelte kardját.

Össze ne vesszetek, melyik nyír ki!

A kardnak egy másik vetett gátat aztán a torkomat szorongató kéz is eltűnt. A kicsi vörös szemű megint megmentett. Viaskodott az egyik támadóval, de mi történt a másikkal? Megfordultam, és megpillantottam egy levágott végtagot.

Anyám!

Hát ezért engedett el, de végső soron mindegy! Kuwabara hamar levágta a fejét is egy narancssárgán izzó kardféleséggel. Érdekes fejlemények. Már a fura formájú valamiket is érdekes lesz megmagyarázni, de Kazuma kardját, meg azt a feketeruhás idegent… Azt tudnám, ki fogja elmagyarázni.

–               KEIKO!! – Yusuke kiáltása vérfagyasztó és kétségbeejtő volt. Oda kaptam tekintetem, és láttam, hogy a földön ülve karjaiban tartja menyasszonyát, és közben…sír? Sírt, valóban. Hozzá rohantam.

–               Mi történt? – kérdeztem, de ő még csak rám se nézett.

–               Keiko sajnos… - Suichi láthatóan kereste a szavakat.

–               Mi van? – mordultam rá, de ő csak megrázta a fejét. Térdre rogytam, ami elég nehéz volt a ruhában. Urameshi szorosan magához ölelte unokatestvéremet, és zokogott, miközben hintáztatta előre-hátra. Megértettem. Bár még nem akartam elhinni.

–               Kurama, mi van? – kiáltotta el magát Kazuma.

Ki az a Kurama?

Ja! Eszembe jutott. Ekkor meghallottam Yusuke elgyötört és mélységesen megtört hangját, és kirázott tőle a hideg.

–               Keiko, nem halhatsz meg! Nem hagyhatsz itt! Szombaton lesz az esküvőnk, emlékszel? – motyogta inkább csak a karjaiban tartott kedvesének, mint nekem. Éreztem, hogy arcomból kifut a vér.

Meghalni, ez most csak vicc, ugye?

Urameshi hirtelen lefektette Keikot a földre, és felállt. Ökölbe szorult a keze, és úgy tűnt, nagyon dühös. Én unokatestvéremhez fordultam, és megnéztem a pulzusát. Nem vert a szíve. Halott volt. Bár még nem hideg, de élettelen. Zokogva borultam a mellkasára, és a körülöttem lévő világ megszűnt. Nem tudom, mi történt aztán, csak arra emlékszem, hogy valaki gyengéden megfogta a vállamat és talpra állított. Suichi smaragd szemei fájdalmat és szánalmat tükröztek.

–               Gyere, hazaviszlek! – javasolta.

–               És Keiko? – kérdeztem vissza halkan.

–               Róla is gondoskodunk, ne aggódj! – biztosított róla. Bólintottam. Tekintetemmel Urameshit kerestem, de már csak négyen voltunk, Suichi, a pici vörös szemű és Kazuma. Hová tűnt mindenki?

–               Yusuke? – érdeklődtem még, miközben a fiú ölbe kapott, és pillanatok alatt átugrott velem a törmelékhalmon. Zúgott a fejem és csak egyetlen gondolat kapott helyet benne. Keiko meghalt. Ürességet és mélységes szomorúságot éreztem. Nem tudtam, milyen elveszíteni valakit, és nem Keiko esetében szerettem volna megtapasztalni. Hazafelé azon gondolkodtam, miért nem én! Hiszen én elárultam őt azzal, hogy beleszerettem a vőlegényébe, és sajnos itt nem is állt meg a dolog. Magát az érzést még nem tartottam olyan nagy bűnnek, hiszen nem akartam, de hogy nem bírtam az ösztöneimmel, az már halálért kiált. Sajnos nem az ő haláláért kellett volna! Hirtelen eszembe jutott Yusuke. Mit érezhet most? Mit állhat ki szegényem? Aggódom érte, meg kell találnom, szükségem van a közelségére…

Idióta!

Most sem tudtam másra gondolni, csak hogy vele legyek. Átkozott legyen az érzés, és én magam is! Átkozott a szívem, amiért érez, és átkozott az, aki Keiko halálért felel. Suichi egy baráthoz méltón kísért vissza a házba. Keiko és Yusuke otthona, én itt nem maradhatok, nekem innen… megtorpantam a kapuban.

–               Semmi baj, menjünk be! – kért szelíden Minamino. Egy pillanatra hátra néztem. Két alak követett bennünket, az egyiket megismertem. Kazuma volt, de a másik.

–               Ki ő? – kérdeztem fejemmel a vörös szeműre mutatva. – A pici. – Pontosítottam.

–               Hiei, Yusuke barátja, de tégy meg magadnak egy szívességet, és ne hívd picinek! – kérte keserű mosollyal Suichi. Bólintottam. Ő kinyitotta a kaput és besétáltunk rajta. Csak néhány óra, vagy talán annyi sem. Elveszítettem az időérzékemet, halvány fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el azóta, mióta… még most is libabőrös lettem, ha Yusuke szavaira gondoltam. Megfordultam.

–               Meg kell keresnem Yusukét! – magyaráztam Suichinek, aki kinyitva a bejárati ajtót betessékelt rajta.

–               Ő most magányra vágyik, ne aggódj, nem lesz baja! – biztosított róla, bementünk a nappaliba. Hiei és Kazuma követtek bennünket, mind leültünk, és néma csend telepedett ránk.

–               Kértek valamit enni vagy inni? – vettem át a vendéglátó szerepét, de a felismerés, hogy ez tulajdonképpen Keiko osztályrésze lenne, és én máris a helyébe lépek kést döfött a szívemben. Szerencsére senki sem kért semmit, csak megrázták a fejüket. – Ha nem baj, felmegyek egy kicsit! – Mondtam aztán. Eszembe jutott, hogy egy perccel sem maradhatok tovább. Urameshi csak azért tűrt meg, mert Keiko szerette volna, de ez az ő házuk.

–               Menj, nyugodtam, mi megvárjuk Yusukét – magyarázta Suichi. Fáradtan bólintottam. Annyira nem volt erőm semmihez. Magukra hagytam őket, és a lépcsőnél még hallottam Kazuma kérdését.

–               Te, Kurama, hová ment Urameshi tulajdonképpen? – Már megint ez a név. Nem értem én ezt.

–               Valószínűleg Koenmához!

–               Idióta, ő sem tudja feltámasztani, ezt megtanulhatta volna már! – morogta egy harmadik hang, és kizárásos alapon arra következtettem, hogy ő lehet Hiei, hiszen senki más nincs ott. Sóhajtottam. Feltámasztani? Mégis ki lenne erre képes? A jóisten talán, de hát ő ugye nem tesz ilyen dolgokat. Nem tudom, ki az a Koenma, nem is érdekel, nekem csak… most csak… a szobámba értem, és az ajtón belépve be sem csuktam azt magam után, csak az ágyhoz rohantam, és sírva fakadtam. Bántott a csend, és a némaság. Bántott, hogy még mindig a koszorúslányruha volt rajtam, pedig az esküvőnek már végleg befellegzett. Bántott a gondolat, hogy mit érezhet most Urameshi, hiszen ő egy csapásra elveszítette minden álmát. A jövőjét. Aztán eszembe jutott valami. Azok az emberek, vagyis nem emberek, a támadók, Kuwabara kardja, mi történt tulajdonképpen? Levettem a ruhát, és szépen fogasra akasztottam, farmert és egy kötött pulcsit vettem. Tudom, nyár volt, de én fáztam. Reszkettem, és minden bizonnyal nem a hideg miatt. Lesétáltam a földszintre, ahol még mindig az iménti csend fogadott.

–               Mi volt ez az egész? – szegeztem tekintetem Suichire, de a kérdést mindenkinek szántam. – Mik voltak azok, amik megtámadtak, miért nem tudtak ártani annak a lánynak, miért izzott Kazuma kezében egy narancssárga akármi? És miért? Miért kellett Keikonak meghalnia? – Zúdítottam rájuk minden kérdésemet. Kuwabara és Hiei a harmadikra nézett, ő sóhajtott, és mesélni kezdett. A három világról, Yusuke haláláról és a szellemdetektív mivoltáról. Ha nem történt volna meg mindaz, ami megtörtént ott a templomban, nem hiszek neki, de ezek után sajnos kénytelen voltam. A mese végeztével felálltam.

–               Hová mész? – kérdezte gyanakvó tekintettel Suichi.

–               Összepakolok, elmegyek! – Haza akartam menni, de jelen esetben annyira felesleges lett volna, hiszen a temetésre újra vissza kell jönnünk. Nem akartam kolonc maradni Yusuke nyakán, tehát valószínűleg átmegyek a nagynénémékhez. A szobám rejtekébe érve megint eleredtek a könnyeim. Most már azon agyaltam, vajon Keikonak Yusuke ténykedése miatt kellett-e meghalnia. Fájt a tudat, de ha belegondoltam abba, hogy ő mit érezhet most, még rosszabb lett a kedvem. Az ajándékos bőrönd a falnál állt, érintetlenül, de azt itt is hagyom, nem cipelem el, felesleges. Majd Urameshi kidobja, ha elég erőt érez magában hozzá. Az ágy alól előkerült a másik bőrönd, és a szekrényből elkezdtem pakolni a cuccaimat. Saját bánatomon át, mintha hallottam volna egy ajtót becsukódni, de nem fogtam fel teljesen, mi történt. A hátam mögött megszólaló hang halálra rémített.

–               Mit csinálsz? – kérdezte. Sarkon perdülve Yusukét pillantottam meg. Összetört. Vállát az ajtófélfának támasztva kezét karba fonva nézett rám.

–               Pakolok, jobb, ha…

–               Keiko hívott, szerette volna, ha itt laksz, maradj! – mondta szenvtelennek tűnve, de látszott rajta, hogy menyasszonyának nevét nehezen ejti ki. Vörösek voltak a szemei a sok sírástól, de ugyan ki venné ezt zokon tőle?

–               Biztos vagy benne, hogy pont engem akarsz kerülgetni a házatokban? – kérdeztem vissza. Döbbenet ült ki arcára.

–               Mondtam, maradj! Nem vagy útban! – erősítette meg előző szavait, aztán sarkon fordult, és magamra hagyott. Én pedig néztem a félig becsomagolt bőröndöt, meg az ő hűlt helyét, és nem tudtam dönteni. Az egyik pillanatról a másikra megint Urameshi állt az ajtóban.

–               Hena! – szólított meg, pedig már így is őt néztem.

–               Igen?

–               Ami reggel történt… - Elharapta a mondatot, és láthatóan vívódott. – Sajnálom, nem fordul elő többször! – Bólintottam. Ez egy világos üzenet volt, arról, hogy ő nem akar tőlem semmit, és nem ezért kérte, hogy maradjak, én pedig nem ezért maradtam. Nem vagyok szent, sőt! De melyik jó érzésű ember mászna rá egy férfire, aki most veszítette el a menyasszonyát?

Nem aludtam, szinte egy szemhunyásnyit sem, így aztán hat körül úgy döntöttem, felkelek. Egyelőre nem foglalkoztam azokkal a dolgokkal, amiket Suichi mondott, mert úgysem tudtam volna hová tenni. Lementem a nappaliba, ahol meglepetésemre már Yusuke pakolászott. Pontosabban az esküvői csokrot tépte darabokra, miközben rázta a zokogás. Hozzá siettem, átfogtam a vállát, és próbálta csitítani.

–               Ez a sok vacak! – morogta. – Mondtam, Keikonak, hogy felesleges, csak engedje, hogy feleséül vegyem! Ha nem akart volna, akkora esküvőt, már rég házasok lennénk, és ez az egész nem történik meg.

–               Ne találgass! Ennek úgy sincs semmi értelme, csak magadnak ártasz vele! – javasoltam. Ő felém fordulva vállamba fúrva arcát sírt tovább.

–               Nem aludtam. Folyton arra vártam, hogy majd jön, és bebújik mellém! – ismerte el. Megsimogattam a fejét. Hosszasan sírt a vállamon, én pedig a tőlem telhető módon vigasztaltam. Nem próbálta leplezni, mennyire nem találja a helyét, és mennyire kétségbeesett, és ez csak még rokonszenvesebbé tette. Látni, hogy ő is sebezhető, és vannak érzései még inkább elmélyítette érzéseimet iránta, de nem szándékoztam ezt a tudomására adni. Lassan kezdett megnyugodni, az asztalhoz tereltem, és leültettem.

–               Hozok egy kávét, és csinálok valamit enni! – mondtam neki, a hátát simogatva. Ő fejét az asztalra hajtotta, de nem ellenkezett. Hamar összedobtam négy szendvicset és elé tettem egy bögre gőzölgő meleg kávé kíséretében. Kezébe vett egy kenyeret és forgatta. – Tudom, hogy nem az, amit megszoktál, de én csak ilyet tudok.

–               Pont úgy csináltad, ahogy Keiko szokta! – Szavai szíven ütöttek, és éreztem, hogy egyre kevesebb vér van az agyamban. Bizsergett a kezem és a lábam, a látásom lassan homályosult. El fogok ájulni! Biztosan! Nem, már ájulok. Sötét van, én pedig zuhanok.