|
5.rész
Adelas 2009.06.14. 19:13
5. Fejezet Yusuke és Kurama POV
Yusuke:
Az ágyamban feküdtem, kinézve az ablakon láttam, hogy már pirkad. Nem értem, miért van ez így! Miért Keikonak kellett… meghalnia! Annyian voltunk ott, és annyian lehettünk volna, miért ő? Ő volt az, aki a legkevésbé rászolgált a halálra! Megkeresem azt az átkozott démont, aki ezt tette. Koenma szerint nem volt előre eltervezett támadás, és nem ellenem irányult, de én tudom, hogy igen. Megölöm mindegyiket, aki benne volt! Nem menekülnek, ha ez lesz az utolsó szellemküldetésem, akkor sem! Sokak szerint a bosszú nem megoldás, de engem már csak ez éltet! Az életem addig tart majd, amíg Keiko gyilkosai élnek. Nem bírtam tovább feküdni abban a tudatban, hogy őt várom, mégsem jön. Felkeltem, és lementem a nappaliba. Ott minden úgy volt, ahogy tegnap hagytuk. Az esküvői csokor, a ruhák, a díszek… idegesen felkaptam a vázát, amelyben a csokor volt, és a falhoz vágtam. A csokrot pedig elkezdtem ízekre szedni. Valamikor eközben megérkezett Hena, aki átölelt, és így próbált meg vigasztalni. Nem szomorú voltam, sokkal inkább dühös, hogy ez megtörténhetett. Jól esett a karjaiban lenni, ami bűntudatot ébresztett bennem. Az egyik pillanatban még úgy éreztem, belepusztulok Keiko elvesztésébe, ami a bosszút követően be is következik majd. A másikban pedig vágytan Hena után. Piszkos dolog ez a szerelem, de ők ketten annyira hasonlítanak egymásra, olyan egyformák, mintha ikrek lennének, eltekintve a külsőségektől. Annyi közös van bennük… Erre akkor döbbentem rá, mikor Hena szendviccsel kínált. Pontosan úgy készítette, ahogy Keiko is tette. Meg is jegyeztem neki, de nem számítottam rá, hogy ettől ő elájult. Férfiasan bevallom, megrémültem, mikor elvágódott a földön.
– Hena! – guggoltam rögtön mellé, de ő nem válaszolt. Furcsa volt, mintha aludna. Lehetséges, hogy tényleg alszik? Ölbe vettem, és felvittem a szobájába. Letettem az ágyra. Eszembe jutott a tegnap reggel. Jó érzés volt megcsókolni őt! Pont, mint régen! Éreztem, hogy a vágy elönti a testem, ahogy ott fekszik eszméletlenül, mégis annyira csábítóan. A falba boxoltam, és egy kisebb méretű lyukat sikerült ütnöm rajta. Hena erre felriadt. Zavartan nézett rám, aztán a lyukra a falban. Felült, én meg mellé az ágyon. Tettem neki egy ígéretet tegnap, és erre folyamatosan emlékeztetnem kellett magamat. Nem értem én ezt! Szerettem Keikot, és szeretem ma is, mindig szeretni fogom, de Hena… ő olyan, mintha egy második Keiko lenne, és én vonzódom hozzá. – Jól vagy? – Kérdeztem tőle. Ő pedig zavartan nézett rám.
– Igen, gondolom. Mi történt?
– Elájultál! – Láttam az arcán, hogy lassan emlékszik, és megint elsápad.
– Yusuke, kérlek… ne… ne hasonlíts többé Keikohoz! – nyögte ki végül halkan és meggyötörten. Most tényleg az az egy mondat volt a bűnös? Mert azt mondtam, pont olyan a szendvics, mint Keikoé? De hát, ha egyszer így van.
– Miért ne? – kérdeztem. Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, de ha egyszer tényleg nem tudtam?
– Mert, mert… Keiko… - Elsírta magát. Magamhoz vontam, és átöleltem. Furcsa volt ez az egész! Elvégre mégiscsak én veszítettem el a menyasszonyomat, de Hena olyan, mint ha egy kis darab lenne belőle, és amíg mellettem van Keiko nem hiányzik annyira. Most már értem, miért szerethettem egyszerre mindkettejüket. Kopogtak, és ő kibontakozott a karjaimból, de újra magamhoz öleltem.
– Ráérnek egy kicsit! Bárki legyen is! – mondtam.
– Nem, nem, én már jól vagyok! – bizonygatta, és eltávolodott tőlem. Kikelt az ágyból és hallottam távoldó lépteit.
Az ég szerelmére, mi van velem?
Valóban annyira gátlástalan lennék, hogy nem érdekel Keiko halála? Nem, hiszen fáj, csak Hena olyan…
– Sziasztok! – szűrődött fel Hena hangja a földszintről. Kellemes és selymesen lágy a hangja, kedvelem.
– Szia! – Ez Kurama.
– Urameshi? – Ő pedig Kuwabara, de nem kell nagyon kockáztatnom, ha fogadok, hogy Hiei is itt van. Talán megtudtak valamit. Csatlakoztam hozzájuk. Hena addigra már igazi vendéglátóként bekísérte őket a nappaliba, ahol még mindig ott voltak azok az átkozott babák.
– Talán jobb volna, ha a teraszon beszélgetnétek, míg én rendet teszek idebent! – javasolta Hena, és most örültem az ötletnek, mert amiről szó fog esni, az nem az ő füleinek való. Kimentünk hát a kertbe, és ott ültünk le. Hiei szokás szerint felmászott az első fára. Hogy ez miért vonzza annyira, én nem értem! Mi többiek leültünk az asztal köré.
– Mi a helyzet? – kérdeztem. Még tegnap elküldtem őket, hogy tudják meg, ki állt a háttérben, és mit akart. Nem egészen küldtem őket, én akartam menni, de nem engedtek, és ők ajánlkoztak. Jó fejek!
– Igazság szerint… - Kurama elkezdte mondani, de az egésznek annyi volt a lényege, hogy semmit sem találtak, és sehol sem tartunk. Ő viszont irtó választékosan és virágnyelven fogalmazott. Kicsit untam, bevallom, de mégiscsak nekem segítettek. Néha bepillantottam a nappaliba, ahol Hena tevékenykedett. Épp az egyik nagy bábut igyekezett kicipelni. Felugrottam, ami elég döbbent és szemrehányó pillantásokat eredményezett.
– Rögtön jövök! – hadartam, és besiettem.
– Miért nem hagyod ezt rám? – kérdeztem tőle, amivel valószínűleg megrémítettem, mert halkan felsikoltott, aztán meg morgolódott egy sor. Aranyos, mikor haragszik, Keiko elől ilyenkor jó volt elbújni, de ő ilyenkor aranyos. Mégis emlékeztet Keikora! – Tedd le, majd én kiviszem!
– És úgy végzi, mint a virágcsokor? – érdeklődött felvonva szemöldökét. – Ezeket vissza kell vinni. A kölcsönzős fél órán belül itt lesz, gondoltam, kiviszem őket.
– Hagyd, majd én és a fiúk! –legyintettem. Furcsa, de ezek a mindennapi dolgok segítettek elterelni a figyelmemet. Hiányzik Keiko, nem kell félreérteni, de tegnap éjszaka azt hittem, beleőrülök. Nem való nekem a gondolkodás, a meló annál inkább.
– Elbírok vele! – ellenkezett Hena a nyomomban járva. Kinyitotta nekem a bejárati ajtót.
– Ja, de ezek a babák egy fejjel magasabbak nálad! – piszkáltam. Ő megvonta a vállát.
– Nálad is! – vetette oda. Na azért ez nem egészen korrekt, mert én körülbelül egy magas vagyok velük. Mégis könnyebben emelgetem őket.
– Kikérem magamnak!
– Kérd! – vont vállat Hena, és visszament a lakásba. Örülök, hogy itt maradt. A ház csak úgy árasztja magából a hidegséget és a magányt. Mindenhol Keikot látom, minden pillanatban rá gondolok, és a jelenléte segít. Ez a lány valahogy… nem tudom, megnyugtat, és ugyanakkor felizgat, és ezt lehet szó szerint venni. Vállat vontam, rádöbbenve, hogy ez talán nem a legalkalmasabb pillanat, visszamentem, és szembe találtam magam Henával, aki megint egy bábut cipelt.
– Neked bedugult a füled? – dörrentem rá.
– Nem, tökéletes a hallásom, csak az ilyen tökéletlenek szavaira nem adok! – Elmosolyodtam, de hamar rendeztem arcvonásaimat. Piszkált, és láthatóan tetszett neki a dolog. A jelek szerint nekem is, csak olyan bűntudatom volt Keiko miatt. Megölöm a gyilkosát! - Jesszus! – Hena hangja elég ijedtnek tűnt. Érdeklődve néztem rá.
– Mi van?
– Ha tekintettel ölni lehetne! – sóhajtott fel ő. – Oké, hogy segíteni akarsz, de megtennéd, hogy nem kívánsz a pokolba? Úgyis oda kerülök. – Morogta, és letette elém a babát. Eltartott egy darabig, mire eljutott az agyamig, hogy Keiko gyilkosának gondolatára talán kiült az arcomra a gyűlölet, és ő ezt láthatta. De mi ez a pokol dolog?
– Miért kerülnél a pokolra?
– Miattunk! Mert becsaptam Keikot! – Ezek a szavak felértek egy fejbevágással. Rádöbbentem, hogy valóban ez történt. Oda vagyok, hogy Keiko meghalt, pedig még az előtt megcsaltam, hogy összeházasodtunk volna. Istenem, de mekkora egy féreg vagyok! – Ne haragudj, nem akartalak felzaklatni! – Szabadkozott Hena, és megint nem értettem miért. – Menj csak vissza a barátaidhoz! – Javasolta, miközben végigsimított a karomon.
– Jó! – hagytam rá. Ez a megcsalás fejbe vágott, de nagyon. Mekkora egy szemét voltam! Magamhoz édesgettem Henát, ami nem úgy tűnt, hogy neki ellenére van, és… de szeretem Keikot, még mindig, és hiányzik, és szeretném, ha kiabálna velem. Mit tegyek? Nem csaltam meg, csak megbotlottam, ennyi volt!
Hát, ha neked ettől jobb, Urameshi!
Hú, de nagy marha vagyok! Lehuppantam Kurama mellé, bűnbánó pofát igyekeztem vágni.
– Bocs, csak Hena a babákat cipelte ki! – kértem elnézést, de minek! Kuwabara hátra nézett.
– Ha jól látom, még mindig azt csinálja! – állapította meg. – Miért vagy akkor itt?
– Mert nem kell neki a segítségem! – vonta vállat. Mit érdekel engem, hogy ő mit csinál? Talán jobb volna, ha mégis elmenne! Nem, nem akarom, hogy elmenjen! Hogy lehetek ilyen idióta? Fejbe vertem saját magam, ami elég döbbent tekinteteket okozott.
– Yusuke, mondd, tényleg… - Kurama kereste a szavakat.
– Hogy hülye vagyok-e? – kérdeztem. – Igen, minden bizonnyal! – Vágtam rá a választ saját kérdésemre. Az vagyok, ez már nem kizárt! Olyan, mintha két lányba lennék szerelmes egyszerre, és annak ellenére, hogy gyászolom Keikot, Hena közelsége felvillanyoz! Most mondja meg valaki, normális ez?
– Teljesen normális! – hallottam meg a rókadémon hangját.
Ez most olvasott a gondolataimban?
– Mi? – érdeklődtem bambán. Kezdtem egyre jobban Kuwabarára hasonlítani.
– Azt mondtam, teljesen normális, ha most nem tudsz koncentrálni, és visszajöhetünk máskor.
– Nem, ne! Ez fontos, meg akarom találni Keiko gyilkosát, és ki akarom nyírni! – Üvegcsörömpölés. Felkaptam a fejem, és Hena állt az ajtóban, halál sápadtan. Aztán gyorsan le is guggolt összeszedni az üvegdarabkákat. Felpattantam és segítettem neki.
– Ezt nem mondod komolyan! – sziszegte dühösen a képembe. Ejha! Egyre jobban hasonlít Keikora!
Kurama POV:
Az üvegcsörömpölés mindannyiunk figyelmét elvonta arról, ami Yusuke mondott. Az ajtóban álló Hena elég sápadtnak tűnt, és talán megrázta, amit hallott.
– Ezt nem mondod komolyan! – motyogta egész halkan Hena, és dühösnek tűnt.
– De! Kurama azt mondta, elmondott mindent! – Hena bólintott. Igen, én felvilágosítottam mindenről. – Akkor tudod, hogy miattam történt, és a minimum, hogy megbosszuljam! – Yusuke ezt nem gondolhatta komolyan! Hiszen senki sem tehetett róla, azok a démonok nem őt keresték, vagy ki tudja, de akkor sem az ő hibája.
– Ahogy gondolod! – válaszolt neki halkan Hena. Sápadt volt, és pont úgy nézett Urameshire, mint Keiko annak idején, ha aggódott. Istenem, mennyire hasonlít egymásra ez a két lány. Nem hiszem, hogy Yusukének ez nem tűnt fel. Feltűnt neki, biztosan, hiszen ahogy Henára néz és nézett, az sok mindent elárult. Ezért nem is strapáltam magam, hogy valami komolyabb alakuljon ki közte és köztem. Hiszen megtehettem volna, mert helyes lány, és kedves is, de volt egy olyan érzésem, hogy Yusukének nem közömbös. Most már csak abban reménykedem, hogy segít neki túllépni Keiko halálán, mert, a bosszú senkit sem hagy örökké élni!
– Yusuke, tényleg most akarod megbeszélni a dolgot? – kérdeztem, mert ő megint csak bámult ki a fejéből. Megértem én, de akkor ahelyett, hogy itt csücsülünk, kutathatnánk.
– Igen, persze, ne haragudj! – Másodszor kért elnézést, ezt eddig talán soha sem tette. Láttam, hogy tekintete Henát követi, aki továbbra is odabent sürgött forgott. Nem telik el majd sok idő, és szárnyra kélnek a pletykák kettejükről. Nem tudom, hogy bírják majd ki. Felálltam, mert úgy sincs értelme ennek az egésznek.
– Mi elmegyünk, és próbálunk nyomokat keresni, te maradj, és segíts Henának! – javasoltam neki. Kuwabara csak lassan követett. Hiei ellenben már ugrásra készen állt. Urameshi lassított felvételként állt fel, ez is mutatta, mennyire nincs a helyzet magaslatán!
– Veletek megyek! – ajánlotta fel.
– Nem, te maradj! – intettem le, aztán már indultunk is. Semmi szükség nem volt rá, hogy kísértsen bennünket és ráadásul hasznát sem vettük volna, mert tekintetében csak a bosszú égett. Yusuke kikísért bennünket, mi pedig újra útra keltünk. Koenma is bevetette minden kapcsolatát, de nem sikerült kiderítenie, mi is történt valójában. Hihetetlen és baljós a csend, ami az események után maradt. Azt hiszem, Keiko halála teljesen kifordította magából Yusukét, és talán az, hogy nem jött felszínre benne a Mazoku vére, csak Henának köszönhető, ami azért elég különös. Nem igazán láttam őket beszélgetni a baleset előtt, sőt, mintha haragban lettek volna, most pedig ő az egyetlen támasza, akitől talán elfogadja a törődést, mert az fix, hogy minket a pokolba kergetne. Bár nem is nagyon titkolja, hogy pocsékul van. Furcsa, mert én arra számítottam, hogy megpróbálja majd elhitetni velünk, hogy túlél ő mindent, hiszen ő Yusuke Urameshi, de ahogy elnéztem ma, inkább egy zavarodott és tanácstalan ember benyomását keltette. Az embernek az a kényszerképzete támadt, hogy Keiko elvesztésével a helyét is elveszítette a világban. Sajnos Genkai nem túlzott, mikor azt mondta, Yusukének már csak a harc maradt, és ha csak az élteti, akár veszélyessé is válhat. Én egyelőre bízom Hena jótékony hatásában, hiszen mi mást is tehetnénk mi, a barátai. Igyekszünk megtalálni a felelősöket, és reméljük – én legalábbis –, hogy az ő kiiktatásukkal Urameshi lecsitul majd.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
