|
6.rész
Adelas 2009.06.14. 19:30
6. Fejezet Hena POV
Azt hiszem, egyértelművé tettem, hogy haragszom, mert Yusuke folyamatosan körülöttem sündörgött délután, miközben vacsorát készítettem.
– Mi van már? – mordultam rá!
Volt bőr a képemen az ő lakásában kiabálni vele!
– Semmi! – vont vállat. Tudom, hogy nincs jogom szólni, és amúgy is kuss a nevem, de ha egyszer aggódom érte. Megfordultam, és a konyha pultnak támaszkodva néztem rá. – Most pont olyan vagy, mint Keiko! – Mondta. Jó kis hidegzuhany volt. Éreztem, hogy a vér elhagyja testem, lábaim pedig megremegnek. Megkapaszkodtam, hogy ne vágódjak el, mint legutóbb. – Bocs! – Nyögte ki aztán.
– Azt hiszem, nekem kéne bocsánatot kérni! – sütöttem le a szemem, mikor kicsit magamhoz tértem. Nem tesz jót nekem ez a folyamatos hasonlítgatás. Keiko egy angyal volt én meg egy áruló dög! – Nem akartalak kioktatni, én egyszerűen csak…
– Aggódtál! – fejezte be helyettem a mondatot. – Keiko is folyamatosan ezt mondta! – Sóhajtottam. Ezt én már le nem mosom magamról, amíg itt leszek. Folyamatosan hozzá fog hasonlítani, és igazság szerint meg is érthetném, hiszen valóban hasonlítottunk egymásra, de nem hiszem, hogy ez jót tesz bárkinek is. – Hena! – Szólított meg, miközben én a hagymát szeleteltem. Hozzá fordultam. A pult másik végén könyökölt, és zavartan piszkálgatta körmét. – A temetésen… - Kezdte. Gombóc növekedett a torkomban. Erre én még nem gondoltam, túl fájdalmas volt. – Ott lennél… - Ezt most tényleg megkérdezte? Hogy elmegyek-e az unokatestvérem temetésére, akit a testvéremként szerettem? – Mellettem? – Bökte ki végre. Erősebben markoltam a késemet. Bólintottam, majd visszafordultam a hagymához. Még jó, hogy ráfoghattam könnyeimet. Az este hátralévő része némaságban telt. Yusuke nagyrészt csak ült és nézte, ahogy megterítek, aztán evett, és figyelt, miközben elpakoltam, és mosogattam. Kilencig tévéztünk, de engem valahogy nem kötött le a film. Aztán én úgy döntöttem, megkísérlem a lehetetlen, és felmegyek, úgy tenni, mint aki alszik, hátha sikerült. Elbúcsúztam, felbattyogtam, elvacakoltam még egy ideig a fürdőben, aztán ágyba bújtam. Sokáig feküdtem a plafont bámulva, aztán megtámadott a szomjúság, és felkeltem. Lesétálva a lépcsőn úgy hallottam, még megy a tévé. Bekukkantottam a nappaliba. A kanapén Yusuke szunyókált. Visszafutottam egy plédért. Nem keltem fel, ha már sikerült végre elaludnia. A saját takarójáért mentem be, mert jobb ötletem nem volt. Nem jártam még a hálószobájukban, de el tudom hinni, hogy Yusuke képtelen ott aludni, hiszen ott minden olyan… Keikos! Ha csak egy vadidegen mutatja azt a szobát, akkor is rájövök, hogy ő rendezte be. Felkaptam a takarót, és már rohantam is vissza. Édesen aludt, mintha semmi gondja nem lenne a világon, és hálás voltam a jóistennek, hogy ezt megadta neki. Betakartam, szépen, óvatosan, hogy ne ébresszem fel, de talán nem voltam elég elővigyázatos, mert ő felnézett.
– Keiko! – motyogta, és megragadva a csuklómat maga mellé rántott. – Gyere, feküdj ide! – Kérte félálomban.
Meghalok, megint összekevert vele.
– De, Yusuke… - nyögtem némi ellenállást tanúsítva, de már elfeküdtem mellette.
– Elférünk itt ketten is, ne aggódj! – morogta, aztán szorosan magához húzva aludt tovább. Én bezzeg! Szomjas voltam, és roppantul zavart a közelsége. A nyakamban éreztem forró leheletét, és olykor még bele is csókolt. Tudtam, hogy azt hiszi, ő vagyok, de annyira jó volt mellette lenni, hogy piszok módon kihasználtam. Persze, ráfoghattam arra, hogy nem akarom felkelteni, de ez csak egy silány és halvány kísérlet lenne. A tévét kezdtem bámulni, de az éppen futó filmből egy kukkot sem értettem, mindenki ellensége volt mindenkinek, mindenki ütött vágott mindenkit, és csak úgy hulltak az emberek, míg végül az éppen harcoló nő és férfi a csatározás helyett vad csókolózásba váltottak aztán kicsit tovább is mentek. Azt hittem, a tizennyolcas karika a vérengzés miatt van kint, de ezek szerint tévedtem. Belepirultam a látványba, úgyhogy inkább behunytam a szemem. Nem lett sokkal jobb a helyzet, mert Yusuke rajtam nyugvó keze, és úgy egyáltalán már maga a közelsége elég galád gondolatokat indított útjára bennem. Nem nagyon volt még dolgom fiúval, ha volt, az is csak olyan… hát elég felületes érzelmeken alapult, de vele… úgy éreztem bármire képes lennék. Amit ugye már bizonyítottam, tekintve, hogy ő Keiko vőlegénye volt. Megint megmozdult, és közelebb bújt hozzám. Annyira jó érzés volt! Ott bujkált viszont az a cseppet sem elhanyagolható tény, hogy ő azt hiszi Keiko vagyok. Sokért nem adnám, ha magamért szeretne egyszer ennyire!
De miket gondolok én?
Hiszen ő Keiko vőlegénye, még akkor is, ha ő már halott. Nem tehetem meg az unokatestvéremmel, azzal, akit testvéremként szerettem, hogy… már megtettem! A sírás kerülgetett ettől a gondolattól. Keiko most már egy jobb helyen van, ahogy a közhely mondja, és mindent lát és tud. Tudja, mi történt köztünk anno és tegnap reggel. Gyűlöl, mert gyűlölnie kell, nem érdemlek mást. Éreztem, hogy égni kezd a szemem, és könnyeim hamar kicsordultak. Álomba sírtam magam, mi mást tehettem volna? Felkelni nem tudtam, illetve tudtam volna, de akkor felkeltem Yusukét, azt pedig nem akartam. Amilyen kis figyelmes, biztosan rákérdezett volna, miért bőgök, akkor pedig egy elég kínos beszélgetés elé néztünk volna. Elaludtam. Hajnaltájt egyszer megébredtem, mert Urameshi a hátára fordult kis híján lelökve engem ezzel az ágyról, de amelyik lendülettel ezt megtette, azzal el is kapott, és a mellkasára húzott. A hajamba csókolt, és édesdeden aludt tovább.
Istenem, milyen szerencsés volt Keiko, hogy ennyire szerették!
Mégsem irigyeltem tőle, mert ő megérdemli. Visszaaludtam, ami nem volt nehéz, tekintve, hogy igazán fel sem ébredtem. Mikor újra magamhoz tértem, már világos volt odakint. Yusuke keze lecsúszott a derekamról, ezért megkíséreltem felkelni. Ő pedig csukott szemmel is elkapta a derekam.
– Maradj még, Keiko! – motyogta. Megmarkoltam a takarót. Ezzel a folyamatos Keikozással csak azt éri el, hogy én szép lassan az öngyilkosság gondolatának közelébe sodródom. Átfogta vállam, és visszahúzott maga mellé, és még mielőtt észbe kaptam volna, fölém hajolva megcsókolt. Először szabadulni próbáltam, de azzal, hogy én kerültem alulra, ő pedig fölém és egész teste tartott fogságban, megakadályozta minden tervemet. Egyre vadabbul vette birtokba ajkaimat, és kezei is elkalandoztak, én pedig szólni sem tudtam. Talán fura, de az az érzésem támadt, hogy ezeket a csókokat nekem szánja, nem úgy, mint azokat a szavakat és becézgetéseket, amelyeket éjszaka kaptam. Erőt vettem magamon, mert ha nem állítom le, nem lesz jó vége a dolognak, és azt aztán ki nem magyarázom, hiszen kettőnk közül én voltam ébren.
– Yu… Yusuke! – kíséreltem meg ellökni magamtól. Csak egy elfúló sóhajt hallatott.
Nem hiszem el, hogy ennyire alszik!
Végső elkeseredésemben megcsíptem az oldalát, amitől úgy ugrott fel, mintha leforrázták volna.
– Au! – mordult fel dühösen. Pechemre a bokáimon csücsült, így én csak ülő helyzetbe tudtam feltornászni magam. – Ezt most miért… - Kezdett volna dühöngeni, de aztán láttam az arcán, hogy eltöpreng. – Mi… Mit… én…
– Itt aludtál el az éjszaka! – mondtam, és kezdtem átérezni a helyzet kínosságát, mert ő továbbra is döbbenten nézett rám. Most már biztos, hogy öntudatán kívül cselekedett. Fájdalmas volt a felismerés, de ezek szerint tényleg minden Keikonak szólt.
– És te?
– Én hoztam neked takarót, de te azt hitted… - lesütöttem a szemem. – Keiko vagyok!
– És? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.
– És magad mellé húztál, azt akartad, aludjak veled! – Elsápadt. Hát ennyire rossz a gondolat, hogy mellette aludtam? – Nézd, sajnálom, de úgy gondoltam, nem ébresztelek fel, hiszen te magad mondtad, hogy múlt éjszaka nem aludtál, és én csak… - Elhallgattam. Úgy mentegetőztem, mint valami pitiáner bűnöző. Yusuke a hajába túrt. Nem tudtam, mit érez, vagy mit sem, és szemei is annyira zavarodottnak tűntek.
– De mi az előbb, vagyis én… - dadogta.
– Azt hitted, Keiko vagyok! – sütöttem le a szemem, majd enyhén meghúztam a lában, mert már kezdett zsibbadni. – Ha megkérlek, leszállsz a lábamról? – Kérdeztem félmosollyal arcomon. A helyzet amúgy elég kellemetlen és égek, mint a rongy, na de mire való a menekülés?
– Persze, bocs! – Úgy ugrott fel, mintha tűz égette volna. Én is kikeltem az ágyból.
– Gyorsan felöltözöm, és csinálok reggelit! – adtam a tudtára. Ő csak bólintott. Éreztem a hátamon tekintetét, miközben elhagytam a szobát. Felballagtam a lépcsőn, és alig csuktam be a szobám ajtaját, már hallottam, hogy valaki elmegy előtte. Ruhát kerestem, lehetőleg feketét, ami nem másokat emlékeztet arra, hogy gyászolok, sokkal inkább saját magamat. Pillanatok alatt elkészültem, még gyorsan belibbentem a fürdőbe, hogy megfésülködjek, és megmosakodjak. Épp a hajamat fésültem, mikor megérkezett Yusuke. Vállát az ajtófélfának támasztva karba font kézzel figyelt. – Igen? – Kérdeztem, mikor végeztem és ő még mindig nem mozdult.
– Mit csináltam éjszaka? – kérdezte, és láthatóan zavarban volt.
– Semmit. Aludtál! – vágtam rá. Fürkészve nézett rám, és éreztem, hogy azon vívódik, valóban igazat mondok-e. – De ha nem hiszel nekem, minek jártassam a szám? - Érdeklődtem flegma vállvonás kíséretében.
– Én csak… - váltott rögtön védekező pozícióba.
– Yusuke, lehet, hogy nem vagyok a legbecsületesebb ember, de azért gátlástalan én sem vagyok! – mordultam rá. – Nem fogom kihasználni azt, hogy neked hiányzik Keiko, és nem mászom rád, sőt! Azt sem hagyom, hogy te mássz rám! Megnyugodtál?
– Nem azért, én csak… - hebegte. Szegény! Megsajnáltam, de a feltételezés, hogy talán hazudok, elég érzékenyen érintett. Tudom, én, hogy nem vagyok a becsület mintaképe, de azért feltételezni, hogy volt köztünk valami az éjszaka, és én nem mondom el, elég… ömm… vad! Megpróbáltam elmenni mellette, míg ő hallgatott, de megfogta a csuklóm. – Hallgass meg! – Kérte. Nem tudtam nemet mondani, neki eddigi rövid ismeretségünk során szinte soha!
– Jó, mondd! – vontam meg vállam.
– Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magad! – kezdte, miközben ujjai továbbra is a csuklómra fonódtak. – Keiko mesélte párszor, hogy álmomban éjszaka… megkíséreltem elcsábítani őt, és attól féltem, hogy, ha tényleg azt hittem, te vagy… hogy esetleg…
– Mi az, hogy tényleg? – vontam fel szemöldököm. Hát tényleg megkérdőjelezi a szavaim hitelességét.
– Nem úgy értettem! – hadarta gyorsan. – Szóval nem másztam rád? – Kérdezte mellőzve minden további magyarázatot.
– De! – Arca eltorzult. Láttam szemében a bűntudatot.
– Akkor csíptelek meg! – mutattam a helyre, ahová jókorát belecsíptem. Elengedett, és hátával az ajtófélfának támaszkodva beletúrt hajába. Elsápadt, és úgy tűnt, mentem el is ájul. – Jól vagy? – Kérdeztem, aggódva vizsgálva őt. Bólintott.
– Én kicsit… - A hálószobája felé mutatott és el is indult arra. Gondolom egyedül akart lenni, hát ki vagyok én, hogy megakadályozzam? Addig is csinálok neki reggelit.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
