|
7.rész
Adelas 2009.06.30. 17:37
7. Fejezet Yusuke és Kuwabara POV
Yusuke:
Visszamenekültem a szobánkba. Sikerült elhitetnem Henával, hogy véletlen volt, pedig reggel már voltam annyira magamnál, hogy felfogjam, ő nem Keiko, mégsem tudtam megálljt parancsolni azoknak az átkozott hormonoknak. Minél tovább van velem, annál inkább érzem, hogy itt akarom tartani. Nem, nem felejtettem el Keikot, és ha megbosszultam, úgyis meghalok, csak addig van rá szükségem, hogy legyen erőm a holnaphoz! Önző dolog, tudom, de nem érdekel! A bosszú mindennél fontosabb! Keiko különben is azt akarná, hogy ha valaki mást választok, ő legyen! Megmondta, már akkor, mikor színt vallottam neki. Akkor este, ott a fánál, mikor annyira kívántam Henát, hogy majd bele őrültem, de ő visszautasított. Dühös voltam rá, és meg akartam bosszulni, hogy ő nem akar. Gyerekes? Lehet, de akkor még én is gyerek voltam. Most is az vagyok. Mindenesetre Keiko rákérdezett, mi a baj, én pedig elmondtam neki! Mindent, töviről hegyire, hogy Hena annyira hasonlít rá, hogy én néha képtelen vagyok különbséget tenni köztük, hogy pontosan úgy vonzódom hozzá is, mint Keikohoz, de nem szeretem! Ez nem szerelem, illetve az nem szerelem volt, pusztán csak testi vonzalom, mert annak ellenére, hogy Hena hasonlított Keikora, azért jóval engedékenyebb volt egy-egy csók alkalmával, amit én élveztem. Mintha Keikoval lettem volna, és mégsem! Szeretem Keikot, de azt hiszem, Henát is. Akkor nem szerettem, de most már, azt hiszem… azért dühített fel annyira, hogy Kurama és ő kettesben voltak este a kertben, azért akartam kora reggel tudni a választ, hogy mi történt, és azért estem annyira kétségbe, mikor nem mondta el. Azt hittem, volt valami, és túllépett rajtam. Aztán Kurama szerencsére felvilágosított. Istenem, Keiko, mit csináljak? Annyira piszkosul hiányzol, ő pedig itt van egy karnyújtásnyira, és én… felsóhajtottam, felálltam, és kimentem a szobából. Ott képtelenség gondolkodni, ott minden Keikora emlékeztet. Nem akarom elfelejteni, csupán szeretnék… nem is tudom. Lementem a földszintre, már készült a reggeli.
– Futok egyet kaja előtt! – adtam Hena tudtára. Ő a serpenyő felett rám mosolygott és bólintott.
– Ahogy gondolod! – mondta még, aztán újra a főzésnek szentelte idejét. Elhagytam a házat, és elindultam. Nem futva, csak sétáltam, s közben azon töprengtem, ami nekem mindig is magas volt. A szerelem nem egy egyszerű dolog. Keiko esetében az volt, mert ő volt annyira határozott, hogy tudassa velem, igenis szerelmes vagyok belé. A gondjaim ott kezdődnek, hogy most ugyanazt érzem Hena iránt, és éreztem már korábban is, de akkor ott volt Keiko. Most viszont nincs! Egyedül vagyok, és hiányzik, és Hena képes ezt a pocsék érzést csillapítani bennem. Az egyik oldalam azt súgta, használjam ki, de a becsületem megnyomta a vészcsengőt. Nem élek már sokáig, és a halálommal csak őt is a kétségbeesés szélére sodornám, azt hiszem. Nem szabad kihasználnom azt, hogy most ő is összezavarodott. Idő közben visszafordultam, mert nem láttam értelmét annak, hogy tovább sétáljak cél nélkül, és amúgy is korgott már a gyomrom. A ház közelébe érve szellemi energiát éreztem, de ezek nem a fiúk voltak! Megszaporáztam lépteimet. Hena egyedül van otthon, és ha ezek a mocskok most még őt is… hipersebességre kapcsoltam, már ha nevezhetem annak, és pillanatok alatt berúgtam a lakásom ajtaját. Csatatér fogadott. Egy embernek tűnő fickó állt a nappali közepén derekánál fogva magához húzva Henát, aki vadul hadonászott, és igyekezett szabadulni.
– Hé, idióta! – mordultam a pasasra, aki megfordult, és gúnyosan elmosolyodott. Hena ebben a pillanatban felkapott az asztalról egy bögrét és teljes erejéből a fickó fejéhez vágta, aki így eleresztette. Egyetlen ugrással termettem nála, és magam mögé utasítottam. – Miért nem a veled egy súlycsoportban lévővel kezdesz? – kérdeztem. Harcolni akartam, megölni ezt a senkiházit, kiadni dühömet, de ő csak gúnyosan mosolygott.
– Még nem, majd ha már elég kétségbeesett leszel! – mondta nekem, majd eltűnt. Éreztem, ahogy dübörög a vérem, és vadul követeli a harcot. A mazoku felszínre kívánt törni bennem, de a hátam mögül érkező halk sóhaj elterelte figyelmem. Megfordultam, Hena épp leroskadt a földre. Hozzá guggoltam.
– Jól vagy? – kérdeztem, ő csak nézett rám, értetlen tekintettel, és zavartan, aztán megölelt. Félt, éreztem, hogy minden ízében reszket, és meg tudtam érteni, mégiscsak megpróbálták… Mit is akartak tőle? – Hena, bántott? – Érdeklődtem tovább. A karjaimban tartva olyan törékenynek és sebezhetőnek tűnt. Végigpillantva a szobán észrevettem, hogy jó kis csatateret hagytak maguk után, Hena vadul védekezhetett. – Megsérültél? Fáj valamit? – Hena végre eszmélt és megrázta a fejét.
– Megijedtem! – súgta egész halkan. Megpusziltam a fejét.
– Nyugi, itt vagyok, semmi baj! – Megint megrázta a fejét, nem igazán értettem, ez most mit jelent. Felálltam, és magammal húztam őt is. – Jól vagy? – Kérdeztem, és megint nemleges válasz érkezett.
– Ő… ő volt! – suttogta Hena egész halkan és eleredtek a könnyei.
– Ki? – érdeklődtem. Azt hittem, ismerte a támadót.
– Ő… azt mondta… ő küldte a démonokat a templomba! – KEIKO GYILKOSA! Azonnal utána kell mennem! Felálltam, és már indultam volna, de aztán meghallottam, Hena zokogását, és ez megállásra késztetett. Elé térdelve megsimogattam az arcát. Vártam, míg kicsit megnyugodott.
– Mit mondott még?
– Nem sokat, el akart vinni, aztán védekeztem, és mikor elkapott megjöttél!
– Elvinni? – vízhangoztam. Indulnom kellett, a lábamat szinte már égette a nappali parkettája, de nem hagyhattam őt egyedül. – Mindjárt jövök! – Nyugtattam meg Henát, és a telefonhoz léptem. Kuramát hívtam, át kell jönnie, és vigyáznia kell Henára, míg én üldözőbe veszem ezt a senkiházi kis…
Kuwabara:
Kurama telefonhívása meglepett. Ha nincs meló általában csak a véletlenek folytán futunk össze az utóbbi időben, és én amúgy is az egyetemre koncentrálok, felhagytam a démonűzéssel. Ezúttal mégsem mondhattam nemet. A rókadémon elmondta, hogy Keiko unokatesóját, Henát megtámadta valami pasas, aki valójában Keiko gyilkosa, és Urameshi most utána akar menni, de valakinek vigyáznia kéne Henára. Őt kérte meg, de ő szeretne Yusukével menni, mert tart tőle, hogy ostobaságot tesz. Szóval a segítségem kellett neki.
Hát végső soron, miért ne?
Ez még nem valami veszélyes kaland, és tanulni is tudok közben. Felpakoltam a könyveimet. Seriyonak azt hazudtam, tanulni megyek, a könyvtárba.
Nem kell neki mindent tudni!
Aztán olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, irány Urameshiékhez. Nem kopogtam, vagy csengettem, csak berontottam. Kurama és a törpe már ott voltak, Hena épp a harc maradványait tüntette el.
– Sziasztok! – köszöntem. – Hé, Urameshi, most egészen visszafogtad magad! – Jegyeztem meg. Hiszen ha Yusuke tombol, akkor kő kövön nem szokott maradni, és itt egész normális állapotok uralkodtak. Miből feltételeztem, hogy tombolt? Ki ne tombolna, ha a menyasszonya gyilkosa felbukkanna a házában?
– Nem én! – hangzott Urameshi válasza. – Az a féreg lelépett, mikor én megjöttem.
– Hát akkor? – Lehet, hülye kérdés, de akkor meg mi történt itt?
– Én! – szólalt meg halkan Hena. Hangja még mindig remegett. – Védekeztem! – Tette hozzá aztán mosolyogva.
– Oké, akkor veled sem vitatkozom! – vigyorogtam rá, ő hálásan bólintott, és egy újabb bögre darabjait szedegette össze. Ha jól vettem ki a jobb lábánál egy szék maradványai feküdtek. – A széket is te vágtad hozzá? – Bólintott.
Hát elismerésem!
– Kuwabara, mi most elmegyünk! – szólalt meg Kurama azon a megszokott higgadt hangján.
– Jó, felőlem! – vontam vállat. Nem is kértem őket, hogy maradjanak, szóval akár… PÁPÁ!
– Figyelj, jó? – kérte még Urameshi, miközben elhaladt mellettem. Kacsintottam egyet, hiszen én mindig! Elhagyták a házat. Lepakoltam könyveimet egy szabad helyre.
– Mit segítsek? – kérdeztem. Mégsem várhattam el, hogy Hena egyedül pakolásszon.
– Oh, ugyan! – legyintett ő. – Nyugodtan ülj ki a kertbe, míg itt végzek, ott is tudsz tanulni, nem szeretnélek akadályozni a dolgodban! – Hárított. Kicsit Keikora emlékeztetett. Talán ezért nem láttam értelmét annak, hogy erőltessem a dolgot bólintottam, és elhagytam felvéve a könyvhalmot, amit nem is tudom, miért vettem magamhoz letelepedtem odakint a kertben. Kellemes az idő! Egy darabig elolvasgattam a jegyzeteimet, de aztán beleuntam.
Ki a csuda ír ilyen rondán. Ja, én! Hehe!
Aztán rádöbbentem, hogy ma tulajdonképpen szombat van, és Urameshinek ez lett volna élete egyik legfontosabb és legboldogabb napja, ehelyett üldözi Keiko gyilkosait. Vajon hogy fogja viselni a hétfői temetést? Genkai anyó azt mondta, szerintem el sem jön majd. Keiko nem érdemelt halált, és Urameshi sem, hogy eltemesse. Látszott rajta, hogy megviseli, és piszkosul dühös, az az átkozott cumis meg nem segít. Azt mondta, nem árthatja bele magát, mert nem az ő dolga. Miféle mocskos dolog ez! Urameshi már többször mentette meg a világot, és még csak annyi sem jár neki, hogy megtudja, ki hibás a menyasszonya haláláért? Annyira felhúztam magam saját gondolatmenetemen, hogy kettétörtem a ceruzámat. Felkeltem, hogy kérjek Henától egy újat. A nappaliba lépve láttam, hogy már végzett a takarítással. Az órára nézve megállapítottam, hogy már dél is elmúlt, ami kicsit azért meglepett. Nem vettem észre.
– Nem vagy éhes? – kérdezte Hena, a konyhapultnál ténykedve. Nem ettem reggelit, így már majdnem kilyukadt a gyomrom, tehát bólintottam egy nagyot. - Rögtön kész lesz! – Biztosított róla, és az asztalra mutatott, ahol már megterített, de csak egy teríték volt.
– Te nem eszel? – érdeklődtem. Tekintve, hogy engem oda parancsolt, gondolom nem magának tette ki a tányért.
– Nem, én nem vagyok éhes! – mosolyodott el, miközben elém tette a levest. Nem szégyenlősködtem, szedtem egy jó adagot. Csengettek, és Hena rögtön indult volna, de megfogtam a karját.
– Majd én! – javasoltam. Soha nem lehet tudni, ki áll az ajtóban. Kibattyogtam, ő pedig követett. Ajtót nyitottam. Egy nyikhaj srác állt velem szemben a kezében egy tálcán virágok.
– Jó napot, meghoztam a virágokat! – mondtam.
– Milyen virágokat?
– Keiko kisasszony rendelte, az esküvőre. A hölgyek csuklódísze és a … - A fickó az előrefurakodó Henára nézett.
– Nagyon sajnáljuk, de már nincs szükség rá! – mondta ő.
– Oh, de hát Keiko kisasszony már…
– Nézd öregem! Keiko temetése hétfőn lesz, szóval ez most nem alkalmas! – mordultam rá a pasira, aki megszeppent.
Nem csodálom, elvégre mégis én álltam vele szemben!
– Oh, elnézést, én nem… akkor ezekkel… - dadogta a fiú, miközben megemelte a tálcáját.
Hát mit érdekel az engem!
– Tartsa meg, vagy adja oda valakinek! – mordultam rá. Mit érdekel minket, hogy mit csinál a gazaival, mikor ennél százszor komolyabb bajaink vannak? Megfogtam Hena vállát, beljebb húztam, és becsuktam az ajtót. Henára néztem, aki elég sápadtnak tűnt. Nem kellett most neki a fickó látogatása.
– Nem gondoltunk az esküvőre! – morogta szinte csak magának. – Menj csak vissza, egyél, én meg körbetelefonálok! Még csak az hiányzik, hogy Yusukéhoz beállítson egy virágküldönc, vagy az étteremből valaki!
– Igaz! – bólintottam. Most mit mondjak, ha egyszer igaza volt? A nap hátralévő részében ő telefonálgatott, meg ügyeket intézett, én meg egy darabig még imitáltam a tanulást.
Látjátok, milyen szavakat tanultam az egyetemen!
Aztán tévézni kezdtem. Közben ő is visszajött és nekilátott a vacsorakészítésnek. Urameshiék visszaérhetnének lassan, mert Seriyonak a büdös életben nem adom be, hogy a könyvtárban voltam eddig. Mintegy végszóra nyílt is az ajtó, és csak Yusuke érkezett. Amint megpillantottam, felpattantam.
– Na végre! – szaladt ki a számon, melynek hatására Urameshi összeráncolta szemöldökét. Furán nézett ki. – Mennem kell, Seriyo meg fog ölni!
– Kösz Kuwabara! – intett búcsút Yusuke. Elköszöntem még Henától, aztán magukra hagytam őket. Már semmi másra nem vágytam, mint egy fürdőre és szunyára. Lehetőleg minimum tíz órányira egyhuzamban. Pedig semmit sem tettem egész nap. Hiába, a testőrködés már csak fárasztó!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
