|
8.rész
Adelas 2009.06.30. 17:38
8. Fejezet Yusuke POV
Hát ez a nap is eljött! A temetés. Annyira nem volt kedvem elmenni, és olyan feleslegesnek tartottam. Az ember szép csendesen is elbúcsúzhat, miért kell végignézni, hogy Keiko gyönyörű testét leteszik egy mély gödörbe, hogy aztán majd a kukacok martaléka legyen? Bár a hamvasztás sem jobb, ha belegondolok abba, a ki tudja, hány száz fokos kemencébe! Már reggel morcosan ébredtem, és tudtam, ez nem lesz másként egész nap sem. Csak arra akartam vigyázni, hogy Henát meg ne bántsam. Lesétáltam a nappaliba, ahol már várt a reggeli. Hena ablakot pucolt, igaz én nem értettem, miért, mikor tök tiszta volt, de talán így vezette le a feszültséget.
– Jó reggelt! – köszöntem rá.
Jó? Én kis irónikus!
– Szia! – válaszolt ő és halványan elmosolyodott, aztán tovább sikált.
– Te nem eszel? – kérdeztem rá, mert már nem is emlékszem, mikor láttam utoljára enni. Talán csütörtök reggel. Megrázta a fejét. Végigmértem, és feltűnt, hogy már fogyott. – Hena, ha nem eszel, abba előbb-utóbb…
– Belehalok? – érdeklődött szomorúan. – Tudom!
– Akkor meg? Gyere, és egyél valamit! – tanácsoltam. Igyekeztem a jobbik formámat hozni, de már így az elején fogytán voltam a béketűrésnek.
– Nem, köszönöm! – hárított. Megvontam a vállam. Nem volt erőm ellenkezni vele. A gondolat, hogy Keiko a hideg földbe kerüljön nem tetszett, de nem tudom, mi mást tehettem volna. Nem akartam hazahozni a hamvait, hogy egyszer valamikor leverjem, és szegény a kukában végezze! Morbid? Lehet, de attól még igaz! A halál nem szép és nem ad megnyugvást a tudat, hogy egy jobb helyen van! Akkor lennék nyugodt, ha mellettem lenne! Hena kiment. Ingatag volt a járása, és gyengének is tűnt. Felálltam, és követtem. Pont akkor értem ki, mikor leroskadt a lépcsőre.
– Ezért mondom, hogy enned kell! – fedtem meg.
– Kérlek, hagyj most ezzel! Örülök, hogy nem hányok, nem hogy még egyek! – morogta meggyötört pillantást vetve rám.
– Ideges vagy? – kérdeztem, pedig tudtam, hogy az, hiszen én magam is az voltam. Kétkedve nézett rám.
– Tényleg te akarsz nekem lelki segélyt nyújtani? – érdeklődött. Átfogtam a vállát, és arcon csókoltam. Jól esett a közelsége. Megnyugtatott. De ő kibontakozott a karjaimból, és felállt. – Ezt most ne, kérlek! – Mondta, és már indult is fel az emeletre. A lépcső tetején még megállt. – Ha az ingedet, vagy a zakódat ki kell vasalni, kérlek, hozd le a nappaliba reggeli után! – Kérte, és választ sem várva eltűnt a szobájában. Ki volt akadva, ez egyértelmű, és kicsit meg is értettem, na de, kérem! Mégiscsak én vagyok a vőlegény, nekem kéne összetörnöm, de már ahhoz sincs erőm. Ültem a lépcsőn, kezeim a térdeimen pihentek, és egyszer csak elöntött az érzés… a magány, a szomorúság. Már nem voltam dühös, csak kétségbeesett. Terveink voltak, jövőnk, és egy csapásra oda lett minden. Nélküle már nem akartam ezt a házat sem, mert folyamatosan az járt a fejemben, hogy eltervezte, hány gyerekünk lesz, melyiknek hol lesz a szobája, mit fognak csinálni, hová teszünk hintát a kertben, hol lesz a rózsalugasa, amit annyira szeretett volna.
Édes istenem, Keiko, miért haltál meg?
Lehajtottam fejem, a tarkómon kulcsoltam össze a kezem és sírtam. Nem sírtam azóta a nap óta, de most nem bírtam megállni. Minek a temetés, mikor csak feltépte a sebeimet? Nem mondom, hogy három nap elég volt, és belenyugodtam az elvesztésébe, mert ez nem igaz, de igyekeztem túlélni, amíg kell, és ha a gyilkosát üldöztem, jól éreztem magam. Arra eszméltem, hogy valaki végigsimítja a vállam, és mellém ül.
– Sajnálom! – mondta halkan Hena, és tovább simogatta a vállam. Az érintése bátorságot öntött belém, és a puszta jelenléte elűzte a magányt. Keiko hiánya sem volt már annyira mardosó. Mit tesz velem ez a lány? Már biztos voltam benne, hogy azért van az egész, mert annyira hasonlít rá, de nem érdekelt. Felemeltem fejem, és a szemeibe nézve igyekeztem erőt meríteni. Kevés volt, nem értem be annyival, hogy csak lássam. Kezem a tarkójára csúszott anélkül, hogy belegondoltam volna, mit teszek, megcsókoltam. Kétségbeesetten, és elhamarkodottan, de így sikerült enyhítenem azt az űrt, ami bennem tátongott. Nem csókolt vissza, hanem sírva fakadt. Nem értettem. Eltávolodtam, mert így már nem okozott akkora örömet.
– Mi baj? – kérdeztem. Ő dühösen lökte el arcát simogató kezem.
– Hát tényleg nem érted? – fakadt ki, miközben felállt. Megráztam a fejem, én is felemelkedtem, és a biztonság kedvéért megfogtam a csuklóját, nehogy elrohanjon. – Kit csókoltál meg az előbb? – Kérdezte.
– Téged! – vágtam rá.
– És kire vágytál közben? – Jó kérdés, én magam sem tudnám megmondani. – Azt hiszed, nem érzem, hogy Keikot látod bennem? Hogy minden kedves szavad, érintésed, becézgetésed neki szól?
– Nem, én… - Hát biztos, hogy nem szándékosan csináltam, mert megbántani nem akartam. Jó, tudat alatt lehet, de nem szándékosan. Ezért nem kéne ennyire kiakadnia.
– Nem szóltam, mert tudom, hogy pocsékul érzed magad, de már nem bírom! – folytatta továbbra is sírva.
– Figyelj, Hena, ez az egész…
– Én szeretlek, fogd már fel! – üvöltötte a képembe. Egy nyolc tonnás kőtömb sem ütött volna jobban ki. Néztem őt, és igyekeztem felfogni a szavakat. Tettem egy lépést előre, hogy megöleljem, de ő hátrált, aztán pedig keserűen elmosolyodott. – Ne haragudj! – Szabadkozott. – Ez a mai nap… egy kész rémálom, kikészültem, ennyi! Sajnálom, hogy kiabáltam veled! – Hadarta el, aztán bement a konyhába és az edények csörömpöléséből ítélve mosogatni kezdett. Szeret?
Jé, sikerült végre felfognom szavai értelmét!
Nem szerethet, hiszen egy semmirekellő flótás vagyok. Hiszen már egyszer megmondta! Akkor régen, ott a fánál. Mielőtt elköltözött volna Ausztráliába!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
