|
9.rész
Adelas 2009.07.08. 16:28
9. Fejezet Hena POV
Úgy viselkedtem, mint egy hisztis kis p… Szóval az! Bőgök ott, és akkor még az arcába is ordítottam az igazságot. Nem tudom, hogy viseli majd, mikor végre rájön. Hiszen egyszer már elmondtam neki, akkor… ott… a fánál.
Sötét volt, én kimenekültem a házból, ahol nem sokkal azelőtt Yusuke és én még a fürdőben csókolóztunk. Magányra volt szükségem. Ő és Keiko akkor már jártak, bár szó sem volt esküvőről. Megálltam az öreg fűzfa törzsénél, és a földet pásztáztam. Nem kerestem semmit, csak arra próbáltam rájönni, miért kellett nekem beleszeretni egy idiótába, miért pont Keiko barátjába. Átlagos fiú, tucatszám rohangáltak hasonlók az utcán, nekem mégis ő kellett volna. Ekkora marha is csak én lehettem. Hallottam, hogy valaki közeledik, de nem gondoltam, hogy ő lesz.
– Szia! – lépett elém a rá annyira jellemző magabiztos mosolyával.
– Szia! – válaszoltam nem túl lelkesen.
– Valami gond van? – kérdezte. Csak a vak nem látta volna, hogy van.
– Mondhatjuk úgy is! – vontam meg flegmán a vállam. Talán a durva modorom elűzheti. Erre számítottam, de tévednem kellett. Elém állt.
– Elárulod? – érdeklődött.
(Oh, te idióta! Hát nem tudod? De, csak ilyen kis álszent vagy!)
– Yusuke, neked nem tűnt fel, hogy mit csináltunk az előbb a fürdőben?
– De, de igen, csak… - zavartan dörzsölgette a tarkóját. – Remélem, nem tőlem vársz megoldást!
– Hát nem! – vágtam rá. Ez annyira egyértelmű volt, hogy nem vállalja a felelőséget.
– Ha téged ennyire zavar, akkor legközelebb ne engedd! – vetette fel.
(Hol egy nagykés?)
– Igyekszem, a gond csak az, hogy beléd estem, és így elég nehéz! – böktem ki későn döbbentem rá, hogy mit is mondtam.
– Úgy érted, hogy te szeretsz engem? – kérdezte.
– Bingó! – sóhajtottam fel, majd megböktem a homlokát, és míg ő hátrált, és újra a ház felé vettem az irányt. Megfogta a csuklómat. – Mit akarsz még?
– Hena, nem mehetsz csak így el, mikor azt mondtad, szeretsz! – fedett meg színlelt haraggal.
– Szerintem ne ragozzuk ezt tovább, mert annyira nincs értelme! – sóhajtottam fel. – Keiko szeret, te is őt, én meg nem szedlek szét benneteket! Vagy legalábbis igyekszem!
– De ha ez neked rossz…
– Elmegyek! – szakítottam félbe. – Egy hét múlva Ausztráliába költözünk, úgyhogy nem zavarom tovább itt a vizet! – Magyaráztam neki. Ledöbbent, vagy legalábbis olyan képet mutatott. – Ha megőrzöd a titkot, akkor nem lesz semmi gond! – Mondtam még, aztán a ház felé indultam. Két nappal később ugyanennél a fánál csókolt meg utoljára, amikor kicsit messzebbre ment, mint kellett volna. Hallottam, hogy a konyhába lép. Talán szándékosan nem közlekedett halkan. Leült az asztalhoz és hozzálátott a reggelihez.
– Mikor indulunk? – kérdeztem hátra sem nézve.
– Hová?
– A temetésre! – vágtam rá, bár gyűlöltem ezt a szót.
– Miért, eljössz velem? – érdeklődött. Megfordultam, hogy lássam, komolyan kérdezi-e. Arca azt tükrözte, igen. Fel is állt az asztaltól és elém sétált.
– Természetesen, elvégre megígértem! – válaszoltam. – Yusuke, az amit… odakint mondtam, azt felejtsd el! – Javasoltam. Semmi értelme nem volt, hogy kimondtam, de egyszerűen már nem bírtam tovább.
– Nem akartalak megbántani! – szabadkozott ő. Legyintettem, mert megszólalni nem akartam. Nem mondhattam, hogy nem számít, mert nagyon is számított, és azt sem, hogy nem bántott meg, mert fájt minden pillanat, amikor azt hitte, Keiko vagyok. A legrosszabb az egészben az volt, hogy bűntudatom volt mindeközben.
– Felejtsd el! Azt hiszem, túlreagáltam!
– Nem, nem, ha azt gondolod, hogy pótlék vagy, akkor…
– Akkor tökéletesen jól gondolom! – mosolyogtam rá. Elég zavartan nézett, amitől nevetnem kellett. Olyan mókás képet vágott. Biztosan szívtelennek és érzéketlennek tűnök, hogy képes vagyok nevetni Keiko temetése előtt, de hát, ha egyszer ez az egy pillanat ilyen volt, mit tehetnék? Megsimogattam az arcát, amit azonnal megbántam, mert teste beleremegett az érintésembe. Szemében pont az a vad láng csillogott, ami akkor este, ott a fa tövében. Megrémített. Nem történt semmi, mert visszasétált az asztalhoz, és újra neki látott az evésnek. Olyan volt, mintha megnémult volna, és én nem értettem az okát. Féltem rákérdezni, talán mert sejtettem a választ. Mikor végzett, felkelt, és felment az emeletre. Hosszan néztem utána, talán túl hosszan, mert mikor visszaért, én még akkor is az ajtót bámultam, ahol kiment. Kezében a zakója és egy ing.
– Azt hiszem, ezekre ráfér a vasalás! – mondta halkan és tőle szokatlanul kedvetlenül. Letettem a szivacsot, és felsóhajtottam.
– Beszéljünk! – javasoltam. Nem bírtam azt a változást, amin a rövid időn belül végbe ment. Nagy szemekkel nézett rám, miközben letelepedett a pult másik oldalán én vele szemben álltam meg. – Megértem, hogy a Keikoval való hasonlóságom összezavar, és tudom, hogy nem rosszindulatból használtad ki, hogy annyira vonzódom hozzád!
– Miért nem mondtad? Miért csak most, mikor már négy napja folyamatosan…
– Yusuke! – szóltam közbe. – Neked most kisebb gondod is nagyobb annál, hogy az én érzéseimmel foglalkozz! – Ez egy egész normális magyarázat volt, kezdtem büszke lenni önmagamra.
– Nem! A te érzéseid éppolyan fontosak, mint az enyémek! Te is elveszítetted Keikot, és talán bűntudatod is ugyanúgy van, mint nekem! – Most én néztem rá döbbenten. Tehát nem vagyok egyedül az önmarcangolással?
– Én nem gondoltam, hogy…
– Hogy van bennem tisztesség, és bűntudatot érzek, amiért megcsaltam Keikot? – kérdezett vissza élesen. Lesütöttem a szemem, és inkább nem mondtam semmit. – Közlöm, hogy van, és szenvedek is eléggé emiatt, de ha egyszer nem tudom elnyomni az érzéseimet, akkor mit csináljak? Keiko is azt szeretné, hogy boldog legyek, legalábbis gondolom, mindenki más ezt mondaná, és én tudom, mert ő maga mondta el, hogy ha más lány mellett el tudna képzelni, az csak te vagy!
– Hogy… hogy érted azt, hogy… hogy ő mondta? – érdeklődtem, s közben megremegett a hangom.
– Elmondtam neki! Keiko tudta, hogy irántad sem vagyok közömbös! – mondta ezt úgy, mintha csak az időről csevegne.
– Te elmondtad neki? – kérdeztem vissza, mert biztosan én hallottam rosszul.
– Nem akartam titkokat! – vallotta be. Elszédültem, megfordult velem a világ. A vérem távozni készült a testemből, megbicsaklott a térdem. Ő felpattant, és megkerülve a pultot, hozzám sietett. – Rosszul vagy?
– Le kell ülnöm! – dadogtam. A kanapéhoz kísért, és leültetett rá. A kezembe temettem arcom, és így igyekeztem rájönni arra, hogy mi is történt. Yusuke elmondta Keikonak az igazat! Keiko tudta, hogy ő és én csókolóztunk, és… mégis meghívott? Édes istenem, hogy lehet ennyire jó szándékú? Eleredtek a könnyeim. Így az árulásom még súlyosabb. – Meg akarok halni! – Csúszott ki a számon. Yusuke durván megragadta a vállamat. Riadtan néztem fel rá. Dühösnek tűnt.
– Elment az eszed? – kérdezte az idegességtől remegő hangon. – Bármit megtennék, hogy Keikot visszahozzam, te meg meg akarsz halni? – Vágta az arcomba
– Azt hiszed, nem tudom, hogy téged is már csak a bosszú éltet? – csattantam fel. –Látom a szemedben, hogy folyamatosan azon töröd a fejed, mi mindent teszel majd Keiko gyilkosával! Egy részed már rég halott! – Morogtam még, aztán felálltam. Ő visszarántott, és megcsókolt. Nem szívbajoskodott, durván, és erőszakosan hatolt a számba, és közben úgy szorított magához, mintha az élete múlna rajta. Valamiért hirtelen elengedett, és felállt, én meg csak ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség, és igyekeztem napirendre térni a dolgok felett. Kopogtak. Hát ezért hagyta abba. Míg ő kiment, hogy ajtót nyisson, én összeszedtem magam, és elővettem a vasalót. Hieijel, Kuramával és Kuwabarával tért vissza, én addigra már az ingét vasaltam. – Sziasztok! – Köszöntem. A fiúk szép sorban viszonozták, illetve gondolom, Hiei morgása is az volt. Aztán kimentek a kertbe. Yusuke hátra maradt.
– Megbeszéljük, jó, csak addig ne akarj meghalni! – mosolygott rám. Bólintottam, de nem értettem, miért makacskodik. Ha szeretne, ami ugye nem áll fenn, akkor sem lehetne köztünk semmi, már csak Keiko miatt sem. Ő már halott és így elvenni tőle Urameshit még álszentebb és aljasabb dolog lenne. Kivasaltam a zakóját is, és a nadrágért felfutottam az emeletre. Mire visszaértem, már csak egyedül ücsörgött a kanapén.
– Hát a fiúk? – érdeklődtem.
– Elmentek! – válaszolt szűkszavúan. A vasalóhoz léptem, és elkezdtem a nadrággal bíbelődni. Ő elém sétált, és kivette kezemből, visszatette a helyére. Át vezetett a deszka előtt, és maga elé húzott.
– Azt hiszem, én is szeretlek! – mondta egész halkan.
Mi van? Rosszul hallottam?
Végigsimított a hajamon, és közben eleredtek a könnyei.
Istenem, Yusuke!
Letöröltem őket, és tovább cirógattam arcát.
– Mindkettőtöket szeretlek! – vallotta be aztán. Meg akart csókolni, de én elhúzódtam.
– Ez olyan, mintha kihasználnám Keiko halálát! – ismertem el végre. Azt hiszem, megértette, mert magához vont, és a hajamba csókolt. Nem csak olyan, hiszen pont azt tettem, és mondhatom, hogy ő kért, hogy maradjak, a helyzet attól nem változik. Más lett! Megváltozott. Ettől a vallomástól valahogy megkönnyebbült, legalábbis én így vettem észre. Mikor délután kiléptünk a ház ajtaján, megfogta a kezem, és így mentünk a temetőbe. Tudtam, hogy megbotránkoznak majd az emberek, de ha neki erre volt szüksége, arra, hogy támogassam, akkor mellette a helyem. Csendes és visszafogott temetés volt, ami talán Keikonak is tetszett volna!
Megint a morbid feltételezéseim!
Sokan voltak, nagyon sokan, és én a felét sem ismertem. Három alakot viszont hiányoltam. Többször végigpásztáztam utánuk a gyászolókat, de nem láttam egyiket sem.
– Ők kutatnak, én kértem őket! – súgta Yusuke a fülembe, mintha kitalálta volna a gondolatomat. Bólintottam. Nem értettem, miért nem várhatott ez a temetés utánig, de végül is, az ő dolguk. A szertartás végeztével a nagynéném, és nagybátyám odajött hozzánk. Láttam rajtuk, hogy nem értik, miért szorongatja Urameshi a kezem, de nem kérdeztek rá. Tekintve, hogy mindig hidegen hagyott mások véleménye, most sem töprengtem el, mit gondolhatnak rólunk, vagy inkább rólam, és ez most kapóra jött. Jelen állapotomban a köz által megvetett személynek lenni nem volna épp kellemes! Váltottunk pár szót, ami legtöbbször oda lyukad ki, hogy én mennyire hasonlítok Keikora. Talán célozni akartak ezzel arra, hogy csak hasonlítok, és nem vagyok ő. Talán fel akarták nyitni Yusuke szemét, hogy soha ne kezdjen velem. Igazság szerint épp elmeállapotomban én is ezt tanácsoltam volna. Végül elbúcsúztunk, és kértek, hogy valamelyik nap nézzek be hozzájuk. Útra keltünk, de csak a következő fáig jutottunk, ahonnan Hiei ugrott le elénk.
– Megtaláltuk! – adta büszkén barátja tudtára. Yusuke megszorította kezem.
– Menj! – javasoltam neki, ő eleresztett, és már rohant is Hiei után. Nem gondolkodott, egyetlen pillanatig sem, és azt hiszem, ezzel be is bizonyította, hogy nekem volt igazam. Őt már csak a bosszú éltette, ennek semmi köze nem volt hozzám, ő nem akart velem lenni, ha végzett Keiko gyilkosaival, ő csak meg akarta ölni a felelősöket, aztán meghalni, hogy Keikoval lehessen a túlvilágon. Lassan indultam meg a ház felé, miközben azon töprengtem, amit ő mondott még délelőtt. Keiko tudott kettőnkről! Nem hiszem el, hogy nem zavarta, és nem kívánt a pokolba! Ennyire nem lehetett jótét lélek! Az volt, tudom, ismertem, és szerettem, szeretem még most is, de nem értem! Soha nem is fogom megérteni, de ezzel elintézte azt, hogy nyugodt szívvel soha ne lehessek Yusuke mellett. Igaz lassan haza megyek majd. Lassan, hiszen a három hét még hosszú idő, de anyuék felajánlották, hogy velük is mehetek, igaz még ide sem értek. Most már feleslegesen strapálják majd magukat. Hallgattam a csendet a városban, a madarak csicsergését, a szokásos hétfői zsongást, és nem értettem, miért, de elmosolyodtam. Végre a házhoz értem. Fel sem tűnt, hogy ennyire hamar megtettem az utat. A bejáratnál állva rádöbbentem, hogy nincs kulcsom, rémlett viszont, hogy a hátsó ajtót nem csuktuk be, tehát megkerültem az épületet, és mint valami tolvaj hátulról mentem be. Odabent rögtön lerúgtam a cipőmet, és leroskadtam a kanapéra. Elfáradtam, szörnyen, pedig semmit sem tettem. Elnyúltam és lehunytam a szemem, hátha alhatok egy keveset.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
