|
10.rész
Adelas 2009.07.08. 16:29
10. Fejezet Hiei és Yusuke POV
Hiei:
Urameshi más volt! Amint megtudta, hogy megtaláltuk Keiko feltételezett gyilkosát, rögtön útra kelt velem, én mutattam neki az utat, de kicsit űzött vad benyomását keltette, és nem a vadászét.
Jaj, ezek az átkozott halandó dumák!
Annyi ragadt már rám Kuramától, meg a két tökfejtől, hogy lassan én is annak érzem magam. Nem tökfejnek, hanem idióta embernek, aki nem akartam lenni. Bevallom kicsit meglepett, hogy Yusuke ott hagyta a lányt. Legutóbb testőrt is rendelt mellé, azt a mamlasz Kuwabarát, aminek én most is örültem volna, legalább nem megy az agyamra, de hát ő tudja, ha nem kell védeni, akkor amúgy is felesleges lett volna. Bár Kuwabara hiánya nem vitt volna a romlásba. Most viszont gondolkodás nélkül rohant el, bár nálunk az Kurama osztályrésze. Olyan felesleges mindenkinek gondolkodnia.
– Hol van a szemétláda? – kérdezte Urameshi, miközben követett.
– A város nyugati határán túl! – Bólintott, hogy most elégedett volt-e vagy sem, hát ki tudja, de komolyan, mégis ki érdekel? Furcsán villogott a szeme, ami semmi jót nem sejtetett, bár nem tudom, én hogy érezném magam, ha meghalna a menyasszonyom. Nekem? Menyasszonyom? Nevetséges. Mindenesetre Urameshit meg lehet érteni, én csak azt nem tudom felfogni, miért rohangál most mindenhová azzal a másik lánnyal! Kurama szerint örülnünk kell neki, mert az azt jelenti, hogy Yusuke még képes szeretni, ő mondta így! Én ezt akkor sem értem, ha Keikot szereti, akkor minek a másik? Nem arról szólt volna az esküvő, hogy csak őt és senki mást? Végül is esküvő nem volt! Ha nem az lennék, aki talán sajnálnám Keikot! A másik lány viszont meg akarta menteni Yukinát, erre még emlékszem, igaz tök felesleges volt, mert őt nem bánthatták, de attól még az akarat megvolt. Igaz az idióta majdnem meghalt emiatt! Jellemző az emberekre, hogy nem tudják, mivel állnak szemben, de azt hiszik, ők felsőbbrendűek és legyőzik azt, bármi legyen is. Hülye szokás! Elnézve Urameshit, biztosan a bosszúvágy hajtja! Kicsit ijesztő a változás, ami végbe ment rajta, mióta úton vagyunk. Ő amúgy érzelgős, de most mintha egyre jobban hasonlítana rám, ami nem jó, mert én egyedi akarok maradni! – Mindjárt ott vagyunk! – Hívtam fel a figyelmét, mert ugyan Kurama és Kuwabara elrejtőztek, de az utóbbi nem garancia arra, hogy nem fedezik fel őket. Csoda történt, mert a rejtekhelyükön vártak ránk. – Mi a helyzet? – Kérdeztem fojtott hangon.
– Semmi mozgás!
– Biztos, hogy bent van? – érdeklődött Yusuke. Nem bízik bennünk?
– Csak a csatlósait láttuk, de Koenma azt mondta ez a búvóhelye! – világosította fel őt Kurama. Urameshi mintha meglepődött volna. Nem csodálom, azok után, ahogy a cumis viselkedett a múltkor én sem vártam volna tőle segítséget. Mindenesetre a jelek szerint megjött a jobbik esze, amit Kuwabaráról nem lehetett elmondani. Ez a mamlasz már ugrott volna ki a bokorból, minden terv nélkül.
– Kéne valami terv! – vetette fel Kurama. Jelen esetben, kivételesen egyet értettem vele. Nem rohanhattunk be csak úgy, minden komolyabb terv nélkül. Miért is nem?
– Menjünk! – javasolta Yusuke, és már ki is ugrott a fedezékünkből. Hát ennek vagy elment a sütnivalója, vagy tényleg meg akar halni! Követtük, mert mást nem tehettünk. A barátai vagyunk – én ezt kikérem magamnak – tehát nem hagyhatjuk cserben. Azt hittem, vagy inkább reméltem, hogy már a barlanghoz vezető úton némi ellenállásba ütközünk, de semmi! Ezek vagy nagyon gyávák, vagy csak hülyék, és nem vettek még észre bennünket. A barlang egy egyszerű vájat volt valami sziklában, a falon fáklyák világítottak, ami megkönnyítette a dolgunkat. Ettől eltekintve a Sensuival vívott küzdelem színhelyére emlékeztetett. Egy nagyobb üregbe érve végre találkoztunk pár nyavajással, de ezek… hát öcsém a leggyávább férgek a világon! Menekülni akartak. Szerencsére Urameshi bosszúszomja nem apadt és rögtön kalapálni kezdte őket. Egy talán megszökött, vagy ezek telepatikus úton értekeznek, esetleg mégsem volt annyira rejtve az itt létünk, mert hamarosan még jó pár tucat érkezett. Élvezettel vetettem bele magam a lekaszabolandó mocskok tengerébe, és csak úgy repültek a fejek. Kicsit unalmas volt, mert bár igyekeztek ellenállást tanúsítani, semmi esélyük nem volt ellenünk. Ezek pont olyan huszadrangú senkiházi szörnyek, mint amilyenek a templomban voltak. Külsőre is hasonlítanak rájuk. Hadonásztak a kardjukkal, de csak a levegőt vághatták vele. Szánalmas!
– Yusuke! – kiáltott fel a hátam mögül Kurama. Megfordultam, hátha Urameshinek segítségre van szüksége, de nem. A rókadémon az egyik szörnyet szorongatta.
Nyírd már ki, könyörgöm!
– Ez itt azt mondja, a főnökük nincs itt! – Jé! Egy válaszolt a Yusuke által ordított kérdésre, ami konkrétan úgy hangzott: Hol a büdös életben van a genyófejű főnökötök? Szerintem maga a kérdés pusztán költői volt, de mindegy. Urameshi Kuramához sétált.
– Mit? – zihálta. Nem hiszem, hogy a harcban fáradt ki, inkább csak a bosszúvágy izzott benne.
– Azt mondta, a főnökük elment még mielőtt megérkeztünk volna.
– Hová? – mennydörögte Yusuke. Komolyan úgy tűnt, teljesen kikelt magából, és lassan kezdtek megjelenni a mazoku jelek az arcán. Ennyire nem volna ura önmagának?
– Nem tudom! – nyöszörögte az a szerencsétlen nyomoronc, akinek most Kurama megragadta a torkát.
– Mondd meg, hol van, és akkor életben maradhatsz!
– Nem tudom, tényleg! – szűkölt a szörny akár egy kutya. Szánalmas! – Elment, azt mondta, látogatást tesz egy ifjú hölgynél! – A kis hülye, hát elárulta. Yusuke ebben a pillanatban megragadta a torkát.
– Yusuke, ne! Azt mondtam neki, életben marad! – kelt a démon védelmére Kurama. Nem értem, miért, ezek nem érdemelnek kegyelmet. Valószínűleg Urameshi is így gondolta, mert nem akarta elengedni, ez az esetében viszont rossz jel volt.
– Milyen ifjú hölgyről beszélhetett? – kérdezte Kuwabara, aki még egyedüliként irtotta az ellenfeleinket. Yusuke felkapta a fejét és elengedte a fickó nyakát.
– Hena! – mondta rám nézve. Mi van? Mit akar tőlem? – Hiei, te vagy a leggyorsabb, menj vissza a házamba! – Ez most tényleg parancsolgatni akar nekem? – Kérlek, Hena egyedül van, és az a féreg őt akarja! Már a múltkor is el akarta vinni!
– Akkor miért hagytad őrizetlenül? – vetettem még oda neki, de aztán már indultam. Ő mégiscsak a barátom, ami ellen én bármikor tiltakozom, és ha neki annyira fontos az a lány, hát legyen. Belegondolva, ha a fővezér tényleg ott van és szembetalálkozom vele, legalább lesz egy kis harc, ami végre jól jönne! Ez a gondolat arra sarkallt, hogy még gyorsabban hagyjam magam mögött a kilométereket. A városban sem lassítottam. Ezek a halandók úgysem vesznek észre, ezek mind vakok, csak azt látják meg, ami kiszúrja a szemüket, akkor meg már késő! Még nem értem el Yusuke házát, de már éreztem a démoni energiát. Meglepően nagy energia, kellemes harc lesz! Az ajtóhoz érve zárva találtam, de odabentről sikoly szűrődött ki, így úgy döntöttem, betöröm. Hamar túl voltam rajta, bár lehet, hogy Urameshinek nem tetszik majd, hogy a fél előszobafalat kicsit arrébb raktam. Magára vessen, ő kért, hogy jöjjek. A nappaliba léptem, mert onnan éreztem az energiát. A lány a kanapén kuporgott, és egy férfi állt előtte. Egész emberi formája volt, csak a zöld haján ütköztem meg egy kicsit. Ezek a semmirekellők nem tudnak öltözködni? Azt hiszik, hogy ha valami irreális frizurájuk van, attól különlegesek? A pasi rám nézett, én előrántottam a kardom.
– Nem akarok harcolni! – mondta ő. Késő bánat öcsi! Aki Urameshi házában zaklatja a vendégeit, az nem teadélutánra jött. Felvontam a szemöldököm. – A kisasszonnyal van beszélni valóm.
– Nem úgy tűnik, hogy ő is beszélgetni szeretne – jegyeztem meg egy lépést téve előre. – Vagy tévednék? – A lány megrázta a fejét, és a férfi tett irányában egy lépést. Villámgyorsan közéjük kerültem, amivel talán megleptem. Hátrált néhány lépést, hogy a kardom hatósugarán kívülre kerüljön.
– Nem szökhetsz el előlem! - mondta a hátam mögött ülőnek. – Magammal viszlek, hamarosan, amikor senki sem zavar meg! – Folytatta.
– Hena! – Yusuke kiáltása felkeltette a támadó figyelmét, és szemeiben mintha elégedettség csillant volna. A fiúk egyszerre érkeztek meg. Urameshi először a barátnőjét kereste, és látva, hogy jól van, a pasasra nézett. Ő nem szólt semmit, csak vigyorgott, aztán olyan gyorsan tűnt el, hogy az én szemem is alig bírta követni. - Ez az átkozott! – Dühöngött Yusuke. – Folyamatosan eltűnik, amikor harcolhatnék vele!
– Mondott valamit? – kérdezte tőlem Kurama, miközben Urameshi a lányhoz sétált, aki csendesen ücsörgött tovább a kanapén.
– Annyit, hogy vele akar beszélni! – böktem fejemmel a csaj felé. Yusuke felkapta a fejét. – El akarta vinni, azt mondta, hamarosan meg is teszi! – Mondtam még a teljesség kedvéért.
– Jól van! Hiei, mi elmegyünk Koenmához! – döntött Kurama. Most ő a csapatkapitány vagy mi? – Kuwabara, te menj haza, Yusuke, te meg vigyázz Henára! – Adta ki a többieknek. Tényleg átvette a vezető szerepét! Vállat vontam. Ha egyszer a cumishoz akar menni, menjünk, csak harcoljunk már végre valami normális ellenféllel. Megindultunk a kijárat felé. Urameshi követett bennünket.
– Hiei! – szólalt meg. – Jössz nekem egy bejárati ajtóval! – Jelentette ki, és mintha a szája szegletében egy félmosoly bujkált volna. Már nyoma sem volt a mazoku vér okozta bosszúvágynak, mintha megnyugodott volna. Vajon mitől?
Yusuke:
A fiúk elmentek. Hálás voltam Hieinek, amiért megmentette Hena életét, bár az ajtómat meghagyhatta volna. Visszatérve a nappaliba őt még mindig a kanapén találtam.
– Jól vagy? – kérdeztem. Bólintott. Már biztos voltam benne, hogy az a férfi engem akar büntetni, rögtön eszembe jutott, mit mondott, mikor először találkoztunk: majd ha már elég kétségbeesett leszel. Hát ma az voltam. Ha most Keiko után Henát is elveszítettem volna, abba talán belehaltam volna azonnal. Már Keiko halála is elég nagy csapás, és azt hiszem, ha Hena nem lett volna velem, én már rég… Most döbbentem csak rá, hogy itt nem maradhatunk, elvégre becsukni sem tudjuk a bejárati ajtót, nehogy bezárni. Hiei belehalt volna, ha egy ablakot tör ki ajtó helyett? Tekintetemet a csendesen üldögélő Henára emeltem. Vajon min gondolkodik? Hirtelen rám nézett. Átjárt a tekintete, azt hiszem a lelkembe látott abban a pillanatban. Én megsemmisülten álltam a nappali közepén.
– Azt mondtad, szeretsz! – kezdte aztán. Igen, ez igaz, hát bólintottam.
– Mindkettőtöket! – helyesbítettem.
– Keiko miért nem vont kérdőre soha?
– Jó kérdés! – vontam meg a vállam. Ezt én honnan tudhatnám.
– Sokkal egyszerűbb lenne, ha tudnám, hogy gyűlöl! – vallotta be. Végre volt erőm lépni párat, és leültem mellé.
– Nem hiszem, hogy gyűlöl! Ő képtelen gyűlölni, ahhoz túl jó a szíve!
– Pontosan ez a baj! Mert azt érdemelném, de így, hogy tudom, minden gazságom és árulásom ellenére, ő nem gyűlölt, képtelen vagyok rá! – jelentette ki, de nekem halvány fogalmam sem volt róla, mire gondol. – Minden pillanatban, mikor veled vagyok, bűntudatom van! – Válaszolni szerettem volna, elmondani, hogy én is így érzek, de ő csendre intett. – És minden pillanatban, amikor nem vagy mellettem, hiányzol! – Jól esett hallanom a szavakat. Elmosolyodtam. Tettem még egy próbát. Annyiszor csókoltam már meg, és néha engedte, néha nem, de mindig ott bujkált benne az ellenállás. Hátha most, ma este sikerül felülkerekednie rajta. Először csak megsimogattam az arcát, aztán közelebb csúsztam hozzá, hüvelyk ujjammal végigsimítottam az ajkán. Ő az ölébe fektette remegő kezeit. Éreztem, hogy nem fog ellenkezni. Először csak egy apró puszit adtam ajkaira, melynek hatására behunyta szemeit, és nem nyitotta ki őket. Tovább mentem, mert már biztos voltam benne, hogy szabad. Az első csók keserű volt. Talán mindketten Keikora gondoltunk, de a második… soha egyszer sem éreztem azt a nyugalmat és békességet, amit akkor. Az azt követő viszont már vadul tomboló vágyakat ébresztett bennem. Túl kellett lépnem rajta, mert erre most nem volt időnk és lehetőségünk. Eltávolodtam tőle.
– El kell mennünk innen! – magyaráztam neki. – Hiei kibontotta a bejárati ajtót, tokostól! – Elmosolyodott, én pedig megsimogattam az arcát.
– Hová megyünk? – érdeklődött, miközben mindketten felálltunk.
– A legénylakásomba! – A választ hallva megállt, és megtorpant.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
