|
12.rész
Adelas 2009.08.01. 21:38
12. Fejezet Yusuke POV
Yusuke:
Komolyan nem hittem benne, hogy el tudok aludni, azok után, amit Hena és én műveltünk rövid idő leforgása alatt. Nagyon akartam, de mégis mit tehettem volna, ha ő sírva fakadt? Nem igazán értem az okát, de inkább nem kérdeztem semmit. Hozzá bújtam, és lehunytam szemem, hogy ne gondoljak azokra az idomokra, amiket lássam, és ne halljam folyton azokat a sóhajokat, amelyeket én váltottam ki belőle. Büszke voltam magamra, hogy ilyen hatással voltam rá. Bár igazából többször kerültünk már a majdnem, de mégsem szindrómába. Nem kérdeztem Henától, miért tette, amit tett, úgysem tudtam volna vigasztalni. Elaludtam, és valamiért álmomban sem gyötört a lelkiismeret mint eddig. Nem értettem, semmi sem történt, ami megváltozott volna, talán csak, hogy eltemettük Keikot. Hiszen ez az! Rájöttem. Hena már reggel megmondta, hogy ma ne! Hát ezért fakadt sírva. Nem értem én ezt a lányt. Ha az nem zavarta, hogy Keiko háta mögött néha együtt voltunk, persze nem olyan értelemben, akkor most mi változott? Attól hogy ő már nem él, én még ugyanúgy szeretem, mindkettejüket! Ebben a tudatban aludtam el.
– Yusuke! – ébresztett Hena, valamikor hajnalban. A mellkasomon feküdt, idő közben valamikor, valahogy helyet cseréltünk. Nem emelte fel a fejét. Csak félig ébredtem fel, de felfogtam, hogy mondani szeretne valamit, mégis az álmosságom győzött.
– Még éjszaka van, majd reggel! – kértem, de hangom elég morcosnak tűnt még számomra is.
– Rendben! – válaszolt Hena és ő inkább megszeppentnek hatott. Magamhoz szorítottam, és adtam a fejére egy puszit. Nem tudom, mi történt aztán, mert rögtön visszaaludtam. Mikor legközelebb felébredtem, már besütött a nap a függönyök résein és… egyedül voltam.
– HENA! – ültem fel riadtan és a kelleténél hangosabban ordítva.
– Itt vagyok! – szólalt meg halkan a hátam mögül egy hang. Én keresztben feküdtem az ágyon, ő pedig az egyik sarokba húzódott vissza, és a szabad takaróba burkolózva figyelt engem.
– Mit csinálsz ott? – kérdeztem morcosan. Aztán elkaptam a karját, és magamhoz húztam. – Gyere vissza! – Kértem, és ő mosolyogva dőlt le mellém. – Különben is, miért másztál ki az ágyból?
– Fáztam, ezért felöltöztem! – magyarázta és nekem csak akkor tűnt fel, hogy valóban ruhában van. Ráterítettem a takaróm és minkét kezemmel átöleltem.
– Majd én melegítlek! – ajánlottam fel. Szelíden elmosolyodott. – Mit akartál mondani tegnap?
– Csak kérdezni szerettem volna! – mondta, miközben felkönyökölt és állát a mellkasomon pihentette meg.
– Ki vele! – mondtam, miközben egy párnát gyűrtem a fejem alá, hogy jobban lássam. Tudtam, hogy már csak az engedélyemre vár.
– Szerinted… Keiko… tényleg nem… nem bánná? – nyögte ki nagy sokára. Homlokon csókoltam.
– Szerintem nem! – adtam tudtára véleményemet. Persze ebben nem lehettem biztos, de hát, ha egyszer Keiko azért sem dobott ki, mert megcsaltam, akkor ezt most így utólag nem hiszem, hogy bánná!
– Álszent dögnek tartasz ugye? – kérdezte és én nem is értettem, miért ejtette ki a száján ezeket a butaságokat.
– Miért tartanálak annak? – húztam fel a szemöldököm.
– Tényleg nem azért maradtam, hogy ez legyen a vége!
– Én viszont ezért kértelek, hogy maradj! – vágtam rá, amivel megleptem. – Nem konkrétan, de nem akartam, hogy elmenj, és egyedül maradjak. Amíg ott voltál, ott volt Keiko is! Örülök, hogy maradtál! Nem Keiko miatt, hanem miattad, miattam, vagyis miattunk! – Elmosolyodott, feljebb csusszant, megcsókolt, miközben egyik lábával végigsimított az enyémeken és egészen a hasamig húzta. Agyamat rögtön elöntötte a lila köd. Megmarkoltam a combját és egészen magamra húztam.
A fene, miért öltözött fel!
Nem bírtam sokáig, hogy ő legyen felül, ráadásul felöltözve. Kívántam már tegnap, és ez ma reggelre sem múlt el. Sőt, általában reggel törnek rám az efféle vágyaim, lehet, hogy más normális emberek nem így vannak vele, de én már csak ilyen abnormális volnék. Combjáról a fenekére csusszant a kezem, végigsimítottam a hátát, s közben felhúztam a pólóját. Felült, így kibujtathattam belőle. Ha már ott tartottunk, a melltartóját is levettem egyetlen mozdulattal. Aztán úgy döntöttem a saját kezembe veszem a dolgok irányítását, és hanyatt döntöttem. Kigomboltam nadrágját, és miután ő megemelte formás kis fenekét, ki is bújtattam belőle. Már csak az a falatka bugyi volt rajta. Felsóhajtottam. Nagyon kívántam, és ha most is visszakozik, nem tudom, mi lesz. Végigcsókoltam a testét, miközben kezem végig a bugyi peremén játszott. Beletúrt a hajamba, mikor a nyakához értem. Arra már régen rájöttem, hogy ez a legérzékenyebb pontja. A kezem közben beljebb csusszant és a vágy amivel ekkor felnyögött útjára indította bennem a lavinát. Már ha kér sem biztos, hogy meg tudtam volna állni, de ő nem kért. Végre, az enyém lett! S arra, hogy én mennyire vágtam már rá, csak akkor jöttem rá, mikor megkaptam. Annyira más volt, mint Keiko, és mégis olyan hasonló. Egy kicsit azt hiszem, még mindig őt láttam benne, de már kezdtem megszokni, hogy ő tulajdonképpen Hena. Most már biztos voltam benne, hogy Keiko nem bánná! Nem várná el, hogy szűzies életet éljek, ahogy akkor sem várta el, amikor még velem volt. Gyászolom őt életem végéig, ezt ő is tudja, de talán nem bánja, ha Hena mellett megpróbálok kicsit boldog is lenni. Nem tudom, mennyi ideig tartott, mert az érzés minden más kisöpört. Az idő és a racionalitás köddé vált. A függönyön át beszűrődő nap fényéből arra következtettem dél felé járhat. Hena a karjaimban feküdt és szorosan bújt hozzám. Csengettek. Nem érdekel! Hena viszont felkönyökölt és rám mosolygott.
– Csengettek! – jegyezte meg.
– Nem érdekel, jó most így! – morogtam, és visszahúztam magam mellé.
– Yusuke! – fedett meg, miközben újra felkönyökölt. – Mi van, ha a barátaid azok?
– Visszajönnek később!
– Yusuke! – mordult rám. Játszi könnyedséggel ugrott át felettem, és ült ki az ágy szélére, de én elkaptam a derekát és visszarántottam. Nem akartam, hogy vége szakadjon annak a csodás pillanatnak.
– URAMESHI! – szűrődött át a két ajtón Kuwabara hangja. Visszadőltem az ágyban és a fejemre húztam a párnát. Hena ellenben öltözött.
– Rögtön! – kiáltott ki a szobaajtóból. Felültem, ő meg hozzám vágta a ruháimat. Míg én magamra kapkodtam őket ő rendbe rakta az ágyat, aztán a fürdőbe ment. Végre ajtót nyitottam. Kurama és Kuwabara álltak ott, az utóbbi felettébb dühösen.
– Mi tartott eddig? – kérdezte elvágtatva mellettem.
– Most ébredtünk fel! – vontam vállat. Úgysem tagadhatom, hogy most másztam ki az ágyból. – Leültök? – Kérdeztem tőlük az asztalra mutatva. Ha tudnák, hogy tegnap mire akartam használni!
– Míg te aludtál, végigböngésztünk Koenma aktáit! – jelentette ki Kurama. Arca kifürkészhetetlen volt, de tudtam, hogy mire gondol.
– Ti ajánlkoztatok! – emlékeztettem őket.
– Yusuke, ne érts félre, tudom, hogy semmi közöm hozzá, de Hena és te… - kezdte volna a rókadémon, de aztán elhallgatott. Hena elhagyta a fürdőszobát.
– Sziasztok! – állt meg az ajtóban. Hozzá sétáltam, és átfogva derekát magamhoz húztam, megcsókoltam. Persze csak röviden, ahogy azt az illem diktálja. – Készítek egy kis harapnivalót, beszélgessetek nyugodtan! – Mondta ő zavartan babrálva a hajával, és már indult is.
– Szeretem őt Kurama! – szögeztem le gyorsan, mikor láttam a rókadémon arcát. Kuwabara behúzott egyet. Az az átkozott!
– Te idióta! Tegnap temetted el Keikot, és te máris egy másik nővel vagy! – ordította önkívületében Kazuma. Attól féltem, Hena is meghallotta. Felpattantam.
– Ne ordibálj már, te idióta! – vágtam vissza ugyanúgy kiabálva.
– Kuwabara, nyugodj meg! – kérte a mamlaszt Kurama.
– Mindjárt jövök! – morogtam nekik, és indultam a konyhába. Sajnos nem volt szerencsém, mert rögtön leszűrtem, hogy Hena mindent hallott. Próbálta elrejteni előlem a könnyeit, de hasztalan. Hozzá sétáltam, és átfogva a derekát megöleltem.
– Kuwabara csak ideges egy kicsit, de ne aggódj, ha elmagyarázom neki a dolgokat, akkor megérti majd, és megnyugszik! – súgtam a fülébe.
– Majd jön helyette más! – jelentette ki ő síri hangon. – De gondolom, ezt illő lesz megszoknom, ha veled szeretnék maradni! – Arcon csókoltam, és reméltem, hogy velem szeretne maradni. – Igyekszem a kajával, meg csinálok kávét is, addig beszélgessetek! – Javasolta. Még egy puszit kapott, aztán magára hagytam. Visszamentem a szobába, ahol Kurama úgy tűnt lenyugtatta Kazumát.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
