|
13. rész
2012.01.09. 16:56
Kurama:
Nem volt egyszerű dolgom Kuwabarával, aki teljesen kikelt magából mikor meghallotta, hogy Yusuke máris másik lányt talált magának. Őszintén szólva én is meglepődtem, hogy ilyen hamar egymásra találtak, de hát nem tudtam mindent, ami a múltjukat illeti. Mikor Yusuke visszajött a konyhából leült velünk szemben. Gondterheltnek tűnt.
– Van fél órátok, és hogy elmondjam, mi is történt? – kérdezte elsőként. Mindketten bólintottunk. - Megtennéd Kuwabara, hogy nem ordítasz a közeljövőben?
– Miért? Lesz még okom ordítani? – érdeklődött Kazuma tőle meglepően logikusan. Urameshi bólintott.
– Hena nem mindig élt Ausztráliában! – kezdte a történetet a legelején, vagyis én úgy gondoltam, ez lehet az eleje.
– Tudom, hiszen amíg itt laktak, ő és Keiko elválaszthatatlanok voltak! – vetette közbe Kuwabara. Én egyelőre hallgattam, majd ha kérdéseim lesznek felteszem őket.
– Hena és én már akkor sem voltunk közömbösek egymásnak! – folytatta a mesét Yusuke. Hát ezért láttam én azt a vibrálást köztük. – Jó párszor egymásba gabalyodtunk, mikor még itt lakott. – Észleltem, hogy Kuwabara megint ordítani szeretne, hát befogtam a száját.
– Szóval te megcsaltad Keikot? – kérdezte, mikor engedtem, hogy megszólaljon. Szerencsére mindezt halkan tette. Urameshi bólintott, és láttam, hogy Kazuma keze ökölbe szorul.
– Miféle mocsok vagy te Urameshi? – sziszegte a fogai között. Barátunk megvonta a vállát.
– Ha Keikot szeretted, miért használtad ki Henát, ha meg őt szeretted, akkor Keiko… - kezdtem volna egy kérdést, de ő félbe szakított.
– Mindkettőt szeretem! – Nem hagytam figyelmen kívül a jelen időt. Tehát még most is, hogy Keiko már nincs. – Nézzétek, tudom, hogy ez aljas dolog, és sokak szerint lehetetlen, de Hena és Keiko annyira hasonlítanak egymásra, és ami nem volt meg az egyikben, megvolt a másikban… nem haragszom meg, ha nem értitek, azért sem, ha ezentúl nem barátkoztok velem, de az érzéseimen nem tudok változtatni!
– Ez a te nagy szerencséd! – szaladt ki a számon. – Ha Hena nem lenne, te már rég halott lennél! – folytattam aztán. Ha már egyszer belekezdtem, akkor végigmondom. Kuwabara elég furcsán nézett rám. – Láttam, már az első nap! A templomban meg akartál halni, és a halálvágy ott égett a szemedben, szinte mindig! Kivéve, amikor Henával voltál!
– Urameshi, te tényleg ilyen hülye vagy? – kérdezte Kazuma. Tőle nem is számítottam másra. – Beleszerettél egyszerre két Keikoba?
– Nem! Keikoba és Henába! – helyesbített. – Leköteleznél, ha Henát nem zargatnád! Ő nagyon a lelkére vette az egészet, úgy érzi becsapja Keikot, ami részint igaz is, de…
– Ki vagyok én, hogy járjon a szám? – kérdezte még Kazuma. Úgy tűnt, a barátság, amit Yusuke iránt érez erősebb minden ellenérzésnél. A barátunk szeméből viszont eltűnt végre a halálvágy, ami jó jelnek bizonyult, és a mosolya is őszintébb volt. Nem tudom, milyen érzés lehet egyszerre két embert szeretni, és ezzel folyamatosan elárulni mindkettőt, azt sem, mennyire fájhatott Yusukének túltennie magát Keiko halálán. Biztosan piszkosul nehezen léptek át az érzés felett, ami azt sugallta nekik, hogy elárulták Keikot, aki minden bizonnyal mindkettejüknek hiányzott, és talán pont azért nem akarták, hogy megtörténjen, mert Keiko már nem tud védekezni. Amíg élt, addig pedig esélyt sem adtak maguknak. Sajnáltam őket! szívből!
– Köszönöm! – rebegte el halkan Yusuke, aztán gyorsan témát is váltott, nehogy a szemére vethessük érzelgősségét. – Találtatok valamit?
– Nem! Koenma aktái között nem szerepel a férfi. Mindet átnéztük, és az általad letartóztatottak rokonait, barátait, cinkosait minden lehetséges bosszúállót is, de semmi! – mondtam elég rossz szájízzel, tekintve, hogy nagyjából és egészében tehát semmit sem tettünk.
– Akkor nincs más választásom, mint éjjel nappal Hena mellett lenni, és ha az a mocsok megint el akarja rabolni, lecsapni! – összegezte röviden Yusuke. Azt hittem, dühös lesz, mint legutóbb, de mintha most higgadtabban és józanabbul kezelné a helyzetet.
– Szerinted egyedül elég leszel? – kérdeztem pont, mikor Hena belépett. Egy tálca szendvicset tett le elénk az asztalra, aztán kisietett.
– Nem tudom, de nem várhatom el tőletek, hogy…
– A barátaid vagyunk, Urameshi, minek szenteskedsz itt? Segítunk, és pont! – csapott le Kuwabara az asztalra, aztán a szendvicsekre meresztgette szemeit.
– Vegyél! – javasolta neki Yusuke. Kazuma felkapott egyet, és szinte azonnal befalta. Jó kis gyomra lehet!
– Ez pont olyan, mint Keikoé! – ismerte el a bélpoklos. Urameshi bólintott. – Én is észrevettem ám, hogy nagyon hasonlítanak egymásra, és egy kicsit meg is értelek!
– Kösz Kuwabara! – Yusuke megint elmosolyodott, ami a feltűnően sokadik volt már a rövid idő alatt, amíg itt voltunk. Nem tudom, milyen érzés lehetett rádöbbenni, hogy egyszerre két lányba szerelmes és nem is lettem volna a helyében, viszont irigylem amiért kétszer is megadatott neki ez ez érzés. Hena felsikoltott, és Yusuke már ugrott is. Valóban nagyon szeretheti és féltheti a lányt. Az ajtóban szembe találta magát Hieijel.
– Nyugi, csak tőlem ijedt meg! – mondta ő közönyösen.
– Igazat mond!- szólt ki Hena a konyhából. – Bocsi!
– Hát nem csodálom, ahogy te kinézel! – piszkálta Kuwabara Hieit, aki a hozzá méltó módon reagált. A kardjával a kezében.
– Figyu, egy bejárati ajtómat már gallyra vágtad, ha ezt a szobát is szétvered Kuwabarával, nem lesz hol laknom! – figyelmeztette őt Urameshi, és maga a tény hogy viccelődött már jó jelnek bizonyult.
Hena:
Végeztem a konyhában. Egy tálcára tettem a kávét és a poharakat, majd azzal is bemasíroztam a szobába. Kuwabara már jóízűen falatozott. Elmosolyodtam. Hiei az egyik sarokba húzódott vissza. Nem értettem a viselkedését, mindig olyan visszahúzódó és rideg. Ha Yusuke barátja, akkor viszont egy szavam sem lehet, és amúgy is megmentett. Suichi töltött magának egy kávét, Urameshi pedig átfogva a derekam az ölébe húzott. A légkör jóval oldottabb volt, mint mikor a másik kettő megérkezett. Nem láttam ellenségességet a szemükben.
– És ha visszamennénk a balranghoz? – vetette fel teli szájjal Kazuma, szavainak csak a felét értettem, de amúgy sem tudtam, miről van szó.
– Valakinek mindenképpen itt kell maradni, Henára vigyázni! – rázta meg a fejét Suichi.
Mi? Miért kell rám vigyázni?
Rövid csend lett, majd Kuwabara fújt egyet.
– Hú, banyek, meleg van! – állapította meg. Felálltam.
– Kinyitom az ablakot, ha gondolod! – javasoltam ő meg hálásan bólogatott. Tekintve, hogy az ablakon nem volt kilincs, az erkélyajtót kényszerültem kinyitni. Vágyakozva tekintettem ki rajta. Kellemes nyári nap volt, csodaszép, felhőtlen ég… már emeltem a lábam, hogy kimegyek és élvezem egy kicsit.
– Hena! – hallottam meg a hátam mögül Yusuke hangját, és mintha kissé riadt lett volna. Megfordultam, de még mielőtt bármit kérdezhettem volna, egy kéz fonódott a derekamra. Urameshi velem szemben állt, tehát ő nem lehetett. A négy fiú arcáról arra következtettem, hogy baj van. Pánikba estem. – Veszed le róla a kezed! – csattant fel Yusuke. Hátrakaptam a fejem, és legnagyobb megdöbbenésemre a Keiko haláláért felelős démont pillantottam meg.
– Most beszélgetünk!- súgta ő a fülembe. Riadtan néztem Urameshire, szerettem volna kiáltani, hogy segítsen, de ő így is elég kétségbeesettnek tűnt. Hirtelen mintha hátrébb röppentem volna, aztán pedig felemelkedtem. Yusuke felém iramodott, kinyújtottam kezem, hátha elérem, ahogy ő is, de csak a levegőt markolásztam. Olyan sebességgel változott körülöttem a táj, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Yusuke! Nem akartam, hogy ennek a gyilkosnak a karjaiban legyek, féltem, és azt sem tudtam, hová akar vinni? – Aludj egy kicsit! – Kirázott a hideg a hangjától! Hirtelen, mintha darázs csípett volna meg. Elsötétült előttem a táj, talán elaludtam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
