|
14. rész
2012.01.09. 16:57
14. Fejezet Yusuke és Hena POV
Yusuke:
– HENAAA! – ordítottam utána, teljesen feleslegesen. Ha Kurama nem kapta volna el a karom, biztosan keresztülugrom a korláton, és halott leszek, mihelyst földet érnék, de szerencsére megállított. Nem viheti el! Folyamatosan ez járt a fejembe. Ha az a semmirekellő akár csak egy újjal is hozzá ér, én esküszöm, megölöm! Megfordultam, a barátaimra néztem. Tőlük vártam megoldást, mert én képtelen voltam tiszta fejjel gondolkodni.
– Talán a barlangba vitte! – vetette fel Kuwabara.
– Nem hinném! – ellenkezett vele Kurama. – De kiindulási pontnak jó lesz! – töprengett tovább a rókadémon.
– Jó, akkor menjünk! – csaptam össze a tenyerem. Nem akartam elvesztegetni egyetlen pillanatot sem.
– De ha lehet, ne az erkélyen át! – vonta fel szemöldökét Hiei. Az ajtó felé iramodtam, ők meg követtek. Kurama még becsukta a teraszajtót. Nem tudom, minek, de nem volt erőm vitatkozni vele.
Tarts ki, Hena, megyek!
Lerohantunk a lépcsőkön és a szabadba érve rögtön a legsebesebb iramba kapcsoltunk. Mindannyian, kivétel nélkül. Jól esett, hogy Kuwabara is velünk tart, annak ellenére, hogy nem is olyan rég, még bevert egyet, amiért Henával vagyok. Most mégis segített, mert a barátom. Hát erről beszéltem az elején, hogy az életemet is rájuk bízhatom. Átcikáztunk a városon, és az embereknek fel sem tűntünk. Bár ők csak azt vennék észre, ami kiszúrja a szemüket, vagy még azt sem. Nem értem én őket! Ha van szellemi energiájuk, bizonyára éreznek olykor fura dolgokat, mint Kuwabara, mikor „kísértettem” még halottként, mert kellett az a csók. Tudtam, hogy a barlangig meg kell nyugodnom, mert most képes lettem volna egy csapással felperzselni az egészet, de tudtam, hogy az lenne a legnagyobb őrültség. Abban én sem bíztam, hogy Hena ott lesz, de találnunk kellett valakit, aki elvezet hozzá. Féltettem. Az a szemét megölette Keikot, és most arra készült, hogy Henának is ártson. Biztos voltam benne, hogy nem akarja megölni, legalábbis egyelőre, mert akkor már megtette volna ott a lakásban, hiszen csak egy kézmozdulat lett volna. Attól féltem, sokkal rosszabbat művel vele. Meggyalázza, és akkor én belehalok a bűntudatba! Nem kifizetődő a barátnőmnek lenni!
Megyek, Hena, Kitartás!
Mintha ezt már mondtam volna. Sajnálom, leblokkolt az agyam. Aggódom érte, ezt is mondtam, tudom, de ha egyszer így volt. a szívem egyre hevesebben vert és nem a diktált iram miatt. Közeledtünk. Már láttam a hegyet, melynek gyomra azokat az átkozott férgeket rejti, akik megtámadták a templomot.
– Csak addig maradjunk, amíg valaki el nem mondja, hol vannak! – javasolta Kurama. Áldottam az eszét meg a hidegvérét. Én kinyírtam volna mind, ha már tudom, hol van Hena. Persze, siettem volna, de akkor is megtettem volna a kötelezőket. Márcsak Keiko miatt sem hagyhatok életben egyetlen férget sem. Először meg kell mentenem Henát, még mielőtt komolyabb baja esik, aztán… aztán… Odaértünk. Nem óvatoskodtunk, berobbantunk a barlangba, és sorban kapkodtuk el a férgeket. Egyetlen kérdést tettünk fel.
– Hol a főnökötök? Hová vitte a lányt? – Illetve ez kettő! Aki nem válaszolt, annak vége volt. Úgy láttam, Hiei ezt különösen élvezi. Ebben a pillanatban újabb áldozata akadt.
– Hallottad, mit kérdeztem az előbb a haverodtól? – kérdezte. Talán unta már ugyanazt hajtogatni. A kezei közt ficánkoló mocsok bólogatott. – Tehát? – sziszegte az arcába, de a genyó csak nézett rá. Ő megemelte a kardját.
– A kastélyba! – bökte ki rettegve a szörny.
– Milyen kastélyba? – kérdeztem Hiei mellé szegődve.
– Északon fent, van egy kastély, lakatlan! – hadarta a gyáva nyúl. Lakatlan? Már hogy lenne lakatlan, ha a főnöke ott tanyázik?
– Hol északon? – szólt közbe Kurama is. A többi démon menekült, amerre látott, nem akarták kivárni, mit tennénk velük.
– Tokiotól északra! – Hiei lefejezte az árulót. Amúgy sem érdemelt volna más sorsot, a kis hiszékeny. Nem sajnáltam, mert Keikonak sem volt választási lehetősége, meg kellett halnia, és Henának sem, elrabolták!
– Azért várhattál volna még fél percet! – fedte meg a tűzdémont Kurama.
– Minek? – vont ő vállat flegmán.
– Mert esetleg elmondhatta volna, hogy őrzik-e az épületet, vagy mi a terve a főnökének, és netalántán a nevét is megmondta.
– Minek tudni a nevét, ha úgyis kinyírjuk? – kérdezte Kuwabara.
– Menjünk már! – sürgettem őket. nehogy aztán világmegváltó vitába kezdjenek itt, mikor Hena élete a tét. A többiek talán megértették okaimat és indokaimat, mert szó nélkül indultak a kijárat felé. Útközben azért Hiei és Kurama még összekaptak, csak a biztonság kedvéért. Ugyanabban az emberfeletti iramban indultunk tovább, amiben idáig jöttünk. Láttam Kuwabarán, hogy ezt azért kissé nehezményezi már, de nem szólt egyetlen szót sem, és hálás voltam neki, amiért ennyire megértő. Reméltem, hogy az a nyavalyás nem hazudott, és valóban megtaláljuk azt a kastélyt, amit mondott. Folyamatosan északnak tartottunk, és lassan beesteledett. Ami a kezünkre játszott, mert a sötétben kevésbé vesznek majd észre bennünket. Arra persze nem számítottam, hogy az út talán tovább tart egy napnál…
Hena:
Egy szobában ébredtem, egy ágyon. Nem voltam megkötözve, de amint kinyitottam a szemem, ő fölém hajolt. Féltem tőle, és ez a rettegés pillanatok alatt úrrá lett rajtam. Felültem, és hátrébb csúsztam, hogy minél messzebb legyek tőle, de ő elkapta a karom.
– Nem kell félned, ha bántani akartalak volna, már megtettem volna! – mondta teljes nyugalomban. – Vagy esetleg már meg is tettem! – összerezzentem, és végignéztem magamon. Nem láttam jelét annak, hogy esetleg hozzámért volna, de már a gondolat is undorító volt.
– Mit akar? – kérdeztem reszkető hangon. Megsimogatta az arcom. Taszított az érintése. Felkavarodott tőle a gyomrom. Nem tudom, miért hozott ide, de remélem, nem tekint majd a játékszerének, és hamar megöl! Féltem tőle. Vannak a halálnál is rosszabb dolgok, és egy ilyen gátlástalan akárki, biztosan tudja.
– Miért vagy ennyire ellenséges, hiszen én mindent csak érted tettem! – vigyorgott rám. Ennek elment az esze.
– Hogy… hogy érti, hogy… - kezdtem volna a kérdést, de mikor végigsimított a karom elakadt a szavam.
Valaki mentsen meg, kérem!!
– Boldogtalan voltál! – jegyezte meg. Nagy kunszt, kismillió másik ember is az! – Azt hittem, azért a fiúért epedsz!
– Yusukéért? – kérdeztem vissza bizonytalanul. Más fiút nem igazán tudok az életemben, és hát valóban oda voltam érte. Bólintott.
– Eltakarítottam az útból a lányt, és te még mindig sokat sírtál!
– Maga… maga azért… - dadogtam zavartan kellett egy kis idő, mikre összeraktam a képet. Keiko azért halt meg, mert én szomorú voltam, és Yusukére vágytam? Elöntötte az agyamat a düh, és még mielőtt komolyabban bele gondolhattam volna, mit is teszek megragadtam a férfi torkát. Illetve csak indultam, hogy megtegyem, de ő megfogta a csuklóimat. – Megölte Keikot!
– Nem én, az egyik emberem, de ez már olyan mindegy! Azt hittem, ha ő nincs, te végre boldog elszel a fiú oldalán, de aztán…
Aztán? Mi aztán?
– Rájöttem, hogy nem érdemel meg téged! Egy ilyen gyönyörűségnek mellettem a helye! – Elismerésem! Ezt sem mondtam ég senki, de az ő szájából inkább nem hallottam volna. Egyre inkább idegesített a mód, ahogy néz, és egyre jobban dolgozott bennem a tudat, hogy én vagyok felelős Keiko halálért, és nem Yusuke, aki talán meg sem bocsát nekem!
– Milyen egy elmebeteg maga? Milyen jogon öli meg az embereket? Keiko nem szolgált rá a halálra, miért nem engem nyírt ki, ah már egyszer annyira öldöshetnékje volt! – üvöltöttem a fickó képébe, aki magabiztosan elmosolyodott.
– Az is eljön majd, hamarosan!
Kell nekem járatnom a számat!
– De szeretném kiélvezni a közelségedet! – magához rántott, és erőszakkal megcsókolt. Most legalább volt összehasonlítási alapom, hogy Yusuke mennyire nem volt erőszakos ott a fánál. Ehhez a pasihoz képest semmiképpen nem. Megharaptam, mert a filmekben is mindig ezt csinálják. Hatásos volt, mert eltávolodott tőle, viszont kaptam érte egy akkora pofont, hogy az ágy másik oldalán estem le tőle. Szinte hallottam, ahogy összetörök, mint a ropi. A jelek szerint ezt a férfit sem célszerű feldühíteni. A halál se igazodna ki rajta, mert most meg átsietett hozzám, és a kezét nyújtotta, hogy segítsen felállni.
Na, meg persze!
Ellöktem magamtól és a lehető legméltóságteljesebben álltam fel, már amennyire lehet sajgó porcikákkal.
– Megszelídülsz még! – vigyorgott továbbra is és úgy láttam élvezi a vadságomat, már ha hívhatom annak szerényen. Megragadta az államat, és ebből a mozdulatából kitűnt, most nem tűr ellenkezést. Hát hagytam, de ha megint megpróbál megcsókolni, megharapom, vagy tudom is én, de védekezni fogok. – Most hagylak egy picit pihenni! Ha a barátod felbukkan, megölöm, aztán majd később visszajövök! – Elengedett és valóban elment. Én meg álltam ott, és kezdtem lassan átérezni szavainak súlyát. Keiko azért halt meg, mert én beleszerettem Urameshibe, ami már magában is árulás volt, de ez a fickó ráadásul… sírva fakadtam. Tudom, bőgőmasina vagyok, de egyszerűen így jött ki rajtam a feszültség. Most már csak azért imádkozhattam, hogy Yusuke ne keressen, és ne keveredjem miattam bajba. Tudtam, hogy keresni fog, és nem lesz egyedül, mikor ideér, de nem akartam sem az ő sem a barátai halálát. Inkább hagyna magamra itt, és felejtene el örökre! Elhasaltam az ágyon és arcom a párnámba fúrva sírtam tovább. A nap kétszer búcsúzott, és senki még csak felém sem nézett. Illetve kaptam enni, de az aki hozta nem szólt semmit, csak belépve az ajtón letette a földre. Megettem mindent, mert éhes voltam. Nem akartam elszökni, pedig lehet, sikerült volna, de a tudat, hogy valójában én magam vagyok Keiko gyilkosa ahhoz a szobához bilincselt. Itt még csak én tudtam róla, de nemsokára megtudja majd Urameshi és a barátai is. Gyűlölni fognak, és talán valamelyikük meg is öl érte. Yusuke erre jó eséllyel pályázik. Mikor a nap harmadszor szeretett volna búcsúzni, fogva tartóm megint megjelent. Én automatikusan leugrottam az ágyról és a falhoz hátráltam. Nem zavartatta magát, hozzám sétált, megragadta a karom és az ablakhoz húzott. A sötétben négy alak közeledett. Az egyiket rögtön felismertem.
Yusuke!
A szívem nagyot dobbant és egy percig örültem is, hogy újra látom, de aztán rádöbbentem, hogy nemsokára gyűlölni fog! Elfordítottam tekintetem.
– A barátaid! – magyarázta a férfi. Nem mintha én nem jöttem volna rá! – Mind meghalnak ma, egytől egyik!
– Maga elmebeteg! – csattantam fel. Féltettem a fiúkat. Persze ezért a sértésért kaptam egy pofont, de mintha ez nem lett volna elég, - a szám úgyis fel volt már repedve a múltkoritól – az ágyat is lefejeltem, így a szemöldököm is felszakadt. Fájdalmasan álltam újra talpra, és ő megint megragadta a karom.
– Gyere csak! – húzott az ajtó felé.
Ez még mindig jobb, mint az ágy!
– Elmondjuk a barátaidnak, miért halt meg a lány! – Megtorpantam, és igyekeztem megkapaszkodni az ajtófélfában. Akkor inkább a halál! Talán, ha elég sokáig idegesítem, és kinyír. Hát megelégelte a huzakodásom, mert egyszerűen felkapott, feldobott a vállára és már vitt is. Ököllel vertem a hátát, ami talán nekem fájt jobban, mert ő mintha fel sem vette volna. Végigcipelt egy sötét folyosón, és lesétált velem egy lépcsőn én meg folyamatosan ordítoztam, hogy eresszen már el, eredménytelenül ugye. Végül egy nagy csarnokba értünk, ahol a trón mellé dobott le. Kaptam még két pofont, mondván végig ütöttem. Az ajtó ebben a pillanatban kékes fényben izzott fel, és aztán darabokra törve tűnt el. A por lassan feloszlott, és négy ember alakja rajzolódott ki a félhomályban.
– HENA! – üvöltötte a sötétségbe Yusuke. Szerettem volna kiáltani neki, de féltem a találkozástól. Ha megtudja majd az igazat, akkor… - HENA!!
– Ne üvöltözz már! – dörrent rá Hiei. – Így az összes nyomoronc szörnyet ide vonzod! – állapította meg. Most tényleg nem vettek észre? A férfi megfogta a karom és felállított.
– Kiálts! – súgta a fülembe. Megráztam a fejem. Erősebben szorította a karom, én meg még jobban összepréseltem a szám. Végül belemarkolt a hajamba és megcibálta. Ezt sajnos már nem tudtam némán elviselni. Sírós sikítás hagyta el ajkaimat. Mind a négyen rögtön felénk fordultak.
– Hena! – Urameshi azonnal indult volna hozzám, de a fogva tartóm ekkor egy tőrt nyomott a torkomnak. Mind megtorpantak. A helységben szép lassan világos lett. Körös-körül démonok vártak ugrásra készen, ők pedig csak négyen voltak. Az idiótája még mindig a hajamnál fogva ráncigált. – Engedd el, de rögtön, vagy feltörlöm veled a padlót! – parancsolt rá Yusuke, és minden tiszteletem az övé, amiért ennyire magabiztos a hangja. Szemei folyamatosan az enyémeket keresték, de én szégyelltem magam, és inkább a padlót bámultam. – Mit akarsz tőle tulajdonképpen? – Erre a kérdésre a fogva tartóm végre eleresztette a hajamat, és a karomat fogta meg, magához húzott, furcsa fény gyúlt a szemében. Másik kezével megragadta az állam, és megcsókolt. Megint megharaptam, ő meg pofon vágott érte, de ezúttal az ő székét fejeltem le, és onnantól filmszakadás történt. Megint elájultam, a változatosság kedvéért.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
