Kitépett oldalak

Jöjj, Barátom

Ülj le. Fektesd a kezed a gépre. Igen – meleg. Már vár.

Hunyd le a szemedet, és figyelj.

Próbálod összeszedni a gondolataidat? Tudod, hogy így nem megy. Te a szíveddel írsz.

Csak engedd, hogy elinduljanak az ujjaid. Akkor megnyílnak a kapuk.

Fogadd be, ami onnan beléd áramlik, engedd át magadon. Persze, hogy mindig kissé félelmetes elkezdeni – de te csak csináld, ne félj. Írd. Gondolj a jelre, ami átjut a nyitott kapukon – tőled, hozzájuk. Ha csak egyetlen olvasódon segít, ha csak egyiküket megérinti: már megérte.

Az első oldal is nehézkes minden alkalommal: egyetlen tömbben próbál kijutni az, amit eddig fékeztél. A második oldalon néha még kénytelen vagy fogalmazni; rakosgatni a szavakat, bontogatni a szálakat, irányt mutatni a történetnek. Még nem igazi lelkiség, még keresztrejtvény, amin gondolkodni kell, de már jó irányba megy; ezt a részét már szereted. Már meleg a motor, már alapjáraton vagy. Koncentrálsz… Már nem figyelsz semmi másra. Nem nézel fel.

Nem veszed észre az éjszaka sötétjében azt a hosszú hajú, szigorú arcú férfit. Nem veszed észre, mert elfoglalt vagy, és mert ő még nem akarja ezt. De mert ott van, valami érzi benned a jelenlétét, és valószínűleg összekapcsolódik vele, mert az írás gördülékenyebbé válik.

Írsz, és lassan összeáll a kép. Kitágul a tér, lelassul az idő, és kirajzolódik előtted valami, amit, biztosan tudod: követned kell. Meg kell fognod. Muszáj. Várnak rád a túloldalon. Már nem osztasz-szorzol, távolodik a hűvös logika, ez már a te világod: a szívedé. Nem veszed észre, hogy valaki látja és méltányolja igyekezetedet.

A sarokba tolt öreg fotelból halkan sóhajtva feláll a démon.

Felkapod a fejed… Aztán csak bámulod. Magas, sötét árny a félhomályban; félelmetes, és szép. Egyszer megpróbálták őt lerajzolni. Nos – majdnem sikerült.

Minden mozdulata tökéletes. Megremegsz, amikor a szemedbe néz. Hideg, kemény a tekintete, de világokat tükröz. Ahogy eddig nem, úgy most sem tudod, mi az benned, ami képes állni ezt a tekintetet; hogy miért épp te vagy az, miért téged választott?

Másodpercekre törik az idő, ahogy megmozdul, és elindul feléd. Nem emeli ki tekintetét a szemedből.

Mintha azt kérdezné: Készen állsz?

Én eddig is itt voltam, Monsieur – súgod, mert azért téged sem viaszból gyúrtak.

Barátságtalannak látszik a hunyorítás, amivel válaszol; megdermed a szíved, amikor megérint – de a következő dobbanás szétrobbantja a vékony jégfilmet. Összemosolyogtok. Már rég tudod: nála így néz ki egy baráti ölelés.

Azt érzed: de jó, hogy itt van! És kérdeznéd, ezredszer: miért? Miért épp én? Miért szólítottál meg akkor, először? Miért nem hagytál el, azóta sem, annak ellenére, hogy nagyon akartad?

Ugyanakkor tudod: felesleges kérdezni. Ritkaság, hogy válaszol, és akkor is mindig ugyanazt: Mert képes vagy rá. Sokra mész ilyen válasszal! Ettől még sosem lettél okosabb. És ő jön, mint mindig, amikor látja, hogy most szeretsz és akarsz írni; jön, hogy kiegészítsen, és veled maga is kiegészüljön. A találkozás vele valójában találkozás a Végtelennel, az összekapcsolódás egy félelmetes láncreakció kezdete: belőle indul, általad megvalósul; némán végigsuhan a technika csodáin, szétterül a hipertérben, képernyőkre lobban, szemekbe kiált, lelkeket érint – a démon ereje.

Ahogy közelebb jön, lényének egy része átszivárog beléd, elborít – minden lépéssel egyre erősebben. Amikor a hátad mögé áll, és válladra teszi a kezét, már magától íródik a történet.

A démon függönyt von szemed elé, amely kiteljesíti, többszörös hatványra emeli látásodat; érintésén keresztül érzései jönnek át. Látod a képeit, hallod a hangját, érzed az akaratát. Már nem vagy önmagad: megtisztel az örömével, a fájdalmával, a szerelmével, a létezésével; már nincsenek kérdéseid, már csak válasz van… Az egyetlen lehetséges válasz, amit neki valaha adhatsz.

Rendben van. Írom. Vállaltalak. Szeretlek. Ritkán ismerem be, mert vagyok olyan kemény, mint te, de – boldoggá tesz a jelenléted, és kevés dolog fájt annyira életemben, mint amikor el akartak venni tőlem.

Szellem a gépben, holdfény a hajadon, jégszilánk a szívemben, hang az éjszakában, szél a fák között; szirti sas szárnyalása, mozdulataid íve, szemed halvány füstköde, hálám melege, minden, ami vagy és ami vagyok; világok, világunk… Te, és én.

Nélküled? Nem lehet.

Vázlatrajz? Csak voltál.

Tégy, amit akarsz – én ott leszek, ígérem. Emelj, vezess, válj eggyé velem, szólalj meg a hangomon: én megértelek… Én megírom neked. Minden szavam tisztelgés előtted: köszönöm, hogy létezel.

Jöjj, barátom. Bonts szárnyat bennem.