Érzem, ahogy végigsimít az arcomon. Körbevesz az illata, betölti az egész orromat, és bekúszik a legutolsó léghólyagocskámig. Érzem, ahogy magához ölel, miközben én fázósan összehúzom magamon a kabátot. Miért van minden temetőben törvényszerűen hideg, és miért fúj mindig a szél? Miközben én jobban befészkelem magam az ölelésébe, hallom is a válaszát, ami talán csak az én fejemben szól, és nem is mondja ki: „Azért, mert nem lenne tisztességes, ha egy verőfényes napon temetnének valakit” Egy élet ma is véget ért. De tényleg egy élet lenne csak?

Ahogy ezen morfondírozok, már nem érzem, azt hogy szorosan ölelne. Magamra hagyott a gondolataimmal. Jobban ismerem már, mint saját magamat. Érzem a rezdüléseit, a gondolatai, de nem hinném, hogy ez 35 év házasság után meglepő lenne.

A szél újabb rohamot intéz ellenünk, miközben én már csak fél füllel hallgatom a pap monoton kántálását, és teljesen elveszek gondolataim és emlékeim között. Nem számít, hogy sokan pillantanak felém, teljesen kikapcsol az agyam. Mindig nosztalgikus hangulatba kerülök, ha belépek egy temető kapuján. Felidéződnek bennem életem legszebb vagy éppen legkeserűbb emlékei. Tisztábban látom életem képletét, döntéseim miértjét. Most akarva-akaratlanul is a férjem körül forognak a gondolataim. Mindenre emlékszem, amit együtt éltünk át, a legelső perctől mostanáig.

Emlékszem, az első randira, amikor szinte még kislány voltam. Szégyenlősen tekintgettem mindig magam mellé, hogy lássam a férfit, aki most, csak velem szeretne lenni. Annyira hihetetlen volt akkor még számomra, hogy van bennem valami, ami megragadta ezt a ridegnek látszó francia férfit aki, most mellettem sétál, és mesél, csak úgy magáról és az életéről. És ami még ennél is szebb, az az, hogy érdekli az én életem is.

Az első csók ügyetlensége, szerelmesen bájos volt. Óvatosan lábujjhegyre állva tűrtem, ahogy ajkával kényezteti enyémet, és csak egész lassan sikerült viszonoznom kedvességét. Na nem azért, mert én nem szerettem volna visszacsókolni, csak féltem, hogy tapasztalatlanságommal megtöröm a varázst. Mikor végre erőt vettem magamon és ajkaimmal végigsimítottam az övén, éreztem, ahogy szorosabban öleli magához derekamat és egy apró, mégis diadalmas mosollyal nyugtázza győzelmét.

Igen, győzött. Végtelenül az övé voltam. Hosszú, hosszú ideig csak neki éltem, neki léteztem. Ez nagyon sokáig nem is változott. Imádtam vele ébredni, látni, ahogy aznap először nyitja ki a szemét. Engem is hasonló diadal fogott el, amikor tudtam, hogy engem lát aznap először. Amikor ezt egyszer a magam módján, gyermekien naivan, hátsó szándékok nélkül elmondtam neki, ő arra a saját gyakorlatias stílusával reagált. Miért is nem költözöl akkor hozzám?!

Ennyi kellett, nem több, és onnantól, majdnem minden reggel engem látott meg először. Imádtam azt az időszakot. Lassan, lépésről-lépésre felfedezni minden apró szokását, minden olyan mozdulatát, amik talán még saját magának se tudatosak. Szeretem, ahogy újságolvasás közben folyamatosan kevergeti kávéját, ahogy a pulóverének alját simítgatja telefonálás közben, és ahogy a hajamat tekeri össze ujjával, apró csigává, miközben a híradót nézzük. Ezek az apró mozdulatok jelentettek akkor mindent számomra.

Szerelmes voltam, és mérhetetlenül vágytam rá. Imádom a bizsergést, ami végigfutott a gerincemen, minden érintésekor, azt pedig még jobban, hogy tudtam, én is hasonló érzéseket váltok ki belőle. Mindig izgalommal vegyes csodálattal figyeltem, ahogy megszabadul ruháitól, ahogy szép lassan elveszti a fejét, ahogy nekem szentel minden mozdulatot. Elveszni az ölelésében olyan volt, mintha egy másik világban találnám magamat, ahol nem kell figyelnem arra, hogy a megfelelő társaságot találjam meg, mert itt minden rám van méretezve, nekem van tervezve, és csak rám vár.

Barátaink irigyelve figyelték szerelmünk természetességét. Párom is mindig úgy nyilatkozott, hogy ahogy felismerte érzéseit, felesleges volt tagadnia, vagy nem azok szerint cselekednie. Engem akart, hát megszerzett magának. Voltak olyan nők, akiknek ez a stílus bántotta a fülét, és sajnáltak engem, de én tudtam, hogy ezek voltak a legszebb bókok, amiket az én édesen zárkózott francia szerelmem a nagyközönség előtt – ami számára a szűk baráti kört jelentette – megosztott velem. Soha nem veszekedtünk. A vitáról nem nyilatkozok, mivel mindketten makacs emberek lévén gyakran hajtogatjuk a másikkal szemben saját igazunkat. E hangos szó, vagy kiabálás sose céloztunk a másiknak. Az igazat megvallva szerettem vele vitatkozni, mert mindig édes volt a kibékülés.

Soha nem fogom elfelejteni azt a bensőséges hangulatot, ami onnantól fogva uralkodott közöttünk, hogy megkérte a kezemet. Jegyességünk első napjától olyan kis duál-uniót alkottunk, amit nagyon nehéz volt egy kívülállónak megtörnie. Ekkor már 8 éve voltunk együtt, és ismertük egymás minden rezdülését. Persze tudtunk még egymásnak meglepetést okozni, de az saját magunk számára is az újdonság erejével hatott, mert jellemünk akkori fejlődésével járt.

Így álltam ott a temetőben, emlékezve az elmúlt napokra, és az elkövetkezőkön merengve. Nézem, ahogy lila hajamban, felfénylenek az ősz hajszálak, miközben a szél játékosan fésülgeti tincseimet, hogy a tavasz első fényei játékosan csilloghassanak rajta. Imádta Leon az ilyen időjárást. Imádta… Layla azt mondta, akkor fogadja el valaki, egy másik elvesztésének tényét, ha képes róla múlt időben beszélni. Éreztem, hogy ott van velem, éreztem, ahogy törődik az érzéseimmel, de tudtam, hogy csak kimerült szívem játszik velem kegyetlen játékot.

Mert hiába őrizte testem minden porcikája érintéseinek emlékét, ha tudtam, hogy azok soha többé nem fognak kilépni emlékeimből. Most értettem csak meg igazán, hogy hol vagyok, hogy mit teszek éppen, hogy mit veszítettem. Ha olyan szavakkal dobálóznék, hogy a szerelmemet, a páromat, a legjobb barátomat, akkor nem fejezném ki igazán, azt a mit érzek, csak vagdalkoznék.

Az életemet vesztettem el azon a borongósan szép reggelen, amikor Leon nem kelt fel többet. Ezt érzem minden percben azóta. Valami, ami teljes volt, abbamaradt, és soha többé nem fog már ugyanúgy működni. Egyedül folytatom tovább mindennapjaimat, és itt most nem csak a nagyobb lélegzetvitelű dolgokra gondolok.

Egyedül kell minden reggel, nem csak hogy elkészítenem, de meginnom is a kávét. Egyedül fekszem majd abban a hatalmas ágyban, ahol anno megfogantak a gyerekeink. Egyedül nézem azt a tévét, amit tőlük kaptunk, arról a kanapéról, ahol anno annyit olvasgattunk, hátunkat egymásnak támasztva. Egyedül lélegzem be házunk ódon illatát, egyedül ülök a kádban, egyedül nézek ki az ablakon, és tudom, hogy ez soha többé nem fog változni.

Egyedül kell szembenéznem az egyre rohamosabban közeledő öregséggel, és egyedül kell majd megbirkóznom az elmúlás hangulatával, ami egyre jobban erőt vesz rajtam, azóta a borongósan szép reggel óta, amikor a mi univerzumunkból egy törött világ vált. Különös ez az érzés. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy hamarosan meghalok én is. Nem vagyok beteg, sőt remek egészségnek örvendek. Egyszerűen csak megszűnt az éltető erő, ami körbevett 43 évig. És tudom, biztosan érzem, hogy az én lelkemben ott van még ez az érzés még, de nem talál viszonzásra, és nem kell már senkinek. Senki nem keresi azt a lángot, ami bennem ég, mert aki eddig kereste az nincs többé.

Lassan folynak végig a könnyek az arcomon, és többé nem éreztem, hogy ott lenne mellettem. Átjárta a fájdalom minden csontomat, ha arra gondolok, hogy nem fog odalépni mellém, és nem törli le a könnyeimet. Nem von magához és suttog valami bohókásan megnyugtató semmiséget a fülembe, hogy elfelejtsem bánatom. Egyedül maradtam a fájdalmammal, a szerelmemmel, az odaadásommal, mert ő egy borongósan szép reggelen úgy döntött többé nem nyitja ki a szemét, hogy újra elöntsön a diadal, mert engem lát meg először. A dühnek vagy a haragnak enyhe szikrája se volt szívemben, csak hatalmas csalódottság özönlötte el testemet, mintha legalábbis az keringene ereimben, vér helyett.

Hiába haltak el már rég a pap utolsó szavainak rezgései is a levegőben, és nem tudtam megmozdulni, továbblépni. Vörös, feldagadt szemekkel néztem körbe. A sírásók tisztelettudó türelemmel vártak arra, hogy a gyászoló özvegy is elhagyja végre a sírt. A fiatalabbak kérdő tekintettel néztek felém. Nem értették, hogy mi játszódik most benne. Azzal, ha ellépek a sírtól, beismerem, hogy legyőztek minket. Beleegyezem, hogy rajtunk is fog az idő, hogy a mi szerelmünket is van, ami legyőzi, ha az nem is kisebb ellenfél, mint maga a halál.

Magam elé emeltem kezeimet és néztem rajta a jegygyűrűt, amit soha egy percig sem vettem le magamról. Figyeltem a hajamat, ahogy a szél az arcomba fújja. Éreztem testem minden rezdülését, és tudtam, hogy miért kiállt. Csak még egy érintésért, csak még egy csókért, vagy csak egy mosolyért, egy szóért. Már a fantáziám se volt kegyes velem, nem idézte elém szerelmem arcát, sem illatának kesernyés férfiasságát. Nem látom többet szemének huncut csillogását, ősz hajának változatlanságát. Nem érzem ölelő karjainak biztonságos erejét, ránk boruló hajának melegét, érintésének bizsergetését.

Lassú léptekkel indulok meg várakozó gyerekeink felé, életembe először tőled folyamatosan távolodva. Minden lépéssel egy darab tűnik el a szívemből. Érzem, ahogy a jeges rémület szorongatja a torkom, mert tudom, hogy nem szereted a szűk helyeket, és ott ahol most a tested van, mindennek mondható csak tágasnak nem. Érzem, ahogy újra elerednek a könnyeim, és az csak tetézi a dolgot, hogy gyerekeink most látnak először sírni. Nem tudok erős lenni előttük. Nélküled nem. Minden, ami eddig voltam, elmúlt egy szemhunyás alatt, csak mert nem nyitottad ki a szemedet, azon a borongósan szép reggelen. Azon a borongósan szép őszi reggelen, ahol egy élet végével, egy másik is véget ért.