A kórház zordon falai közül kilépve kissé fellélegzett, szemére tolta hatalmas napszemüvegét és beszállt egy taxiba. Senkinek sem szólt, hogy távozik, vagy egyáltalán, hogy hová megy. A sofőrt csendre intette, vagy ha úgy tetszik, megvette a hallgatását és utasítása szerint, addig mennek, míg ki nem fogy az üzemanyag. A belváros aknatetős utcái teljesen bedugultak a délutáni csúcsban. Egy éles kanyar bevételekor háta erőteljesen ütődött neki ülésének és tompa fájdalom cikázott végig vállán. Ordítani volt kedve, de csak tűrt. A hatalmas épületek tetején feszülő plazmatévék folyamatosan ontották magukból a múltkor történt borzalmak részleteit. Hibásnak érezte magát. Rémálmok gyötörték azóta minden este, de megérdemeltnek érezte ezt a fajta büntetést. A felhőkarcolók lassan tűntek el szemei elől és egy csendes kertvárosban találta magát. Ismerős volt számára a környék. A sarki zöldséges forgataga és ez idős eladó hölgy kacaja szinte bevésődött az emlékeibe és tisztították meg elméjét. Hát persze. Régen itt élt a családjával… amikor még minden rendben ment. Kissé megütögette a taxisofőr vállát, pontos címet diktált neki, és meg sem álltak a végállomásig. A lány leemelte szeme elől a szemüveget, gondosan összehajtotta és a jatt kifizetése után kiszállt a kocsiból. Egy hatalmas kovácsoltvas kerítés előtt állt meg és pásztázta a nehéz fém mögött húzódó emlékeket. Itt nem csak számára volt egy ismerős… A kapu hangosan nyikorgott fel az érkezésére, majd rutinosan szedte útját az öreg térköveken. Fejét lesütötte és csak olykor pillantott fel maga mellé, egy-egy nevet olvasva. A márványtáblákon feszülő nevek már a múlthoz tartoztak. Itt-ott síró anyák és gondoskodó idősek ültek szótlanul, egyre csak maguk elé bámulva… a sírhelyre. A lány sóhajtott egyet és elpislogta előtörő könnyeit, majd egy újabb ajtóhoz ért. A családja külön szentélye. A kis faajtó szabad bejárást engedett neki, majd folytatta útját a csodálatos rózsalugas alatt, mely alagútként vezette őt. Amint kilépett alóla, egy hatalmas, fekete márványtáblát láthatott maga előtt, melyre szikrázó ezüst betűkkel volt vésve édesanyja neve. Mindig megnyugvásra lelt, ha idejött. A tábla előtt apró szirmú virágok szőtték be a földet, melyről önkénytelenül is leszakított egyet, majd mélyen magába szívta annak illatát. Orchidea… Az édesanyja, Elenor kedvenc virága volt. Az emlékképre, mi szerint Elenor teljesen kikészítette édesapját az olykor hóbortos és ésszerűtlen virágkompozíciókkal és az orchidea magas fokú imádatával, kissé elmosolyodott. Két ujja közé szorította a letépett szál szárát és lassan kezdte forgatni, miközben megbabonázva figyelte annak szirmait.

- Tudod, mennyire hiányzol? – fakadt sírva hirtelen a lány és a szálat olyan görcsösen tartotta, hogy az kettészakadva hullott a földre ujjai között.

Arcát tenyereibe temette és a földre görnyedt szíve fájdalmában, majd lassú ringatózásba kezdett. Fájdalma sötétjében úgy hitte, a ringatózás nem saját magától, hanem édesanyjától ered, aki úgy tartja őt a karjaiban, mint régen, gyermekként. Könnyei alatt halvány mosoly sejlett fel, ám mikor a valóság erős fénye törte meg édes illúzióját, torkáról éles kiáltás szakadt fel és öklével a földbe csapott. Ha bárki látja, senki sem hinné el. Sora Naegino? A rideg és erős, határozott egyéniség így? Megtörve? Lehetetlen… A lány hirtelen megfagyott és kövülten maradt maga elé. Nem… Nem hozhat szégyent az anyja és apja nevére. Állásba tornászta magát, kézfeje ökölben görnyedve feszült maga mellett, egy erőteljes mozdulattal szabadította meg könnyei súlyától arcát és szikrákat vető szemekkel nézett a kőtábla betűire.

- Büszke leszel rám… - fogadta meg magában és úgy távozott, ahogy jött… csendben… észrevétlenül.

A kapun kilépve mély levegőt vett és lassan szöktette lélegzetét a külvilágba. Szemüvegét orrára tolta és könnyed sétával folytatta útját céltalanul. Észre sem vette, hogy titokban valaki minden lépését árgus szemekkel figyelte. A belvárosban, a szemfülesebbek szinte azonnal felismerték őt, gyógyulást és kitartást kívánva neki. De sosem létezett, és ezek után sem létezik a jó… rossz nélkül. Egy középkorú fiúkból és lányokból álló csoport jött vele szembe és ők sem szalasztották el megszólítani őt…

- Nocsak, nocsak! – szólalt éles hangján egy fekete, göndör hajú lány. – Csak nem a mi kis üdvöskénk, személyesen? – ám Sora csak lehajtott fejjel elsétált mellettük, mire valamelyikük visszarántotta őt.
- Ne olyan sietősen! – tette csípőjére karjait egy rövid, szőke hajú lány. – Még nem végeztünk!
- Nem tudom, miről beszéltek! – súgta halkan, miközben magában ezer átkot szórt arra, aki megrántotta sérült vállához tartozó karját.
- Azt hiszed, hogy az ostobaságod miatt történt vérengzést elfelejtettük?
- Miattad halt meg a kedvenc színészem! – sírta a szőke és vigaszt keresve fordult az egyik fiú mellkasára.
- Attól, mert neked nem jelent sokat az élet, még nem kellene a másokéval játszanod! – kiabálta a fekete, mire a járókelők is felfigyeltek, de csak sustorogva továbbhaladtak.
- Nem tudom… miről beszéltek… - ismételte, de hangja rekedtes és fájdalmas volt.
- Te ölted meg őket! – döfte szíven szavaival a lányt, aki teljesen összetört legbelül a kijelentéstől. – Te voltál!

Az ingerült lányokat a józanabb fiúk vezették el, magára hagyva a világát vesztett lányt. Sora még mindig mozdulatlanul és süketül meredt maga elé. Körülötte már mindenki tudta, ki is ő valójában. Sajnáló és haragos tekintetek égették bőrét, szitkozódó és együtt érző szavak hasogatták tudatát, mit végül már képtelen volt elviselni és futásnak eredt. Maga sem tudta, hová, de úgy érezte, ha megáll… mindennek vége. Érezte, ahogy tüdejét marcangolja a metsző levegő… ahogy tagjai egyre nehezebben és rendetlenül vonaglanak teste után… ahogy lábai olykor megbicsakolva nyilalltak fel… de egyik fájdalom sem volt képes túltenni azon az egyen, ami a szívét ostromolta. Lábai alatt a talaj lassan homokossá puhult és néha víz nyaldosta csupasz szárát, mely ébredésre késztette megbabonázott tudatát. Észre sem vette, hogy leért a partra. Tekintetét a lemenő nap aranyszínébe öltözött hullámokra vetette, majd visszanézett a móló mögötti városra. Elvágyott innen… messzire akart menni, ahol senki sem ismeri. Nagyon jól tudta, hogy megérdemli a fájdalmas szavakat… a keserű könnyeket… mégis képtelen volt elviselni a velük járó fájdalom terhét. A hatalmas lakóparkok közül felismert egyet, mely a villája ablakából is tökéletesen láthat volt. Egy apró mosollyal tudatta magának, hogy nem lehet messze az otthonától… az üres falaktól… az alig használt bútoroktól… Mobilját is az otthonában hagyta, amelyre azóta már több mint tíz nem fogadott hívás érkezett és tucatnyi üzenet maradt megválaszolatlanul. Az aranyló ragyogás újra rabul ejtette tekintetét és végre megnyugvásra lelt szívében… azonban…

- Ismét találkozunk… Mis Naegino… - szűrte a fogai között az idegen.

Ez a hang, a kiállás, a magasság, minden olyan rémisztően hasonlított arra a gazemberre, de biztosan csak akkor tudta, hogy ő az, amikor tekintetük találkozott a maszkja mögött. A sötét arany tekintet ismét béklyót kötött tagjaira és zakatoló szívére. Tehetetlenül nézte, ahogy közeledik felé és karjait széttárja maga mellett.

- Mi az, már meg sem ismersz? – pislogott rejteke mögött. – Vagy talán pont ezért viselkedsz ilyen elutasítóan? – nevette ördögien.

Sora végre kiszabadult a férfi varázsából és lábai megiramodtak, de nem jutottak messzire. A férfi erős karja megragadta őt és erőszakosan kezdte rángatni, majd felpofozta az engedetlen lányt és megragadta kecses nyakát.

- Micsoda egy szépség lett belőled… sosem hittem volna… - ragadt meg egy tincset másik kezével és mélyen magába szívta hajának illatát. – Azt hitted, büntetlenül élhetsz a nélkül, hogy tudnád, tönkretettél egem? Hm? – szorította egyre jobban a nyakát, de a lány, csakúgy, mint aznap este, szótlan és mozdulatlan volt. – Mond, csak! Milyen érzés a halál markában lenni? Milyen érzés tudni, hogy az életed már semmit sem ér? Milyen érzés minden este azzal a tudattal elaludni, hogy lehet, ez lesz az utolsó? Milyen? Milyen? Milyen? – kiabálta egyre erőteljesebben, miközben ujjai egyre szorosabban tartották őt.

Sora ajkai elváltak egymástól és levegőért kiáltottak volna, de minden hang fent akadt testében. Szemébe könnyek szöktek a kérdések visszhangos tortúrájának fájdalmát rejtetve magukban. Így kell lennie? Valóban ennyi lenne az egész? Szemei lassan elnehezedtek és pilláit leeresztve várta a véget, mikor hangos dörrenés rázta meg a partot. Ijedten kapálózott a férfi karjaiban, aki azonban nem eresztette, hanem magához rántotta és fegyverét feszítette a mólón settenkedő alaknak.

- Ha közelebb jön, esküszöm, megölöm a nőt! – kiabálta.
- Ne legyen bolond! – felelt neki az alak, kit hangjáról Sora azonnal felismert és remény csillant meg előtte.
- Igen! Bolond vagyok! Az élet bolondja! – nevetett tébolyultan.
- Eressze el a lányt és meglátja, pár év a börtönben vagy a diliházban igazán józanító lehet! – cukkolta.
- Nem vagyok őrült! – kiabálta, mire pisztolya hideg csövét a lány halántékának szorította.
- Akkor most mi a fenét művel? – közeledett az alak, de a szikláktól nem lehetett látni, merről.
- Igazságot szolgáltatok! – nevette, és ezt kihasználva az alak előugrott egy szikla mögül és rá vetette magát a férfira, miután ellökte a karmai közül védencét.

Sora a homokban landolt és szinte azonnal felpattant, amikor hallotta a dulakodó férfiak hangját. Ütés, ütést ért, szinte kivehetetlen volt a korai homályban, ki kerekedett felül kin. Összekulcsolta ujjait és zokogva figyelte őket. Legszívesebben odaugrott volna hozzájuk és szétválasztotta volna kettejüket, nehogy megsérüljön valaki. És mintha megsejtette volna… a püfölések tompa dobját egy, a hajnalt keresztülmetsző dörrenés vágta ketté.

- JERRYYY!!! – sikította a lány hirtelen és feléjük kezdett rohanni.

Csak azt látta, hogy a maszkos férfi lelökdösi magáról a testőr nehéz testét, diadalittas kacajjal állt fel és rohant bele az éjszakába. Sora térdre vetette magát és szólongatni kezdte a férfit, aki fájdalmasan nyögött fel a karjaiban.

- Jerry! Az istenit, mit műveltél? – keményítette meg vonásait, hangját és érzéseit, bár könnyeinek nem parancsolhatott.
- Kisasszony… önnel minden… rendben? – lihegte fájdalmasan.
- Persze! – mosolyodott el nehezen. – Hiszen itt vagy nekem! – simított végig a férfi felsőtestén, mire ujjai furcsa melegséget éreztek a válla tájékán.

Kezét elemelte a férfiról és a homályba tartotta, hogy jobban szemügyre vegye. Vér… vér futott végig az ujjain, a csuklóján lefelé az alkarján keresztül. Tekintete üressé vált és megbabonázva figyelte a sötétben feketének tűnő vonal lassú útját bőrén, melyet szinte felégetett maga után. A férfi mozgolódni kezdett és ahogy védencét látta, azonnal próbált felülni, minek következtében a lány lassan hátravetette magát és elterült a jeges homokban. Szemei a semmibe meredtek, hangja beleveszett torkába, mozdulatra képtelen volt. Gondolataiban már rég nem a parton voltak. Egy fényűző bálra igyekezett díszes ruhájában, találkozott a barátaival… Mr Kenneth-tel… aztán távozni készült… és kezdetét vette a borzalmak éjszakája. Mozdulatlan szemeiből halvány könnyek csillantak fel, miközben saját maga börtönében szenvedett. Testőre számára ismeretlen nyelven próbált segítséget hívni maguknak, majd a sötét éjszakát vörös és kék fények furcsa, játékos villódzása törte meg. Egy férfi megragadta állát és felé irányította tekintetét. Egy mentős kérlelte feleletre vagy csak valamiféle reagálásra, de minden hiába. Aztán újak jöttek és feltették egy ágyra. Furcsa volt ott feküdni a homok után. Csak a felkelő naptól vörösre festett ég halvány fényét látta maga fölött, mely képbe olykor belekapott egy-egy kéz vagy fény. Nehéz takarót terítettek kihűlt testére végül betolták egy autóba. Valószínűleg mentőautó lehetett. A kép beszűkült. Mindenhol műszerek lógtak és az apró helyen mindenki vele foglalkozott. Pillái lassan nehezedtek el és csukódtak le végre, megszakítva a félelmetes bűbájt, mely nem eresztette. A következő, tisztább kép sötét volt, de élettel telibb, mint bármi más. A monitorok, melyre testét kötötték egyre erősebb és szaporább csipogásba kezdtek, mire mindenki felfigyelt a szobában.

- Mi történik? – hőkölt fel egy férfi… ha jól hallotta, az apja, Kalos volt az.
- Úgy látom, ébredezik. – hajolt felé Dr. Kate, majd megsimította a lány arcát. – Jó reggelt, Csipkerózsika!
- Mi… hol vagyok? – húzta össze szemét a fényre.
- Most már minden rendben van. A srácok behoztak téged, mert kicsit kiütötted magad! – próbálta terelni a zord tényeket a nő.
- Már emlékszem… - súgta és feltornászta magát ülésbe, mire a sebes vállába éles fájdalom hatolt.
- Csak óvatosan! – lépett oda hozzá Layla és Yuri, amikor a lány fájdalma kiült arcára is, így segítettek neki.
- Jerry… - súgta a lány kikerekedett szemekkel. – Hol van Jerry? Mi van vele? – zilálta.
- Nyugodjon meg, kisasszony! – tárult ki hirtelen az ajtó és belépett rajta az izomkolosszus.
- Hála az égnek… - mosolyodott el.
- A doki szerint pár hét és olyan leszek, mint fénykoromban! – fitogtatta erejét és felkapta a doktornőt.

A kialakuló, kellemes hangulatban csupán egy ember nem tudott felhőtlenül örülni a többiekkel. Sora lehunyta a szemeit és gondolkozott. Nem lenne képes elviselni a tudatot, hogy Jerry folyamatos veszélyben lenne csak azért, mert őt védi éjjel nappal… nem most, mikor a felesége… Dr Kate gyermeket vár. Tekintetét szelíden vezette végig a boldog páron és az ujjukon csillogó gyűrűkön, majd lassan apjára vezette pilláit, aki azonnal megérezte a lány aggodalmát és félelmeit. Sóhajtva fogadta meggyötört lánya kimondatlan kérését és kiterelt mindenkit a szobából, így odakint folytatták a bohóckodást. Kalos egyenesen az ablakhoz sétált és csendben várta lánya szavait. Sora viszont még nem állt készen arra, amit magában már elrendezett. Óvatosan visszafeküdt az ágyába, felhúzta lábait, jobb karját pedig szemére hajlította, könyökhajlatával elrejtve remegő pilláit.

- Elküldöm őt… - súgta, de a mély csöndben apja is hallhatta.
- Gondoltam… - sóhajtott a férfi. – Valószínűleg azt is tudom, miért… - majd lánya hallgatására folytatta. – Mert nem akarod, hogy miattad egy gyerek esetleg csonka családban nőjön fel… Mert attól tartasz, hogy a következő ilyen esetnél már nem úsznátok meg ennyivel.
- Honnan…? – kérdezte halkan a lány, miközben eltakart szemeiből apró könnycseppek rajzolták meg arca vonalát.
- Mert a kislányom vagy… - nevetett kissé a férfi és megtört lánya felé nézett, aki már zokogásba tört ki.

A férfi gyorsan odalépett hozzá és a karjaiba zárta. Érezte minden félelmét, rezdülését, lélegzetét és remegését. Érezte rajta édesanyja illatát és ez az ő szemeit is elhomályosította könnyeitől. A délelőtti nap fénye aranysugaraival világított be hozzájuk és hintett rájuk aranyport, mellyel beragyogta a pillanatot.

Másnap minden lapban megjelent a tegnapi incidens és az újságírók, fotósok különböző ócska trükkjeikkel próbáltak a lány közelébe kerülni, eddig sikertelenül. Mivel azonban semmilyen testi sérülést nem szenvedett, Sora egész hamar hazamehetett. Egy vészkijárathoz hasonló lépcsőházon át távozott Kalos-szal és siettek a villájához, mely még mindig a magányt és ürességet hordozta magában. Sora az ajtóban visszaintett apjának, aki bólintással adta a lánya tudtára értését, majd távozott. A nappali fekete-fehér árnyalatai megborzongatták a lányt, aki beinvitálta magához testőrét egy jó erős kávéra. A férfi összegörnyedve, csendben ült megbízójával szemben egy fotelben. Mind a ketten tudták, hogy ezek a pillanatok nem lesznek egyszerűek egyikük számára sem. Sora szakadatlan figyelte a forró itala gőzének különös táncát, mely elvegyül a nyers levegőben, majd arcát felfedezve a felszínen, felpillantott a férfira. Lassú mozdulattal kortyolt, majd a csészét az asztalkára helyezte.

- Jerry… - metszette a csendet. – Tudod jól, mit szeretnék kérni tőled… hisz mikor felvettelek, ezt már megbeszéltük egyszer…
- Tudom… - dörögte a szomorú óriás.
- Szeretném, ha hazamennél és gondoskodnál a családodról.
- Ezt az ön védelme mellett is meg tudom tenni. – mentegetőzött.
- NEM! – szorította össze a szemeit. – Látod, hogy mit műveltem veled…
- De ez nem az ön hibája! Csakis a magam ostobaságából sérültem meg!
- A fenébe is! Mi lett volna, ha nem ott talál el azaz eszement, hm?
- Kisasszony, én…
- Nem, Jerry. Ezennel felbontom a szerződésed a Naegino üggyel kapcsolatban! – állt fel hirtelen a helyéről, odasétált egy üveges szekrényhez, a dossziék közül leemelt egy fekete fedelűt és előkeresett egy pár papírt.

Ujjai között zörögve vergődtek a lapok, melyeket összegyűjtve lengetett meg a férfi előtt, majd hatalmas lelki erőt összeszedve tépte ketté az iratokat. A férfi szíve egyszerre hasadt ketté velük, majd illedelmesen felállt, megigazgatta öltönyét, kissé meghajolt és távozott. Sora nagyon megszerette ezt a fickót, mégis, pont az ő érdekében tette, amit tett. Hallotta, ahogy Jerry végigballag az előcsarnokon a szobájáig, majd rövid idő után újra visszhangzottak léptei a terem padlóján. A lány gyorsan kiszaladt hozzá és megölelte őt, aki nem csak testőre, de remek barátja lett az elmúlt időkben.

- Hiányozni fogsz. – súgta.
- Akkor miért akarja, hogy…
- Elég! Nem akarok többet beszélni róla! – erőltetett mosolyt arcára. – Viszont még mielőtt elmész, szeretnék tőled kérni egy utolsó szívességet!
- Állok szolgálatára! – mosolyodott szélesen a férfi és mindent elkövetett, hogy teljesítse egykori védence kérését.