2. Fejezet

- Már azt hittem felkötötted magad.

- Muszáj itt lenned? – kérdezett vissza, és tekintetét újra a kandallóban ropogó tűz felé fordította.

- Ki más, ha nem én? – kérdezte a szőke férfi, és a kis asztalhoz sétált, töltött magának bort, majd a kandalló előtti fotelbe ült.

- Nyugodtan szolgáld ki magad… - morogta a házigazda, és felhajtotta a pohár alján lévő folyadékot.

- Kissé rossz bőrben vagy… mi a francot csináltál magaddal? – kérdezte, mint aki meg sem hallotta a morgást.

- A falnak rohangáltam…

A szőke férfi rápillantott. Természetellenesen világoskék szemeivel, úgy vizsgálgatta, mint az orvos a betegeit. Ezt ő pedig utálta. Lionel de Gouvion, azóta látogat el néha hozzá, mióta elvette Mariont. Mindig mellette volt, pedig nem is ismerte a múltját. Igazi társasági lény. És az ő ellentéte. Lionel egy percet sem bírt egyedül maradni. A magány nem az ő műfaja, szokta mondogatni. Ráadásul a kinézete sem olyan volt, mint aki megelégszik azzal, hogy a hét öt napját a saját kis dolgozószobájában tölti a papírjai társaságában.

Sötétszőke haja, a válláig ért, amit egy fekete copfszalaggal fogott hátra, és amiből - szerinte – direkt engedett szabadon néhány tincset. Ebben hasonlítottak. Egyikőjüket sem érdekelte a hajdivat…

Annak ellenére, hogy szőke volt, meglepően sötét, és sűrű szempillái voltak… a nők bolondultak érte… és Isten lássa lelkét… ő ezt ki is használta.

- Akkor nem így néznél ki…

- Te most átmentél nőbe? – kérdezte gúnyosan.

- Henry, ne csináld már! Itt ülsz, és iszol, mint egy alkoholista! Mi a jó égért nem mozdulsz már ki innen?

- Ki fogok…

- Tegnap is ezt mondtad…

- Holnap elmegyek…

Lionel kék szemei elkerekedtek a döbbenettől, és még a szája is tátva maradt, így Henry megláthatta a két hegyes szemfog végét.

- Miért? – kérdezte még mindig leforrázva.

Henry vállat vont, és újra a tűzbe bámult.

- Nem tudok tovább itt maradni…

Csend telepedett közéjük. Henry tudta, hogy Lionel megértette az okot. Neki is hatalmas megrázkódtatás volt Marion halála. Végignézte a lány életét, és szinte testvérként tekintett rá, már amennyire vámpír tekinthet embert testvérének… De ha a la Valois lányok közül, Lionel választhatott, akkor inkább Mariet – Marion húgát - választotta volna… de ő is meghalt.

Állítólag az esküvője napján lett öngyilkos. Ironikus tud lenni az élet, ha nagyon akar… mintha, a la Valois lányok sorsa az öngyilkosság lett volna… Ijesztő.

Sokat hallott Marieről, de személyesen nem ismerte. Sokan azt mondják, hogy ő volt a legkedvesebb teremtés a földön… vannak viszont, akik azt állították, hogy magába fordult végleg, depressziós, és már semmi nem segíthet rajta.

Ő csak egyszer látta, akkor is csak futólag. A hangját se hallotta, és a szemeit sem látta, állandóan a földet bámulta. Világosbarna haját szigorú fonatba rendezte, amit a tarkójára csavart fel. Sovány volt… ezt már a ruha sem tudta eltakarni. Amikor először – és utoljára – találkoztak, egy halványkék ruha volt rajta, ami még jobban kiemelte sápadtságát. A lány olyan volt, mintha állandóan betegeskedne.

Hozzá képest a nővére, kész istennő volt. Úgy vonult be mindenhova, mintha övé lenne a világ. Tisztában volt a saját vonzerejével, és ezt nem is tagadta. Tudatosan használta fel bájait a másik nemmel szemben.

Visszatérve Lionelhez… ő ismerte az egész mocskos történetet, az elejétől, a végéig. Ismerte, végig hallgatta, de meglepő módon, nem távolodott el Henrytől. Nem vetette meg, nem tolta az arcába, hogy mennyire volt hibás, és mennyire nem.

- És… hova akarsz menni? – törte meg a csendet, a férfi.

Henry elbambultan nézte a lángokat, ahogy narancsos fényükkel, megvilágítanak ezt-azt.

- Nem tudom… talán vissza Angliába.

- Vissza akarsz menni a birtokra?

Henry beletörődött mosollyal, lassan megrázta a fejét.

- Oda már soha nem mehetek vissza, Lio…

- De ha bocsánatot kérnél tőlük… tudom hogy ez nem a te stílusod, de ezzel tönkre fogod tenni magad.

Henry oldalra pillantott, és úgy figyelte a férfit, aki reménykedve nézte őt.

- Én már tönkre vagyok téve, Lio… már régóta.

- A francokat vagy… inkább mondhatnánk úgy, hogy csak alszol. Valakinek fel kellene ébresztenie! Ha gondolod, megkereshetem a herceget, illetve a te esetedben a hercegnőt, te meg feküdj be az ágyba, csipkés hálóingben, rózsával a kezedben…

Henry nem volt éppen az a nevetgélős fajta, de a képre elnevette magát.

- És kit hoznál nekem?

- Nem is tudom… talán az ikertestvérem?

- Nem, köszönöm kihagyom! A homoszexuális férfiak nem érdekelnek!

- Most megint szerelmi bánatban van… mondtam neki, hogy térjen már észhez, és vegyen el egy nőt, de nem hallgat rám!

- Akkor rázd meg! Vagy cseréld ki a ruhatárát… - morogta gonoszan Henry, és újra elkomorult.

- Ha tényleg találnék valakit… adnál neki egy esélyt? – kérdezte Lionel puhatolózva.

Henry összevont szemöldökkel pillantott rá.

- Felcsaptál kerítőnőnek?

Lionel ravaszan elmosolyodott, szemei vidáman csillogtak.

- Kerítőnek mondhatni, de nőnek semmiképp! Szóval?

Henry némán megrázta a fejét.

- Soha többet, Lio… Soha többet.

Másnap tizenegykor, ugyanott állt, ahol szokott. A könyvtárban, az ablaknál, és a kinti tájat nézte. Lionel tanácsát megfogadta, miszerint utoljára menjen el, anyósához, és legalább búcsúzzon el, ha többet nem térne vissza Franciaországba.

Tekintetét levette az ablakról, majd felvette sétabotját, mely egyben egy rejtett kard is volt, és kilépett az ajtón.

Haját egy fekete szalaggal, csak félig fogta fel, ahogy szokta. Hófehér ing volt rajta, melynek gallérjait kikeményítették. Vanília sárga, selyemből készült nyakkendőjét, többször áttekerte nyaka körül, mire elől, rendezett csokorba kötötte, és egy nyakkendőtűvel erősítette meg. Mélykék mellény volt rajta, amit arannyal hímzett díszítések fedték. A nadrág is kék volt, ami már majdnem áthajolt feketébe.

Leért a földszintre, és engedte, hogy a komornyik felsegítse rá a fekete frakkot, amely a térdéig ért, és hátul felvágták. Átvette Johnatontól az órát is, amit a mellényének a zsebébe rejtett, a láncát pedig a széléhez erősítette.

- Ebéd után kezdjék el a pakolást. Holnap indulunk.

Kiment a szabadba, és lesétált a lépcsőn. Bólintott az istállófiúnak, aki átadta a kantárt, majd felpattant a lóra, és kivágtatott.

Clermont nem volt egy nagy város… de kicsinek sem volt mondható. Itt is megvolt minden, ami egy városi élethez kell. Színház, szalonok, a legfrissebb divatot követő áruházak, és nem utolsó sorban, bordély.

Az élet nyüzsgött Clermontban. A járdák tele voltak járókelőkkel, akik néha meg-megálltak, hogy szemügyre vegyék a kirakatot, vagy éppen félreszólították ismerősüket. Volt itt ember, minden rétegből. Arisztokraták, csavargók, egyszerű polgárok, kurtizánok, zsebtolvajok… és még sorolhatná.

Ahogy haladt a főutcán, érezte, hogy minden szem rászegeződik egy pillanatra, de nem vett róla tudomást. Már megszokta, hogy így viselkednek a közelében. Mintha valami leprás lenne… bár ezek csak emberek!

Voltak a felsőbb körökből férfiak, akik megemelték kemény kalapjaikat köszönetképpen, voltak, akik ráköszöntek.

- Bonjour monsieur!

Henry csak egy bólintással válaszolt, és nem állt meg. Egy kicsit kisebb, de épp oly forgalmas utcára kanyarodott be. Ebben az utcában, csak elszórtan voltak üzletek, ez inkább lakókerület volt.

Pár perc után meg is látta a klasszicista épületet. A díszesen kovácsolt kapu mögött, jó pár méteren keresztül, kavicsos út vezetett a ház bejáratához, melyet terebélyes fák sora szegélyezte. A ház előtt egy szökőkút állt, és mögötte még látni lehetett a kétoldali lépcsősort.

A kapu most nyitva állt, nyílván várták már. Magában morogva belovagolt a kapun. Az anyósa átlát rajta… mindig is átlátott.

A szökőkútnál leszállt a lóról, majd az elébe siető inas kezébe nyomta a kantárt.

- Két szemed rá! – vetette oda fenyegetően. A fiatal fiú sűrűn bólogatott, majd elvezette a lovat.

Nagyot sóhajtva indult el a lépcső felé. Még fel sem ért teljesen, mikor kinyílt a hatalmas ajtó, és egy görbeorrú, körszakállas, kopaszodó férfi állt elé.

- Monsieur Noir! Az Úrnőm már várja!

- Remek… - morogta Henry, majd belépett az öreg mellett. Gyűlölte az anyósa ízlését. Már ha lett volna… A hatalmas előszobában, a rózsaszín volt a főszín. De látott ezenkívül lilát, mélybordót, indigókéket… Rosszul volt az egész háztól.

- Óh, ’Enry! Máhr olyan rhég láttam!

Henry kicsikart magából egy mosolyt. Tudta, hogy úgy nézhet ki, mint egy idióta. Megfordult, majd pillantását, egy tűzvörös hajú nőn hagyta. Felicity la Valois a maga módján nem volt egy csúnya nő… csak ne lenne ennyire elkényeztetett, fennhéjázó, és buta!

- Ma dame… Örülök, hogy újra láthatom! – biccentett a fejével, és elfogadta a felé nyújtott kezet, majd egy apró csókot lehelt a kesztyűs kézfejére.