6. Fejezet

Meleg… az első dolog, amit érzékelt.

Puha, és jó a tapintása… hol lehet?

Nagy erőfeszítések árán, de sikerült félig kinyitnia szemeit.

A mélykék baldachin szaténja, átlósan lógott felette. Díszesen faragott oszlopok tartották, amik az ágy négy sarkához voltak rögzítve. Előtte egy kandalló volt, amiben vidáman ropogott a tűz. Bal oldalt, hatalmas ablakok húzódtak plafontól a földig, amiket súlyos bársonysötétítők takartak el. A falakat ezüstös-szürke tapéta fedte félig, a lenti résznél pedig királykék, és sötétkék színek váltották egymást.

Jobbra döntötte fejét, és meglátott egy ajtót. Ki kellene menni, szétnézni, hogy mégis hol lehet.

Több percébe került, mire sikerült ülőhelyzetbe tornáznia magát. Furcsállta, hogy ennyire nehézkesen mozog. Nyögdécselve húzta ki lábait a takaró alól. Lábujjai egy fekete, szőrös szőnyegbe süppedtek. Csak most vette észre, hogy csupán egy vékony hálóing volt rajta. Az egyik fodros pánt, lecsúszott a vállára, elég bő volt rá. Lendületet vett, hogy felálljon, de a padlón kötött ki. Ijedten nézett lábaira, amik, nem igazán akartak neki engedelmeskedni. Mi történt velük? Csak nem lebénult? Majdnem megszédült a megkönnyebbüléstől, mikor látta, hogy mozog a lábfeje.

Akkor nem lehet komolyabb annál, hogy egyszerűen csak... kiment a gyakorlatból. De mégis… mennyi ideje feküdhetett?

Lassan az ágy széléhez araszolt, majd az oszlop segítségével, megpróbált felállni. Egyre jobban megrémült, ahogy próbált ráállni lábaira, de a térdeit szinte nem is érezte. Tenyere megcsúszott a lakkozott fán, és majdnem megint ülve találta magát a padlón, amikor megragadták a derekát hátulról, és egy pillanattal később, valaki ölbe kapta.

- Nem lett volna szabad még felkelnie… - hallott meg egy kicsit mély, de annál lágyabb hangot, amitől libabőrös lett. Felpillantott a férfira, majd szóhoz sem jutott egy darabig. Henry?

Henry óvatosan visszafektette a lányt az ágyba, és betakarta. Elfordult, hogy kimenjen, de Marie hangja megállította.

- Megváltozott… - szólalt meg halkan és rekedten. Néhányszor megköszörülte torkát.

A férfi visszafordult hozzá, de nem mozdult meg.

- Mindenki változik – válaszolt csendesen.

Marie megrázta fejét.

- Nem… maga valahogy… mintha kicserélték volna…

- Nem is ismert!

Marie nem válaszolt. Felsóhajtott, körbejáratta tekintetét a szobában, majd újra a férfi felé fordult.

- Hogy kerültem ide?

A férfi, talán túl sokáig, de nem szólt semmit. Most mit mondhatna? Hogy két évig halott volt, most pedig visszatért az életbe, mert egy nő úgy akarta? Ezer százalék, hogy őrültnek tartaná, és azon nyomban elmenne innen, és már nem állíthatná meg. Amúgy sem mondhatja el…

- Kómában volt… az orvosok azt hitték, hogy már nem fog sokáig élni… de egy hónappal ezelőtt, sokat javult az állapota, csupán túl mélyen aludt… emlékszik valamire? – kérdezte, bár előre tudta a választ.

Marie maga elé meredt, és homlokára tette kezét, s megrázta fejét.

- Semmire… az utolsó… az utolsó emlékem az, hogy… fent ültem a padláson, és… az apám holmija között keresgéltem… aztán… elindultam, talán Chrissenékhez… igen… de utána…

- Útközben baleset érte – kapott az alkalmon Henry. – Egy férfi nem igazán tudta megfékezni a lovait… a fején találta a legnagyobb ütés, és elvesztette az eszméletét. Azóta volt kómában.

- Akkor… ezért nem tudom… ezért nem tudom mozgatni a lábaimat? – remegett meg a hangja kétségbeesetten, miközben a fejét fogta még mindig.

- Nem hiszem… szerintem csupán túl sokáig nem használta őket, és… nincs semmi bajuk, higgye el!

- Biztosan? – kérdezte suttogva, és felnézett a férfira. Henry rosszul érezte magát, ahogy meglátta a lány könnytől csillogó, reménykedő szemeit. Még csak most vette észre, hogy milyen szürkék… nem volt hétköznapi szín a szürke…

Lassan bólintott.

- Biztosan…

Marie hátradőlt a párnákra, és látszott rajta, hogy kezd megnyugodni. Világosbarna, hullámos haja beterítette egész hátát, ami a csípőjéig ért. Határozott, de egyben lágy vonásai voltak. Az álla egy kicsit hegyes, ami dacra utalt… jó sok dacra. Vékony, pisze orra volt, ívelt szemöldöke, hosszú, sötét szempillái, és telt ajkai. Kulcscsontjai nagyon látszódtak, és Henrynek eszébe jutott, hogy alig volt súlya…

Amíg mellette lesz a lány, tesz róla, hogy szedjen fel magára pár kilót. Nem azt mondta, hogy csúnya így, csak szerinte egészségesebb, ha nem úgy néz ki, mint egy csontváz. Pillantása a kezeire siklott. A gyűrűs ujján, ott csillogott a kis ékszer, amit még ő húzott fel neki… hosszú ujjai voltak… olyanok, amik biztosan megbolondítanának egy férfit, ha akarják…

Miken gondolkodik már? A nő tabu! A volt felesége húga! És egy másik férfit kell neki találni, ha nem akarja, hogy ismét a kriptában végezze…

- Morgana… Morgana mit szólt? – kérdezte keményebb hangon a lány, Henry pedig újra visszazökkent a jelenbe. Meglepte, hogy a nevelőanyját a keresztnevén hívja… Bár, amilyen viszonyban voltak, ezen nem is csodálkozott.

- Csak egyszer látogatta meg… - válaszolt Henry, és nem is volt ebben olyan nagy hazugság. Morgana csak egyszer ment el a kriptába, hogy nevelt lányát megnézze, s megbizonyosodjon róla, hogy biztosan meghalt… jesszus de furcsa erre visszagondolni, amikor a lány itt ül előtte, él, lélegzik, és beszél…

- Jellemző – motyogta Marie megvetően, inkább csak magának.

Henry újra elindult az ajtó felé, de ismét megállt. Idiótának érezte magát.

- Ha felépült, és elég erős lesz ahhoz, hogy kibírjon egy utazást, el kell innen költöznünk… szerintem magának is jót fog tenni a környezetváltozás.

- Értem, és köszönöm a törődést, de… miért tartanék magával? – kérdezte kíváncsian a lány.

Henry a háta mögé rejtette kezét, és úgy válaszolt.

- Majd később ezt elmagyarázom… ha bármire szüksége van, szóljon a szolgáknak, ők meg majd szólnak nekem… majd még benézek. Addig is pihenjen, és ne erőltesse meg magát.

- De…

Marie félbeharapta a mondatot, mert az ajtó becsukódott, a férfi pedig már nem volt a szobában.

Lemondóan sóhajtott egyet, és fentebb húzta magán a takarót.

Mindenesetre nem volt olyan rossz itt… távol a „családjától”. Ez volt benne a legnagyszerűbb!

Elgondolkodott a férfi mondatain… „Mindenki változik… el KELL innen költöznünk…”

Mi az oka annak, hogy ilyen sürgős most a „környezetváltozás”, ahogy mondta? És miért kell neki is vele mennie… Tudta, hogy Henry jó ember… nagyon megviselte őt is a nővére halála… főleg, hogy Marion terhes volt, de gyenge volt a szervezete, ezért nem bírta tovább néhány hónapnál… Ez kegyetlen sors volt mindkettőjüknek.

Visszaemlékezett arra az időre, mikor a templomban állt, és nézte őket az oltárnál… Henry feszült volt, arcán semmiféle boldogság, vagy öröm nyoma nem volt. Mintha bármelyik pillanatban rátámadhattak volna, úgy állt ott, mereven, mozdulatlan arccal. Nem olyan volt, mint aki repdes örömében, hogy elveszi azt a nőt, akit szeret.

Később persze más volt a helyzet. Az esküvőjükre rá, pár héttel, a megyei bálon ők is megjelentek. Marion szinte ragyogott, bár ez már nem volt senki számára meglepetés, hiszen állandóan ő volt a középpontban, mind szépsége, mind modora miatt. Állandóan mosolygott, vidáman fecsegett mindenkivel… szóval a házasságuk biztosan a legjobban haladt.

Aztán ez a tragikus halál… Marie fel nem foghatta, hogy egy olyan embert, mint Henry, miért büntet így az ég.

Lepillantott kezeire, amik a takaró végét gyűrögették. A kék szatén, selymesen simogatta bőrét, és könnyen csúszott ki ujjai közül.

Kirázta a hideg, és valami furcsa remegés futott végig gerincén, mikor meglátta a gyűrűt az ujján. Vékony aranykarika volt, egy világoskék, apró kővel a közepén.

Újra eszébe jutott a férfi, és amiket mondott neki…

„el kell innen költöznünk… szerintem magának is jót fog tenni a környezetváltozás… majd később ezt elmagyarázom…”

Te jó Isten! Ugye nem?