7. Fejezet

Henry csak ült a szobában, és meredt maga elé. Már vagy hat éjszaka nem aludt rendesen, csak néhány órát tudott pihenni. Felesleges lett volna leöltöznie és ágyba bújnia, mert úgy sem tudna aludni, bármennyire fáradt is…

Csüggedten hajtotta fejét az íróasztal lapjára, és kirángatta hajából a szalagot.

Megfutamodott… egyértelműen elmenekült a kérdés elől… de még magában sem tisztázta, hogy mit fog mondani a lánynak, ha megkérdezi, hogy miért kell, hogy vele menjen. Vagy ami még érdekesebb, hogy miért lett a felesége. Mert ugyebár nem vak, észre fogja venni elég hamar a gyűrűt… Az is lehet, hogy már észrevette.

Vissza kellene mennie… visszamennie, és tisztáznia a dolgot.

De hogyan kezdjen neki? Valamit ki kell találnia, ami elég nyomós ok arra, hogy Marie itt maradjon, és elfogadja, hogy mától, egy férfihoz tartozik… még ha lelkileg nem is, fizikailag mindenképp. Persze most nem arról van szó, hogy Henry behajtja rajta házastársi kötelességét, csupán muszáj, hogy mellette maradjon, és vigyázni tudjon rá, különben semmissé válik a megegyezés, a lány pedig újra halott lesz.

A francba, mikor vált egy ember ilyen fontossá számára? Nem többek ők a táplálékforrástól… Az összes!

Felpattant, és járkálni kezdett a szobában. Zakóját ledobta a fotelre, nyakkendőjét is lecsavarta, ingjén pedig kigombolt néhány felső gombot, ujjait pedig feltűrte.

Egy hete, kész idegbaj! Nem tud aludni, állandóan azon rágódott, hogy mi lesz, ha felkel, vagy egyáltalán felkel-e, mert ugyebár a légzésen kívül, nem sok életjelet adott magáról… most pedig, mint derült égből villámcsapás, felébredt, ő pedig azt se tudta hova kapja a fejét. Nem volt rá felkészülve, hogy szembe kell néznie vele, és a szemébe hazudnia, miközben pontosan tudta az igazságot. Azt se értette, hogy most miért gyötörte bűnbánat-féleség, hogy hazudnia kellett. Pedig ezt csinálta egész életében… a hazugság „istene” volt. Mindenkit megtévesztett, félrevezetett, csak hogy neki jó legyen, és szerencsésen jöjjön ki az adott helyzetből… Idáig jól ment.

Idáig.

De a fenébe, miért pont ennél az embernőnél kell bűnbánatot éreznie? Csak egy ember…

Dühösen belerúgott az ágy sarkába. Összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat, és ledobta magát az ágyra, és térdeire támaszkodott. Elmerengve nézte bal kezén a gyűrűt. Utálta a gondolatot, hogy újra házas. Bár az is igaz, hogy ez nem valami megszokott házasság… Nem minden nap vesznek el egyik percben halott, másikban élő nőt.

- Monsieur…

Henry felkapta fejét, majd kicsit dühösre sikeredett hangon megszólalt.

- Mi az már megint?

A komornyik nyelt egyet, és a szemébe nézett.

- Mo-monsieur… csak… azt mondta, jelentsem, ha valami van a ma-ma-ma dameval…

Henry – legnagyobb megrökönyödésére – sokkal hevesebben kérdezett, mint szerette volna.

- Mi történt?

- A kisasszony nem hajlandó enni, amíg… amíg nem beszélt… nem beszélt a Monsieurral…

Henry meglepődött, és továbbra is csak ült az ágyon, de nem válaszolt.

- És… ha figyelembe vesszük, hogy már mióta nem evett…

- Rendben, mindjárt megyek – szakította félbe a komornyikot, és felállt.

A férfi kisétált a szobából, Henry pedig úja törni kezdte a fejét. A balesetből kell kiindulnia. De hogy függ össze egy baleset, és egy házasság, amit úgy kötöttek meg, hogy a lány nem is tudott róla?

Ó a pokolba!

Megállt az ajtó előtt, és hallgatózott. Először semmit sem hallott, de végül tisztán kiszűrődött Marie éles, és mindenféleképpen dühös hangja.

- Mondtam már, hogy nem vagyok nyomorék!

Hallott még valami halk hangot, de nem értette rendesen. Egy nagy levegő után, lenyomta a kilincset, és benyitott. Csak mikor már a küszöbön állt, jutott eszébe, hogy nem kopogott. Pillantása rögtön az ágyon ülő nőre esett, akinek a haja kócosan állt, arca kipirult, hálóinge lecsúszott a fél válláról, az alja pedig felgyűrődött a combjához. Mikor meglátta a férfit, arca még vörösebbre váltott, és idegesen húzta lentebb a ruhát a lábán. Kapkodva visszahúzta a hálóing pántját, de az mindig visszacsúszott.

A cselédlány fejet hajtott, majd gyorsan kisietett a szobából.

Amint becsukódott mögötte az ajtó, a lány felállt az ágyról, és bár látszott, hogy még nehezére esik megtartania az egyensúlyát, elszántan elé lépett. Megemelte a bal kezét, majd arcuk közé emelte.

- Ez mit akar jelenteni? – kérdezte dühösen, és a férfi szemeibe nézett. Henry megrándult pillantásának súlyától, és lassan eltolta a kezét.

- Üljön le… - mondta óvatosan.

- Azt kérdeztem…

- Azt mondtam, üljön le! Állni is alig bír! – emelte meg a hangját. Marie sokáig nézett vele farkas szemet, de végül engedelmeskedett. Henry a karjáért nyúlt, hogy segítsen, de ő ellökte magától a kezét.

- Egyedül is megy! – morogta, de Henry látta, hogy remegnek a térdei. – Szóval? – kérdezte, mikor leült az ágy szélére.

- Muszáj volt. – jelentette ki.

Marie felvonta szemöldökeit, és nyugalmat erőltetve magára, összeszorított fogakkal megszólalt.

- Óh igazán? És elárulná, hogy miért is volt, muszáj?

Henry sétálni kezdett a szobában, és a földet bámulta.

- Morgana nem volt hajlandó visszafogadni a házba… de csak akkor engedte meg, hogy idehozzam, ahol az orvos elláthatta volna, hogyha elveszem…

- Micsoda? – hökkent meg Marie, és megpróbált megint felállni, de Henry pontosan elé állt, így már nem mert.

- Elég volt végignéznem a feleségem halálát, nem akartam, hogy a húga is úgy járjon… - mondta határozottan.

Marie dühe úgy szállt el, mintha egy másik dimenzióba cseppent volna… Hirtelen azt sem tudta mit mondjon. Felnézni nem mert rá, szégyellte, ahogy az elején nekiesett. De hát mit várt tőle? Mosolyogva fogadja majd a hírt, hogy hozzá kellett mennie a halott nővére férjéhez?

- Persze, ha elmentünk innen, a házasság érvénytelen lehet, ha ön is akarja, de mellettem kell maradnia, mert…

A lány kíváncsian felpillantott rá, Henrynek meg nem jutott semmi kézzel fogható ötlet az eszébe.

- Miért kellene elmennem innen, és ön mellett maradnom? – kérdezte Marie halkan.

- Mert… egyedül lenne… senkit nem ismer, és… gondoltam…

- Rendben. – egyezett bele a lány, egy bólintással. Henry meglepődött a gyors válaszon, és próbálta nem kimutatni meglepettségét.

- Egy feltétellel! – szólalt meg ismét a lány, a férfi pedig kérdőn pillantott le rá.

- Mi lenne az?

Marie nagyot sóhajtott, majd belekezdett.

- Akárhova, akármikor elmehetek, és nem szabja meg, hogy mit csinálhatok és mit nem… cserébe eljátszom, hogy a felesége vagyok, és… hogy boldogan élünk.

- Már mondtam, hogy ha úgy akarja, semmisnek veheti a házasságot, és kereshet magának mást…

- Csak ennyit akarok! – vágott közbe a lány. Mindig ilyen volt?

Henry elgondolkodva figyelte az arcát, végül lassan bólintott.

Marie bűnbánóan elmosolyodott, és hátradobta haját.

- Én igazából nem vagyok ilyen… akaratos, csak… sokáig éltem úgy, hogy megszabták az életemet, semmi beleszólásom nem volt… most hogy megszabadultam tőlük, nem akarok újra börtönben, láncok között élni…

Henry hátrébb lépett.

- Megértem.

- Azt hiszem, nem… - rázta meg a fejét Marie még mindig mosolyogva, bár szemei szomorúan csillogtak. – Egy férfi bármit megtehet, amihez csak kedve van… nők, szerencsejáték, és hatalmas szabadság, azt választhatják, akit csak akarnak… ha egy nő próbálna a nyomdokaikba lépni, megvetnék, és botrányt kavarnának. Ezt nem szemrehányásként mondtam, csak…

- Csak egy tényt állapított meg – fejezte be helyette a férfi, Marie pedig érdeklődve figyelte az arcát.

- Lassan kezdem érteni, hogy a nővérem miért volt annyira megbolondulva magáért… - mondta bájos mosollyal, de Henry elkomorult a szavaitól.

- Ez kedves… - morogta az orra alatt, és az ajtóhoz sétált. – Szüksége van az ételre, ha meg akar erősödni… és ne járkáljon egyedül, a végén még baja esik.

Az ajtó bezáródott, Marie pedig egyedül maradt. Sokáig hallgatta a kandallóban égő tűz ropogását, és furcsa nyugalom telepedett rá. Soha nem érezte magát még ilyen biztonságban, és nyugodtnak.

Lehunyta szemeit, és elmosolyodott.

Henry megvalósította az álmát.

Szabad lett!

Azt tehet, amit akar! Maga választhat férjet, senki sem fog beleszólni! Naphosszakat ülhet a könyvei fölött, nem fogják érte megbüntetni. Végre megszabadult a nevelőanyja megvető pillantásától, gúnyos hangjától, és lenéző viselkedésétől. Többet soha az életben nem látja! És nem is fog hiányozni neki!

Remélte, hogy majd vidékre költöznek, ahol nincs nagy nyüzsgés, és ahol nyugalomban élheti az életét. Bár ezek után, amit a férfi tett érte, bárhova követné hálaképpen.

Sóhajtva dőlt a párnák közé, és lehunyta szemeit. Hálás mosollyal gondolt a férfira, aki az utolsó kép volt, mely behunyt szemei előtt lebegett, mielőtt elaludt volna.