9. Fejezet

Eléggé elviselhetetlen volt az időjárás. Az eső zuhogott, alig lehetett látni a vízfüggönytől valamit. Henry nemrég adta át a lovát, most pedig kopogás nélkül nyitott be a kastélyba. Az idős komornyik, és a kis cselédlány, már rögtön indult felé.

- Lord Gouviont keresi Monsieur? – kérdezte a komornyik.

- Igen, Lionelt. – bólintott Henry, és átadta kabátját a férfinak, miközben az bólintott a cselédlánynak, hogy szaladjon fel szólni.

Henrynek nem kellett sokáig várnia. Egy-két percen belül megjelent a férfi. Látszott, hogy nem csinált semmi hasznosat, ez megfigyelhető volt kibontott hajáról, szabadon hagyott, fehér ingjéről. Nyílván csak lustult.

- Henry… azt hittem már elmentél… - ért le hozzá, és kezet rázott vele. Csendben vizsgálta a másik arcát, rögtön tudta, hogy nagy baj van.

- Mi történt? – kérdezte halkan.

Henry felsóhajtott, majd a plafonra emelte tekintetét, végül a férfira.

- Adsz valami erősítőt? – motyogta alig hallhatóan.

- Hát persze… - tette a másik hátára kezét, majd a nappali felé irányította.

Bent sokkal melegebb volt, mint az előtérben. A kandallóban vidáman pattogott a tűz, megvilágítva az egész helyiséget. Ez nem is nappali, inkább könyvtár volt. Mind a négy falat, ahol nem a kandalló, az ajtó, és ablakok álltak, könyvespolcok takarták el. A bal sarokban, egy zongora állt, a kandalló előtt, pedig három fotel.

Lionel leültette az egyikbe, míg hozatott valami innivalót a komornyikkal.

Mindketten csendben várták meg, amíg felszolgálják az italokat. Lionel tudta, hogy nem kell szólnia ahhoz, hogy a másik belekezdjen, hogy miért is jött ide. Lerítt róla, hogy most valami nagy dolog történt, és ahogy az ábrázatából látta, biztos volt benne, hogy a dolog, az rossz. Nem akarta siettetni, de már kíváncsi volt, mégis hagyta, hogy összeszedje gondolatait, és saját magát is.

Henry nem tudta hogy, vagy hol is kezdje. Többször átgondolta magában, idejövet, hogy mit is fog mondani, de így, hogy itt volt, teljesen abszurd volt. "A helyzet az, hogy Marie feltámadt, én pedig elvettem, amíg eszméletlen volt!" Biztosan őrültnek nézné. Most már bánja, hogy eljött…

De máshoz viszont nem fordulhat. Muszáj elmondania, különben beleőrül a tehetetlenségbe. Lehet, hogy bolondnak fog tartani, de a kastélyban van a lány, szóval bármikor megmutathatja neki, és bizonyíthatja, hogy még mindig meg van mind a négy kereke!

- Marie él…

Lionelnek a szeme se rebbent a hír hallatán. Csupán nyugodtan felé fordította fejét, és rápillantott.

- Tessék?

Henry hátradőlt, majd dühösen rápillantott.

- Nem ismétlem meg magam!

Lionelen egy zavart mosoly futott át, majd úgy pillantott vissza Henryre, mint aki ebben a pillanatban jelent volna meg mellette.

- Ez… hogy lehet?

Most Henryn volt a sor hogy meglepődjön. Azt hitte, hogy majd a férfi kineveti, és elküldi a pokolba, de úgy látszik számításai tévesek voltak.

- Egyik este volt egy álmom Marionról… szörnyen éreztem magam… a lényege az volt, hogy el kellett mennem a kriptába.

Lionel feszülten hallgatta, miközben felhajtotta, és újra töltötte poharát.

- Elmentem, és ott volt egy nő… nem láttam az arcát. Megmutatta, hogy… nem volt öngyilkos, Lio! Megölték!

A másik férfi kihúzta magát. Dermedten nézett Henry szemeibe.

- Ki volt az? – kérdezte csendesen.

- Az, aki elvette… csak a vagyona kellett neki. Nem akart egy feleséget a nyakába, ezért… megölte.

Lionel kezeibe temette arcát, és úgy rázta meg fejét.

- Tudhattam volna…

- Aztán… - folytatta Henry.- Azt mondta az a nő, hogy esélyt ad nekünk. Mármint, hogy külön neki és külön nekem, hogy új életet kezdhessünk… - hitetlenül megrázta a fejét. – A francba, még most sem akarom elhinni, pedig már majdnem egy hete nálam van…

- Marie életben van? – hallottak meg egy harmadik hangot is. Lionel felkapta fejét, hogy ikertestvérére pillantson, de Henry csak ült tovább, és a tüzet bámulta.

Lionel hátradőlt, és rápillantott ikertestvérére.

- Nagyon úgy látszik… - morogta a férfi.

Henry csak sejteni tudta mit él most át Chris. Ő és Marie, az elmesélt történetek alapján, olyanok lehettek, mint a testvérek. A lány állandóan hozzá szaladt, ha valami nyomta a lelkét, vagy csak menedékre volt szüksége. Minden szabad percét mellette töltötte.

- Látnom kell! – szaladt ki Chrissen száján, és Henry elé lépett. A férfi felnézett rá, majd lassan megrázta a fejét.

- Holnap elmegyünk…

- Nem tilthatod el tőlem! – emelte meg a férfi a hangját, jeges, kék szemei megvillantak.

- Nem tud arról, hogy megölték, Chris! Nem ronthatsz csak úgy hozzá… - érvelt Lionel, próbálta lecsillapítani testvére tomboló érzelmeit.

- Mégis hova akartok menni? – kérdezte az iker.

Henry megvonta a vállát, és felsóhajtott.

- Majd ahova Ő akar.

Lionel meglepődött ezen az előzékenységen, de nem adott neki hangot. Már maga a tény, hogy Henry egy emberi nőt vett „védőszárnyai” alá, hátborzongató volt, mert hát, valljuk be… Henryről volt szó…

A komornyik belépett, és meghajolt.

- Látogatója érkezett Uram – mondta franciául.

Lionel felállt, majd Henry felé fordult.

- Nem érdekel, hogy mit szólsz most erre, de… ha nem Veled lenne, elhoznám onnan… Vigyázz rá Henry!

Marie, minden etikettet felrúgva, unottan könyökölt az étkezőasztalon, és az elé rakott tál tartalmában turkált.

Egész nap csak bolyongott, senki nem szólt hozzá… mintha olyan sűrűn látott volna embereket… Az egész hely egy hatalmas temetőre emlékeztette. Egy olyan helyre, ahol nem szólalhat meg hangosan, még csak el sem tüsszentheti magát, mert rögtön leszólják érte.

Ráadásul Henryt sem látta. Igaz, hogy ő szaladt el előle, de azért nem kellett volna elkerülnie egész álló nap!

Az is lehet, hogy épp valamelyik másik nő karjaiban fekszik valahol…

Ugyan már! Ez kész röhej! Henry, nem olyan! Meg amúgy is… attól mert… „házasok”, ami nem is igazi házasság, nincs joga megtagadni tőle ezt a fajta szabadságot. Főleg, hogy a halott nővére férje… egyszóval: tiltott terület!

Mindig is arról álmodott, hogyha egyszer férjhez megy, akkor annak minden perce az emlékezetébe vésődik, és a férfi, aki elveszi, rajongani fog érte, és azért köti hozzá az életét, mert szereti, nem pedig… érdekből.

Persze ez az érdek, igencsak nemes lelkű dolog volt Henry részéről. Neki köszönheti az életét. Ö pedig nem tudja elviselni a gondolatot, hogy a férfi csak azért lett ismét házas, adta fel a saját szabadságát, hogy őt megmentse… Mivel tudná visszaadni?

Amint összefut vele, tiszta vizet önt a pohárba.

Halkan megköszönte az ételt, amit alaposan összeturkált, és felállt az asztaltól. Az ölébe terített szalvétát letette tányérja mellé s kisétált az ebédlőből. Mikor kiért az előszobába, jobbra fordult, hogy a nappaliba menjen, de meghallotta, ahogy nyílik a főbejárat ajtaja.

Megkönnyebbült mosollyal figyelte az alakot, ahogy halkan, de érthetően társalog a komornyikkal, miközben leveszi magáról a vizes köpenyt, és átadja egy szolgálólánynak.

A komornyik bólintott, és elsétált onnan. Marien furcsa érzés futott át, mikor a férfi szemei megvillantak, ahogy ránézett. Próbált nem zavarba jönni, csak remélni tudta, hogy a mosoly eltakarja.

Henry elindult a lány felé, miközben meglazította a nyaka köré tekert nyakkendőjét. Haja kissé kócos volt a széltől, és a nedvességtől, de Marie szerint, ez még csak férfiasabbá tette az amúgy sem mindennapi vonásait.

- Már megebédelt? – ért oda hozzá a férfi, Marie pedig összekulcsolta maga mögött a kezeit.

- Igen…

Henry bólogatott, és körbejáratta tekintetét a berendezésen. Marie az alsó ajkába harapott, majd bátorságát összeszedve, nagy levegőt vett.

- Én csak… - kezdtek bele egyszerre, de mindketten elhallgattak. Marie elpirulva hajtotta le fejét, Henry pedig megköszörülte torkát.

- Kezdje nyugodtan…

Marie bólintott.

- Csak szerettem volna bocsánatot kérni a reggeli viselkedésem miatt…

Most Henryn volt a sor, hogy zavarba jöjjön. De hát a pokolba! Most kért tőle elnézést egy ember!

- Nincs miért bocsánatot kérnie… - válaszolt ő is olyan halkan, mint a lány.

Marie felpillantott rá, és nagy levegőt vett.

- De igen van… elszaladtam, pedig nem volt rá semmi okom… tudnia kell, hogy nem maga miatt volt ez az…

- Mondtam már, hogy semmi gond! – szakította félbe, és a lány mellett elsétálva a nappali felé indult. – Felejtsük el az egészet – morogta.

- Látom, hogy zavarja! – indult el a férfi után, és ő is besietett a helyiségbe. – Nem is tudom megmagyarázni, hogy mi történt… - hajtotta be az ajtót, és a kandalló előtt álló férfira nézett. – Nem maga miatt volt… - halkult el a hangja, és kitartóan meredt a másikra.

Henry oldalra sandított, és megvonta a vállát.

- Miért érdekli, hogy mit gondolok a dologról? Hibáztam, nem lett volna szabad ennyire… bizalmasan kezelnem a dolgot…

Marie a kezén csillogó gyűrűre pillantott.

- Házastársak vagyunk… természetes, hogy érdekel, mit gondol…

Henry beletúrt a hajába.

Majd még egyszer, mintha ezzel akarná rávenni az agyát, hogy működjön rendesen. A francba, idáig mindig percek alatt kivágta magát az ilyen helyzetekből!

- Már mondtam, ha elkerülünk innen, semmisnek veheti…

„Akkor lehet, hogy nem akarok innen elmenni…” Marie ledorgálta magát érte, amiért eszébe jutott ez a dolog.

- Amúgy sem vagyunk teljesen házasok… - szaladt ki Henry száján a mondat, amire Marie felkapta a fejét.

- Ezt hogy érti? – kérdezte, és nekivetette hátát az ajtónak.

Henry megrázta a fejét, és leült a fotelbe.

- Nyersen fogalmazva még nem vittem ágyba…

Marie elvörösödött, és maga előtt összekulcsolt kezeire meredt.

„Te jó ég, hova jutott ez a beszélgetés?”

De ha jobban belegondol a dologba, egyszer így is, úgy is tisztázták volna a dolgot. Felnőttek módjára. Már nem gyerekek!

Meglepte, hogy nincs ellenére a gondolat. A férfi kedves volt, senki nem foglalkozott még vele ennyire az apján és Chrissenen kívül. Bár a puszta gondolatába is beleremegett annak, ahogy elképzelte a férfit, egy félhomályos szobában, ahogy fölé emelkedik.

„Na jó, vége, állítsd le magad Marie!”

- Meg akartam kérdezni, hogy van-e valami elképzelése arról, hogy merre szeretne költözni… - törte meg a csendet, Henry határozott hangja.

Marie megvonta a vállát.

- Nekem mindegy… követem magát bárhova.

Henry csak egy pillantást engedett meg magának. Összeszorított állkapoccsal bámult a tűzbe. Viszont még így is csak őt látta, ahogy a sárga ruhájában nekidől az ajtónak, és őt figyeli.

Összezavarta!