AJÁNLOM AZ OLDALT
10. Fejezet
Henry immár egyedül ült a nappaliban és a tüzet bámulta. Kezében egy teli üveg ital. A lánnyal úgy határoztak, hogy Dieppe-ben keresnek házat. A kis város a tenger mellett volt, és egy folyó szelte át. Henry örült, mert így közelebb érezhette magát Angliához. Persze a La Manche még mindig köztük volt, de legalább föld már nem. Bármit megadna azért, hogy egyszer újra láthassa az otthonát. Furcsának tartotta a gondolatot, ugyanakkor nem volt ellenére, hogy a lánynak is szívesen bemutatná a helyet, ahol felnőtt. És őt is bemutatná… mint… mint… mint a micsodáját?
Nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen mikor megpróbálta elképzelni magában, hogy otthon milyen arcot vágnának, ha egyszer csak beállítana egy feleséggel, vagyis a második feleségével az oldalán.
Aki ember!
Bár a testvéreire lehetséges, hogy számíthatna, hiszen ők maguk is emberpárt választottak maguk mellé… csak ahogy viselkedett velük… kizárt dolog, hogy szó nélkül „visszafogadnák”.
Ki kell találnia valami mesét, mert a lány biztosan érdeklődni fog a családja után. Nem mondhatja el az igazságot, már csak azért sem, mert akkor ki kellene tálalnia a vámpírságról is. Azt viszont nagyon nem akarta. Elég volt egyszer is végig csinálni ezt az őszinteség dolgot… Soha többet nem akar ezzel szembesülni. Ha kell élete végig hazudni fog… ahogy eddig is tette… nem fog nagy nehézséget okozni, nem de?
Az ikrekkel való beszélgetésre gondolt. Jól tette? Biztos volt abban, hogy nem beszélnek róla senkinek, de… egyáltalán miért mondta el? „Mert gyengülsz lelkileg!”
A francokat gyengül! Egyszerűen csak szüksége volt arra, hogy kibeszéljen magából mindent! „Ez ugyanaz!”
Mindegy. Elviszi innen a lányt, keres neki egy férfit, egy olyas valakit, aki megérdemli, aztán kilép az életéből.
Megszokásból? Lehet… Henry a nyitott ablak előtt állt s hallgatta az éjszaka hangjait. A csillagok mind fenn voltak a Hold fénye megvilágította a kastély előtt elterülő kertet. A fák ágai árnyékot vetettek egymása, néhol alakot vettek fel, mintha valaki állna ott. Henry tudta, hogy egyedül van. Nem kellett vámpírként néznie az éjszakába ahhoz, hogy ezzel tisztában legyen. Ha tényleg bujkált volna valaki, annak hallotta volna minden mozdulatát, lélegzetét, szívdobbanásait… Talán ennyi előnye van annak, hogy valaki vámpírnak születik… az éjszakai látás és a fejlett hallás. Persze a gyorsaság sem volt elhanyagolható, a „köddé válásról” nem is beszélve. A vérre való szomjúságot, ha lehet, elhanyagolta volna…
Az ijedt sikoltás, mely az éjszaka csendjébe hasított, jó pár madarat riasztott fel, melyek rémülten reppentek fel a fákról. Henry elfordult az ablaktól, nem foglalkozott az inggel, nadrág úgy is volt rajta. Furcsán dobbant egyet a szíve, mire megállt a folyosón. Nagy levegő… fojtogató érzés kerítette hatalmába… kirázta a hideg… olyan volt… mint amikor… a rémálma volt Marionról.
Megrázta kicsit a fejét, kinyitotta szemeit és hallgatózni kezdett. Érzékeit kiterjesztette… először csak halkan szólt fejében a dübörgés, ami összemosódott a víz morajlásával. Aztán egyre hangosabb lett, ahogy erősebben koncentrált. Mélyről jövő, kissé szabálytalan, de gyors, ritmikus dübörgés… Szaggatott levegővétel, a vér őrült iramú száguldása az erekben…
Henry a lány szobája felé vette az irányt.
A hangból sejtette, hogy ő lehet, de a szívdobbanásai mindent elárultak. Határozott léptekkel szelte át a két szoba közötti távolságot s mikor az ajtóhoz ért, megállt. Az ajtó mögül zaklatott zihálás és nyugtató suttogás hallatszódott. Henry benyitott.
Marie az ágy támlájánál ült, térdeit felhúzta, amiket karjaival karolt át. Az egyik szobalány ült az ágy végében és próbálta megnyugtatni. Az ágy melletti éjjeliszekrényen egy gyertya pislákolt, a kandallóban már kihunyóban volt a tűz.
- Mi történt? – kérdezte Henry, kissé harapósabban, mint akarta eredetileg.
A két nő felkapta fejét. Marie szemeiben páni félelem csillogott, ajkai szétnyíltak, ahogy száján vette a levegőt. Haja kócosan omlott a hátára, hálóinge félig lecsúszott egyik vállán.
Gondolkodás nélkül rántotta fel a takarót, csúszott az ágy szélére, hogy aztán a férfihoz szaladjon. Tudta, hogy úgysem érne fel a nyakáig, így inkább a derekát ölelte át, arcát vállgödrébe rejtette. Nem igazán érdekelte, hogy nem nagyon ápoltak ilyen közeli kapcsolatot, mert most szüksége volt valakire…
Henry egész testében megmerevedett, ahogy a lány törékeny alakja hozzá simult. Legszívesebben hátralépett volna, hogy növelje közöttük a távolságot, de tudta, hogy a lány nem engedné el. Ezt érezte karjai szorításából, és remegéséből, mely egész testét rázta.
- Elmondaná végre valaki, hogy mi történt? – emelte meg a hangját. Zavarta, hogy ez az emberlány ilyen közel van hozzá…
Marie csak némán megrázta fejét, az ölelést pedig szorosabbra vette. Henry dühösen kifújta a levegőt.
- Susan, menjen ki! – parancsolt rá a szobalányra. Susan megszeppenve állt fel a kandalló elől, ahol a tüzet élesztgette.
- Oui, monsieur!
A lány hangtalan léptekkel elhagyta a szobát. Mikor az ajtó becsukódott mögötte, Henry lefejtette derekáról a lány karjait, s vállainál fogva távolabb tolta magától.
- Magyarázatot követelek…
A lány egy pillanatra felnézett rá, végül ismét lehajtotta fejét. – Úgyse hinne nekem…
Henry a lány zavart arcát nézte és rémült tekintetét.
- Talán mégis.
Marie hátrált, magára erőltetett egy mosoly-félét.
- Csak rosszat álmodtam… - „nagyon rosszat!” tette hozzá magában.
- És ezért felverte a fél kastélyt? – kérdezte felvont szemöldökkel a férfi. Marie elpirult, majd lehajtotta fejét.
- Nem akartam kellemetlenséget okozni… sajnálom.
Henry a kandallóhoz sétált. „Menj már ki innen a pokolba!”
- Nem haragszom… ha elmeséli.
- Tényleg csak egy… rossz álom volt. – hebegte zavartan.
- Annyira, hogy a karjaimba fusson? – nézett vissza válla fölött a lányra. Marie még inkább elvörösödött, ugyanakkor megborzongott a jeges kék szemek látványától, melyek megvillantak, ahogy ránéztek. Az Istenért, a férfi úgy állt ott, mint egy görög isten… egy veszélyes görög isten… A tűz fénye hátulról világította meg az alakját. Kibontott, kissé kócos haja a lapockáit verdeste, izmos felsőtestét semmi sem takarta, csupán csak egy fekete nadrág volt rajta…
Markáns, férfias vonásait a halvány fény még inkább kiemelte, sűrű szempillái árnyékot vetettek arcára, melyek alól őt nézte. A tűz feléledt, árnyjátékot játszva arcán és halovány bőrén, kissé fantáziamesékbe illő megjelenést adva neki. Ez kész őrület!
Marie látta a férfi szemeit, melyek végigsiklanak alakján, megállva egy-egy helyen. Fogai közé harapta ajkát, s zavartan összefonta karjait maga előtt.
- Tényleg sajnálom! – egyik kezével megérintette saját kulcscsontját.
Henry nem válaszolt, csendben állt tovább és nézte a nőt, akit látszólag zavarta ez a nyílt bámulás. A férfi tudta, hogy nem kell sok és „megtörik”. Nem is volt olyan nagy baj ez a kis csatájuk, így legalább jobban megnézhette magának a kis feleségét, akihez ugyan egy ujjal sem fog hozzányúlni, azért attól még „gyönyörködhet” benne!
Ha Marionhoz akarja hasonlítani, nem vet túl jó fényt a lányra. Marionnak sokkal csábítóbb, teltebb idomai voltak. Kicsit szélesebb csípő, nem túlzottan, vékony derék. Fényes sötétbarna haj és zöldesszürke szem. Marie a maga nemében viszont páratlan, ha jól megfigyeli az ember. A szeme füstszürke, amely hol elsötétül, hol világosabb lesz, és ez a színjátszás akárkit megbolondíthatna, ha a lány is akarná. Vékony volt, törékeny, de nem szögletes és csontos. Ahol kellett, ott domborodott, máshol meg lapos volt. Lágyabb volt, mint a nővére. A haja is világosabb… mintha nem is testvérek lennének.
Marie elkapta szemeit Henry arcáról, mikor látta, hogy őt vizslatja, és a földet kezdte el bámulni.
- Ennyire kíváncsi?
Henry szája sarkában egy megmondtam-mosoly tűnt fel.
- Mondhatjuk így is.
Marie megemelte fejét, a plafonra pillantott, majd a lángokba.
- A nővéremről álmodtam… - vallotta be halkan. Henry arcáról eltűnt a mosoly, kezeit ökölbeszorította, de elengedte, ahogy a lány észrevette a mozdulatot.
Marie az ágy szélére ült, kezeit ölébe ejtette. Szemeit az ujjaira szegezte.
- Maga talán jobban is tudja mint én, hogy milyen gyönyörű volt… sugárzott a szépségtől… de most… rémisztő volt… - suttogta fájdalmas tekintettel. – Olyan volt, mint aki… szenved. Mint aki még nem végezte el itt a dolgát, és ezért kísért engem… ott állt az ajtóban. De egyre közelebb jött és állandóan azt hajtogatta, hogy „hat hónap, hat hónap”. Meg akart érinteni, de hideg volt és félelmetes… mintha az összes rossz emlékem egyszerre támadt volna rám… rossz emlékből pedig jócskán akad… - csuklott el a hangja.
Henryre nézett.
- Maga szerint ez miért lehet?
A férfi lassan megrázta a fejét, karjait keresztbefonta.
- Bizonyára most teljesen bolondnak tart…
Henry megköszörülte a torkát. – Nem tartom annak.
Marie kételkedve pillantott rá, végül felsóhajtott. – Végülis… csak egy á…
- Én is álmodtam róla… - lépett el a kandallótól Henry. – Az álmomban is ugyanúgy nézett ki, mint ahogy most leírta…
Marie szemei elkerekedtek, karjai libabőrösek lettek, kirázta a hideg.
- Mit jelenthet az a hat hónap?
Henry kényszerítette magát, hogy megvonja a vállát és úgy tűnjön, mint aki semmiről semmit sem tud.
- Meg fogok halni?
A férfi felkapta a fejét összeszűkült szemekkel meredt a lányra. – Miért halna meg?
- Nem tudom… Ez az egész zavaros…
Henry egyet értett, de megfogadta magában, hogy nem így lesz. Találni fog a lánynak valakit, akivel boldogan élhet. Nem engedi, hogy a hat hónap elteltével ismét egy kriptába kerüljön, ahol elporladt testek veszik körül, és szemeiből eltűnjön az az élettel teli csillogás, ami állandóan kihívást jelent számára. Ami az ő sorsát illeti, tervezgetheti majd később de most a lány a fontos.
Első dolga lesz a helyváltozás, amibe már bele is vágott. A halott feleség emléke, aki egyben halott nővér is, nincs túl jó hatással az új élet kezdéséhez. Hogyan is léphetnének tovább, ha ott lebeg felettük akár egy kísértet?
