3. rész

Régi történet…

„Minden eseménynek, történésnek megvan a maga oka - minden válasz valamire. Ezért bizton állíthatjuk: nincs véletlen.” (Hioszi Tatiosz)

Másnap délelőtt - mondhatni - zsúfolt volt a Hokage programja és irodája egyaránt. Az Ötödik összefűzött ujjakkal, székében ülve támaszkodott asztalán. Nem, most nem pénzt vesztett, de azt kívánta, bár úgy lenne, mellette Shizune - különösen - zaklatottnak tűnt, s négy shinobi figyelte feszülten a szőke Hokagét, és várták, hogy mond valamit.
Négy shinobi - egy csapat. Az egykori csapat. Melynek tagjai mindössze egyetlen küldetés erejéig álltak össze, ám most újra itt vannak mindannyian, és ez tizenhat éve először fordul elő. Ekkor már tudták, mi lesz a téma: „A küldetés”. Az a bizonyos küldetés, melyre még emlékezniük sem volt szabad, miután teljesítették.
- Bizonyára hallottátok, hogy a Gai-csapat tegnap visszatért a Homok-falubeli küldetéséről. Nem messze Konohától, találtak egy fiatal kunoichit és magukkal hozták - közölte tárgyilagos hangnemben - mintegy mellékesen - a szőke shannin.
Mind bólintottak. Nem kellett megkérdezniük, ki az idegen, tudták, nagyon is jól tudták, hisz ez volt a küldetésük. Az, hogy ők négyen állnak most itt, csak azt jelentheti, hogy… Ő az… visszatért.
- Yamanaka Inoichi, Hatake Kakashi, Sarutobi Asuma és a vezető, Nara Shikaku. Tizenhat évvel ezelőtt a ti küldetésetek volt biztonságba helyezni Konoha egyik legerősebb klánjának főcsaládban született lányát. Mondjátok el, mi történt akkor, és hogy miért nincs róla jelentés, csak egy homályos parancs, mely szerint védelmi feladatot láttatok el… és miért hiszi mindenki a mai napig, hogy a lány halott? - kérte számon az Ötödik, szeméből pedig valósággal szikrákat szórt.
- Honnan tudta, hogy ki ő? - Kakashi nem ködösített, tisztában volt vele, hogy a Hokage ismeri a lány személyazonosságát.
Tsunade csak mosolygott, úgy tűnik a jounin elfelejtette, hogy ő egy medi-nin és mellesleg ő végezte az életmentő beavatkozást is.
- A műtőben jöttünk rá, melyik klán leszármazottja, ehhez hozzá adtuk a korát és azt, hogy valószínűleg Konohában született, így már könnyedén rá találtunk a születési nyilvántartásban, majd előkerült néhány jelentés is - egészítette ki Shizune mestere beszámolóját.
- Tizenhat évvel ezelőtt, úgy másfél fél évvel a Kyuubi támadása után született egy lány gyermek, aki a klán főcsaládjának egyetlen gyermekeként jött világra, de a szülei féltették az életét, ezért megkérték a Harmadikat, engedélyezze, hogy Konohán kívül rejthessék el. Csak a szülők, mi négyen és a Hokage tudtuk, mi történik a babával. A kislány alig néhány hónapos volt, amikor északra vittük a nagyszüleihez - kezdte a copy-nin.
- Ők nem a klánnal éltek? - Shizune nem értette, hisz a nagy klánok minden generációja együtt él, s ez a felállás igen szokatlan volt.
- Nem. Ők ketten már az utolsó ninja-háború kitörése előtt elhagyták a klánt. Idős shinobik voltak, visszavonultan éltek egy kúriában, északon, egy kis falu mellett. Amikor - a többnapos út után - megérkeztünk, átadtuk Hokage-sama és a szülők levelét is, majd ott töltöttünk egy éjszakát. Másnap, indulás előtt Yoshiaga-san mutatott egy karláncot, melyet a klánja szimbóluma díszített és azt mondta: „Konoha és a klán erről a láncról fogja felismerni a kisunokámat” – magyarázta Asuma.
- Yoshiaga-san… és a felesége, Ayako-san… - suttogta hitetlenkedve a shannin. Sokat hallott a férfiról, de személyesen nem ismerte, nem csak a klánja egyik legnagyobb tehetsége és vezetője volt, de a shinobi-világ legerősebb és legkegyetlenebb ninjái közé tartozott. A nőt viszont ismerte… őt magát is tanította még az akadémián, hihetetlenül kedves volt, gyengéd és figyelmes, szerette a gyerekeket, neki is két fia volt, de ez nem minden… Ayako-san, akár a férje, félelmetes harcos volt.
- Igen… - bólintott Shikaku, aki észrevette, hogy felettese elkalandozott.
- Folytassátok! - tért vissza a valóságba Tsunade.
- Elmondta, hogy ninjának nevelik, és amikor a Véröröksége felébred benne, minden általuk – a klánjuk által - birtokolt titkos, családi technikát átadnak neki. Továbbá, amint betölti, a tizennégyet visszatér a Levél-faluba - fejezte be Asuma a rögtönzött mesedélutánt.
- Miért nem tért vissza már két éve? – vágott közbe Shizune. Nem értette miért csak most, ennyi idő elteltével látják újra.
- Valaminek történnie kellett. Yoshiaga-san és a felesége, Ayako-san olyan emberek, akik tartják az adott szavukat. Erről meggyőződtünk ott létünk alatt - gondolkodott hangosan Shikaku.
- Ez így van… - helyeselt a shannin, s ekkor mindenkinek világossá vált, hogy ismeri az említetteket.
- Tsunade-sama… a lányon nem volt karlánc… - érvelt a fiatal medi-nin.
- Ki tudja, mi történt azzal a lánccal… ez tizenhat éve volt… - említette meg Kakashi.
- A karkötő valószínűleg csak arra kellett, hogy a falu és a klán felismerje, de bármelyik medi-nin megmondhatja, melyik klánból való, ha megvizsgálja a vérét - fejtette ki gondterhelten a shannin. - Szerencsére Ino és Sakura nem jöttek rá… és jobb, ha ez így marad…
- Miért? Hisz a klánja… - De a Nara nem tudta befejezni.
- Nem akarom, hogy bárki tudjon róla, melyik klán leszármazottja. Addig nem, míg fel nem ébred és választ nem kapunk néhány kérdésre - szűkítette össze csokoládé íriszeit a nő.
- Értem… - bólintottak egyetértően, bár vontatottan.
- Sem a falu, sem a klánja tagjai nem tudhatnak róla, ki is ő valójában… egyelőre jobb, ha mindenki csak idegen kunoichiként tekint rá, aki túlélt egy Hang-támadást - zárta le a shannin.
- Reméljük minden kérdésre választ kapunk, amikor felébred - jelentette ki az ezüsthajú jounin.
- Kakashinak igaza van, addig nincs értelme találgatni. Elmehettek! - zárta le a témát az Ötödik.
- Hai! - S a négy shinobi elhagyta az irodát.
- Shizune…
- Igen?
- Az irattárban leszek… utána kell néznem még valaminek…
A Hokage irodája aznapra és a következő kettőre kiürült… az Ötödik három napig kutakodott az irattárban, ki sem lépve onnan, s amikor végül elhagyta a szobát, már minden egyedül megválaszolható kérdésére tudta a választ, már csak össze kell vetnie a történteket a lány beszámolójával.

***

Ébredés…

„- Honnan tudjam, hogy bízhatok-e benned?… - Ha tudnád, nem lenne bizalom.” (Sámán király című sorozat)

A konohai kórházban a napsugarak ébresztettek egy szőke szépséget, akinek szörnyen fájt a feje. Lassan nyitotta ki éjfekete íriszeit, melyek először egy meglepődött rózsaszínhajú kunoichi tekintetével találkoztak, aki…
- Felébredtél! - kiáltotta el magát izgatottan és a kelleténél kicsit hangosabban. Erre a lány rögtön vissza is hunyta szemeit, de ezzel sajnos nem tudta kizárni a medi-nin hangját. - Már azt hittük elveszítünk, egy hete fekszel itt, és most… - csacsogott tovább, de a beteg félbeszakította.
- Fogd már be! Megfájdul tőled a fejem.
A Haruno ugyan megdöbbent, de ezt a stílust betudta a napokig tartó eszméletlenségnek és a gyógyszerek mellékhatásának - noha tisztában volt vele, hogy ezek közül egyik sem okozhatta.
- Megyek, szólok Tsunade-samának! - Sakura sietősen hagyta el a kórtermet, így a beteg ismét magára maradt.
Néhány percig gondolkodott a medi-nin utolsó szavain, végül úgy határozott, megpróbál felkelni, hogy megbizonyosodjon gyanújáról. Az első, amit meglátott az ágya mellett lévő asztalkán egy váza, benne egy szál friss virággal.
„Jázmin” - gondolta mosolyogva, s az ablakhoz sétált. A szobának hatalmas ablaka volt, és előtte állva tökéletesen látta a Hokage-emlékművet és az Ötödik rezidenciáját is.
- Hát igaz… Konohában vagyok - mondta ki hangosan, miközben merengve nézte az előtte elterülő faluképet. - Sensei… merre lehetsz most? - sóhajtott szomorúan.
Már jó ideje álldogálhatott ott, mert ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és egy kisebb tömeg lépett a szobába. A szőke kunoichi az ablakpárkányon helyet foglalva, érdeklődve figyelte a láthatóan megdöbbent csapatot.
- Öhm… hogy érzed magad? - Tsunade volt az első, aki megtalálta a hangját.
- Voltam már rosszabbul. Talán veszélyt jelentek a falura? - Hangja meglepően nyugodtan csengett, észre sem lehetett venni, hogy idegen számára a társaság. Halk volt, mégis bársonyosan simogató és bezengte a szobát. Lenyűgöző volt, akár külseje és kisugárzása, akár egész lénye. Az első pillanattól elvarázsolta az embert; és a mosolya… nem csoda, hogy a szobában lévők elvesztették hangjukat. Természetes volt, mintha mindig is ide tartozott volna.
- Miből gondolod, hogy ezt hisszük? - Kakashi nem látott ellenséget a lányban, sőt, tetszett neki, hogy a kunoichi nem fél, fenyegetőzik vagy támad. Higgadt maradt, hideg fejjel gondolkodott egy teljesen idegen környezetben, ez nem mindennapi erőről és önuralomról tesz tanúbizonyságot.
- Nincs húsz perce, hogy magamhoz tértem, máris egy kisebb bulira való ember van a szobában - mosolygott a fiatal szépség.
- Kellemetlen, de igaza van - jegyezte meg az éppen ásító Shikamaru.
- Kérdezhetnek, ha én is - ajánlott alkut a beteg. Tisztában volt vele, ha akarnák, kiszedhetnék belőle az információkat, de ha a bizalmát szeretnék megszerezni, engedni fognak neki. - De talán kezdjük a bemutatkozással. Tai vagyok.
A Hokage bólintott és sorban bemutatta a bent lévőket, akik mind egy-egy bólintással üdvözölték a bájos szőkeséget.
- Hatake Kakashi, Yamanaka Inoichi, Nara Shikaku és Shikamaru, Sarutobi Asuma, Haruno Sakura, Shizune és a csapat, amelyik magával hozott, Maito Gai, Hyuuga Neji, Rock Lee, Tenten és Yamanaka Ino. Én pedig…
- Tsunade-sama, az Ötödik Hokage, ha nem tévedek - vágott közbe a kunoichi pimaszul mosolyogva, mire a szobában lévők teljesen ledöbbentek, a mosolyon és a tényen, hogy a lány többet tud, mint gondolták; s e gondolatokra nem egy szemöldök emelkedett a magasba. Végül a shannin magához ragadta a szót.
- Igen - bólintott, majd feltette a mindenkit érdeklő, nyilvánvaló kérdést. - Honnan tudtad?
- Amikor rám rontottak épp az emlékműben gyönyörködtem, és amikor belépett rögtön tudtam, hogy Ön a Hokage, szám szerint az ötödik, ehhez - akár hiszi, akár nem - elég volt megszámolnom, a kőbevésett arcokat. Majd amikor mindenkit bemutatott, csak egy név maradt ki. Az Ön mellett álló - nyilván medi-nin - említette távozásakor, hogy Tsunade-samát fogja értesíteni. Nem volt nehéz összerakni. - A jelen lévő shinobik leesett állal hallgatták az okfejtést, a stílust melyben előadta, s volt egy olyan érzésük, mintha Shikamaruval beszélgetnének, eltekintve a gyönyörű hangban csengő gúnyos éltől, mi sokkal inkább az ifjú Uchihára emlékeztette őket.
- Értem, nagyon okos - mosolyodott el a Hokage.
- Nem az, de örülök, hogy tetszett - zárta le a témát a beteg. - Én kérdezek. Az a lány azt mondta egy hete vagyok itt. Mi történt? - vette kissé komolyabbra a társalgást, ezzel visszahozva a még bambulókat a valóságba.
- Nos, mint említettem a Gai-csapat hozott magával. Egy csatatéren találtak rád eszméletlenül, konohai fejpánttal a kezedben. Emlékszel valamire? Emlékszel a csatára, amiben megsérültél? - kérdezett óvatosan az Ötödik, de nem reménykedett benne, hogy választ kap. Ezért is lepte meg nagyon a lány mondandója. A szobában lévők mind feszülten várták a fejleményeket.
- Hai - komorodott el a szőkeség és tekintetét az ablakon kívüli tájra függesztette. – Konohába tartottam, amikor Hang-ninják támadtak rám. Nem volt időm megszámolni őket, de úgy négy-öt csapat lehetett és veszettül akartak valamit. Már legalább egy órája folyt a harc és csak ketten maradtak, amikor végrehajtottak egy közös jutsut. - S itt elhallgatott, amin mindenki meglepődött.
- Miféle jutsut? - kérdezett a copy-nin.
- Á! Én kérdezek – vette ismét pimaszra és a jelenlévők még inkább ledöbbentek. - Mi történt a férfival, aki megmentett?
- A Hang-ninjákon és rajtad kívül senkit sem láttunk - felelt Gai.
- Értem… - hajtotta le fejét az „idegen”.
- Emlékszel még valamire? - kérdezett óvatosan a shannin. A lány újra a tájra fordítva minden figyelmét folytatta… és megdöbbentő dolgokat mondott.
- A kisebb-nagyobb sérülések és a fáradtság miatt, nem voltam elég gyors és nem tudtam kitérni. Úgy éreztem magam, mintha robbanójegyzetet nyeltem volna és az bennem robbant fel. Azt hiszem ekkor kerültem a földre; még láttam, hogy a ninják elindulnak felém, majd homályosan ugyan, de azt is, hogy egy alak ugrik eléjük… néhány pillanattal később hallottam a két shinobi ordítását. Akkor látni már semmit nem láttam. Éreztem, hogy a férfi, aki megállította őket, a kezembe adja a fejpántomat és a homlokomra teszi a kezét. A következő kép egy rózsaszínhajú medi-nin - tárgyilagosan és nyugodtam beszélt, végig a falut fürkészve.
A teremben lévők elhűlve hallgatták a történetet, sokan voltak biztosak benne, hogy nem fog emlékezni semmire a csatából, de az amilyen részletességgel beszélt, még az érzést is le tudta írni… nem hitték, hogy kapnak válaszokat, de most már biztos volt, hogy nem egyedül tette, és az is, hogy erősebb, mint hitték.
- A családneved - szólalt meg egy kis idő elteltével Shikamaru, minek hatására mindenki döbbenten meredt az ifjú chuuninra.
- Hogy? - Nyilvánvalóan a Nara-fiú volt az egyetlen, aki értette a kijelentés lényegét, amit alátámasztani látszott a tény, miszerint legalább hat helyről jött ez a rövid kérdés.
- Másnak nem tűnt fel, hogy nem mondta a családnevét? - fejtette ki kissé unottan, s ezúttal az ablakban ülő szőkeségre szegeződött minden tekintet, de a lány csak a padlót bámulta elmélyülten, és meglehetősen zavartnak tűnt.
- Néhány perc és visszajövünk. Ino addig maradj mellette! - adta ki az utasításokat a Hokage, mire tanítványa bólintott, s a csapat nagy része elhagyta a szobát. Ám úgy látszott a fiatal szépségnek mindebből semmi sem tűnt fel, még mindig gondolataiba mélyedve pásztázta a padlót.