Zavaró tényező…

„Mihelyt tudjátok, hogy mi a kérdés, érteni fogjátok a választ is.” (Douglas Adams)

Amikor megérkeztek, Sasuke előhalászta kulcsait és előre engedte a lányt. A bejárati ajtó egy kis előszobába nyílt, ahol letették cipőiket és egy boltív alatt átsétáltak a nappaliba, ahol a házigazda egyhelyben állva „vezette körbe” vendégét. A nappali jobb oldalán elhelyezett tolóajtó biztosította az átjárást a konyhába és étkezőbe, míg a lakás bal oldalán voltak kialakítva a hálók és a fürdő. A szobából, melyben álltak, nyílt még egy kisebb helyiség a boltív mellett, mely a raktár illetve lomtár funkcióját látta el. A fiú egy laza kézmozdulattal rámutatott társa szobájára, majd magára hagyva őt, zuhanyozni indult.
„Nem lehet sok vendége… holnap körülnézek” – gondolta a bájos szépség, s hálója felé vette útját.
Villanyt kapcsolva körbehordozta tekintetét a szépen berendezett szobán. Ízléses kialakítás, makulátlan tisztaság és érintetlenség jellemezte a helyiséget, amit látszólag nemigen használtak. Az ajtó mellett egy franciaágy mindkét oldalon éjjeliszekrénnyel, előtte egy hatalmas szőnyeggel, szemben pedig tágas kilátást biztosító ablakkal kapott helyet. A szoba balján egy méretes szekrény magasodott, oldalán feleakkora fiókos társával, jobb oldalt egy íróasztal tette tökéletessé az összképet… mindez cseresznyefából. Kiegészítésként minden sarokban egy-egy derékmagasságú növény zöldellt. Az ágy felett egy, a szőnyeghez hasonlóan sötétkék alapon piros-fehér, legyező szimbólummal ellátott szövet függött, s a szőkeséget már meg sem lepte, hogy az ágytakaró is e színekben pompázik.
Már egy ideje zavarta az Uchiha-név, de csak most jött rá, miért… nagyapja előszeretettel ismertette meg a konohai klánokkal és azok mindennapjaival. Emlékezett, hogy a férfi a legnagyobbak közé sorolta az Uchihákat… de többre sajnos nem.
„Most nagy hasznomra volna, ha akkor odafigyeltem volna. De a fene se tudta, hogy egyszer tényleg Konohába jövök. Gyerünk Tai koncentrálj… csak eszembe jut valami!” – reménykedett, s lehunyta szemeit a még jobb összpontosítás érdekében.
„Az Uchihák Konoha legerősebb klánja és a Shinobi-világ legjobbjai közülük kerültek ki.”
- Ezt mondta… - nyitotta fel obszidián íriszeit, majd eszébe jutott még valami…
„Mindegy, hogy vitázol vagy harcolsz, ha egy Uchiha az ellenfeled… vesztettél. Ez a legtöbb ember számára leküzdhetetlen akadály… de ha keményen edzel, neked lehet esélyed. Jól jegyezd meg kisunokám, mindig megkapják, amit akarnak… még ha erővel is kell megszerezniük!” - emlékezett vissza a szeretett férfi bölcs szavaira.
- Hát, ez remek - kommentálta hangosan.
Emlékein töprengve lépett a kitárt ablakhoz, s a párkányra ülve onnan figyelte a Holdat. Szerette az éjszakai eget, olyan békés és titokzatos volt, amilyet nappal sosem látni. Ám, békéjét egy kopogás zavarta meg. Az ajtó ugyan nyitva volt, de a fiú - ismerve a jó modort - nem lépett be.
- Igen? - emelte Sasukéra ében gömbjeit.
- Hoztam törölközőt - tette le az ágyra, amit vendége egy bólintással köszönt meg, majd ismét a lányra nézett, bár úgy tűnt nem nagyon tudja, mit mondhatna. - Szabad a fürdő. - S gyorsan el is hagyta a szobát.
- Jó éjt! - suttogta maga elé a kunoichi, majd néhány perccel később elindult tusolni.
Azt már a hálószobájában uralkodó rendből sejtette, hogy a lakás minden részében hasonló tisztaságra számíthat, így nemigen lepődött meg a fürdőbe lépve. Vakítóan fehér csempe és fekete járólap borította a tágas helyiséget. Az ajtótól jobbra kapott helyet a mosdó, felette egy hatalmas tükörrel, amellett egy derékmagasságú virág, fehér szirmokkal; míg az átlós sarokban egy kétszemélyes homályos üvegajtókkal ellátott zuhanykabin.
„Kétszemélyes? Hát, mégis gyakran fogad vendéget…” - vigyorodott el a kunoichi.
A tusoló mellett egy törölközőtartó, egész alakos tükör és fiókos-szekrény is sorakozott. Baloldalon egy újabb ajtó jelezte a toalettet. A tágas fürdő magába foglalt egy hatalmas kádat is, mely a szoba közepén állt, ében színben pompázva. Persze innen sem hiányozhattak az Uchiha-jellel ellátott sötétkék szőnyegek, melyekből ötöt számolt össze a szőkeség. Tökéletes volt, szemet gyönyörködtető látvány…
Legnagyobb meglepetésére a zuhanyfülkében talált egy jázmin illatú tusfürdőt, s remélte, hogy Sasukénak nem lesz problémája, ha ez alkalommal használja, de megfogadta…
„Holnap veszek másikat!” - döntötte el hirtelen. Nem volt szokása kérdés nélkül elvenni mások holmijait, de már nem volt rajta ruha és a fiú is lefeküdt. Nem szerette volna butaságokkal zavarni… nem lenne jó rögtön első este összeveszni… sőt, egyáltalán nem kéne. Végül a szőnyegre kilépve megszárítkozott és visszatérve szobájába ő is álomra hajtotta fejét.
 

***

Az első meglepetések…

„Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?” (Karinthy Frigyes)

Konohában nagy volt a nyüzsgés… az emberek többsége már javában dolgozott, vagy a shinobik esetében edzett, küldetésen volt. Lassan kilencet ütött az óra, s a Nap is rég az égboltot díszítette, amikor az Uchiha-lakásban felnyílt egy ébenfekete szempár. Ninja lévén ugyan kelt már korábban is, de igazából ez volt nála a megszokott. Arról nem is beszélve, hogy a Hokage szerint néhány napig a gyakorlópálya közelébe sem mehet, így több mint tökéletes időpont volt ez az ébredésre. Miután kikászálódott az ágyból, vett egy frissítő zuhanyt, felöltözött, majd reggeli után nézett. Tudta, hogy csapattársa már elment, hisz tegnap Kakashi figyelmeztette tanítványait, hogy el ne késsenek… amit a fiatalok csak egy hangos sóhajjal fogadtak, tudva, nem ők fognak késni… de bólintottak. A találkozó két órája volt. A szőkeség a konyhába ment, s közben szemügyre vette a tágas és világos nappalit, melyet tegnap a körbevezetés - vagy inkább annak hiánya - és a sötét miatt nem volt alkalma.
A már jól ismert, méretes szőnyeg a szoba közepén helyezkedett el, lefedve a helyiség nagy részét s ezúttal az alapszínt a bézs szolgáltatta. Persze a legyező szimbólum most sem hiányozhatott róla. A bejáratnak háttal egy tágas kanapé szolgált pihenésre, előtte egy apró asztalkával, s annak másik oldalán lévő fotelokkal. A zavartalan kilátást és a szobát betöltő fényt a hatalmas panoráma ablakok tették lehetővé. Az asztalka jobbján egészen a fal mellett állt a tévé, míg bal oldalt a könyveket és tekercseket szilárdan tartó polc magasodott.
- Tökéletes ez a lakás… tökéletes és makulátlan. De otthonosnak nem éppen mondanám – öntötte szavakba hiányérzetét. - Talán csak hozzá kell szokni! - bíztatta magát a tanácstalan kunoichi.
A konyhát körben szekrények keretezték… mind cseresznyefából, ahogy a lakás más részeiben álló bútorok is abból készültek. Mosogató, mikro, hűtő… középen egy - ahhoz képest, hogy csak két szék tartozott hozzá - nagy asztal, a tetején egy…
- Üzenet? - pillantott hitetlenkedve az otthagyott papírra, melyen gyönyörű kézírással a következő szöveg állt:
„Reggelit találsz a hűtőben, és hagytam teát a mikroban. Shizune tizenegy körül meglátogat.
Sasuke”
A szőkeség megmosolyogta a helyzetet, nem hitte, hogy erre ébred. Tegnap komolyan azt érezte, hogy itt fognak lakni, egy lakásban, de semmi közük nem lesz egymáshoz… csak az edzőpályán és a küldetéseken szólnak majd a másikhoz, de ott is a lehető legkevesebbet. Jó érzés töltötte el, hogy talán mégis másként alakul a kapcsolatuk és nem lesznek már sokáig idegenek…
„Nagyi hagyott sokszor üzenetet, amikor a faluba ment vásárolni reggelente, és nem szeretett volna olyan korán felébreszteni…”
„Nagyapa pedig szentül hitte, hogyha mindenhová cetliket rak, könnyebben megtanulom azt is, ami egyáltalán nem érdekel… tévedett. Nem csak a tananyagot utáltam, hanem azt is, hogy folyton körülvett.” - Miközben gondolataiba mélyedt, még mindig az üzenetet szorongatva, elérte a hűtőt.
Megmelegítette a társa által hagyott reggelit és teát, majd hozzálátott annak elfogyasztásához. Később elmosogatott, és még volt ideje az egyik fotelban ücsörögve gyönyörködni a konohai forgatagban, mielőtt Shizune megérkezett volna. Miután beinvitálta a fiatal medi-nint, és sikeresen maguk mögött tudták a kontroll-vizsgálatot is, úgy határozott, körülnéz a faluban, csakhogy akadt egy kis bökkenő… nem nagyon ismerte ki magát errefelé és igazán nem szeretett volna eltévedni.
- Shizune-san - kezdte tétován, de tudta, ha itt kell maradnia bezárva alig egy óra alatt megőrül. - Nem tudod, merre találhatnám meg Inót?
- Szerintem a gyakorlópályán lesz, és úgy tudom a héten nem is megy új küldetésre. Elkísérjelek? - kérdezte kedvesen mosolyogva, s a lány hasonló kifejezéssel arcán bólintott.
…
Eközben a Kakashi-csapat keményen edzett. Az Uchiha-fiú Narutóval, Sai Sakurával harcolt, és már jócskán ki voltak merülve, amikor a copy-nin és Yamato végül megkönyörült rajtuk, és szünetet rendelt el. Míg a fiatalok pihegtek, a sensei - maszkja alatt sejtelmesen mosolyogva - feltette a kérdést, mely reggel óta fúrta az oldalát.
- Hogy telt a tegnap estéd… Sasuke?
Rosszul tette. Nem kevesebb, mit három gyilkos pillantást zsebelhetett be tanítványaitól. A sötéthajú nem akart válaszolni, és a kérdés hatására nagyon dühös lett, ami önmagát is meglepte.
„Hisz csak egy egyszerű kérdés volt…” - gondolta lassan lenyugodva.
Az Uzumaki nem akarta hallani a választ. S titkon remélte, hogy barátja nem azért dühös a jouninra, mert beletalált, hanem mert nincs mit mondania.
„Nem történhetett semmi!” - győzködte magát hevesen a szőke.
A Haruno pedig csak szimplán kinyírta volna a még mindig vigyorgó Kakashit. Nem volt ínyére a helyzet, sőt, új csapattársnője sem. Nem volt szüksége még a férfi gúnyos megjegyzéseire is.
„Direkt csinálja!?” - meredt dühös tekintettel mesterére, aki épp az Uchihával nézett farkasszemet, s a kunoichinek rossz érzése támadt.
„Miért nem mondja egyszerűen, hogy nem!? Ez így olyan mintha titkolni akarna valamit. Sasuke-kun…”
„A francba, teme… mondd már, hogy nem történt semmi!” - üvöltötték Naruto gondolatai.
- Hn - mondta végül a fekete hajú, s egy vállrándítás kíséretében visszatért a gyakorláshoz.
Yamato és Sai elhűlve figyelték az eseményeket… és a csapattagok arcát. Kakashi meglepettnek tűnt, de gyanakvóan méregette az egyre távolodó fiút… a hiperaktív szőke gyilkos pillantásokat küldött barátja felé és úgy nézett ki, nemsokára neki is esik… a rózsaszínhajú kétségbeesve pislogott szerelmét figyelve, de az ő utálata a senseinek szólt. A két ANBU jobbnak látta biztos távolból követni az eseményeket.
- Egyetlen apró kérdés váltotta ki mindezt? - kérdezte döbbenten a kapitány.
- Én láttam őt. Ez még csak a kezdet - magyarázta a fiatalabb, s a mellette álló annyira meglepődött, hogy válaszra sem futotta.
„Milyen gyorsan felhúzta magát” - mosolygott tovább a copy-nin teljesen figyelmen kívül hagyva a nem éppen gyengéd pillantásokat, melyek rá szegeződnek.
„Vajon jó döntés volt Sasukéra bízni?” - Nem heccből érdeklődött. Figyelte a fiatal ninja minden rezdülését, de nem talált választ kérdésére.
…
Az Asuma-csapat jóval kevesebb kedvvel, feszültséggel és mozgással edzett, mint társaik… pontosabban épp ebédszünetet tartottak. Ekkor érkezett Tai és Shizune, majd miután a medi-nin elbúcsúzott, el is tűnt.
- Szia! - köszöntötte Ino lelkesen barátnőjét, miközben átölelte a lányt.
- Üdv - mosolygott a fiatal szépség, s viszonozta a gesztust, a fiúk pedig egy-egy bólintással üdvözölték az újonnan érkezettet.
- Ő Chouji… még nem találkoztatok. Mi vagyunk a második generációs Ino-Shika-Cho formáció - hadarta izgatottan a csapat egyetlen női tagja.
- Örvendek, Akimichi Chouji! - mutatkozott be két falat közt a pufi, s kezet nyújtott… remélhetőleg új barátjának.
- Szintén. Tai vagyok - fogadta el a baráti jobbot.
- Én most lelépek. Viszlát, fiúk! - vetette még oda az elmenőben lévő Yamanaka-lány, s magával húzta az obszidián tekintetű tüneményt.
A csapat férfi tagjai csak pislogni tudtak döbbenetükben… mást ugyanis nem nagyon tehettek.
- Kellemetlen - tette le névjegyét unottan Shikamaru.
- Az - helyeselt az Akimichi-fiú.
- Ennyire jóban vannak? - talált végre hangjára a jounin.
- Amióta itt van, Ino mindennap meglátogatta és vitt neki virágot is. Órákig beszélgettek, ahogy hallottam - magyarázta a Nara.
- Ezek szerint Ino ezért olyan nyugodt mostanában - gondolkodott hangosan a dagi.
- Azt hiszem, igazi barátra talált benne… és fordítva - elmélkedett hátradőlve Shikamaru.
- Annak ellenére, hogy Sasukénál lakik? - vonta fel szemöldökét Asuma.
- Mi?! Sasukénál lakik? - döbbent le Chouji, s még enni is elfelejtett.
- Halkabban… igen ott… de úgy tűnik, most az egyszer az Uchiha ebben nincs benne. Tényleg kedveli a lányt - ásított újabbat az árnyékharcos.
- Reméljük így is marad. Rajta… folytassuk! - zárta le a témát és próbálta mozgásra bírni tanítványait a sensei… kevés sikerrel.
 

***

Egy titok… egy magyarázat… egy megrázó tény…

„El kell engedned a múltad, hogy lehessen jövőd.” (Jégkorszak II című film)

Két szőke kunoichi sétálgatott Konoha utcáin, miután a Yamanaka-lány otthon letusolt és átöltözött… barátnője addig megismerkedett édesanyjával és körülnézett a virágboltban is.
- Menjünk vásárolni! - derült fel Ino, ahogy berángatta társát egy ruhaüzletbe.
Órákig válogattak, próbálgatták a kiválasztott darabokat, s „táncoltak” a tükör előtt. Egyik üzletből a másikba jártak, és nem unták meg. Vettek mindent, amire szüksége lehet egy fiatal nőnek ahhoz, hogy jól nézzen ki, és vásároltak egy halom felesleges kacatot is… de ilyenek a lányok. A nap folyamán jártak jó néhány ruhaüzletben, drogériában, - Tai kérésére - egy édességboltban, közben megebédeltek egy hangulatos étteremben, és végül egy kellemes cukrászdában zárták a napot… rengeteg csomaggal… egy kisebb vagyont elköltve, de sokat nevettek és csacsogtak mindeközben. Egymással szemben ülve fogyasztották a fagylaltkelyheiket, amikor az obszidián tekintetű angyal megtörte a csendet.
- Mit tudsz Uchiha Sasukéről?
- Sasuke? - lepődött meg a kérdezett. - Hogy-hogy?
- Már mindenről és mindenkiről rengeteget hallottam… őt kivéve.
- Kiszúrtad, mi? Csak nem máris beleestél? - élcelődött a Yamanaka-lány.
- Mit érdemes tudni róla? - hagyta figyelmen kívül barátnője előbbi megjegyzését.
- Nos, nyilván észrevetted, hogy ő a legjobb pasi a faluban, mindenki odavan érte… főleg Sakura - vágott egy kisebb fintort a rózsaszínhajúra gondolva.
- Igen… ezt már észrevettem. Te is így vagy ezzel? - vonta fel szépen ívelt szemöldökét Tai.
- Te nem!? - maradt tátva Ino szája, ahogy teljesen ledöbbenve meredt a vele szemben ülőre.
- Hogy bele vagyok-e esve? Mi lenne, ha mesélnél róla egy kicsit? - válaszolt mosolyogva, ám, mintha zavarban lett volna, ami nem sűrűn fordult elő vele.
„Miért nem tudtam azt mondani, hogy nem? Hisz nem is ismerem… nem lehetek szerelmes… nem… akkor meg miért zavart össze a kérdés?” - rázta meg enyhén fejét, hogy az effajta gondolatok messze elkerüljék… ugyanakkor tisztában volt vele, hogy nem lenne képes barátnője szemébe nézni és azt mondani, semmit sem érez az Uchiha iránt.
Lakótárs? Csapattárs? Barátság? Vonzalom? Szerelem? Csak azt tudta biztosan, hogy tiszteli a fiút… és hogy ez a kérdés nem hiányzott az életéből.
- Előbb válaszolj! - pimaszkodott a kékszemű.
- Nála lakom - jelentette ki nemes egyszerűséggel, mire a medi-nin még levegőt venni is elfelejtett.
- Te… Ő… hogy… mi… mit tudsz mondani? - találta meg végül hangját és a mondat végére a szavakat is, majd izgatottan nézett farkasszemet az értetlenül csillogó obszidián gömbökkel.
- Nem láttam sem félmeztelenül, sem törölközőben, sem a nélkül… és vizesen sem – közölte tárgyilagosan, mire társa ajkát egy csalódott sóhaj hagyta el. Majd alig néhány percen belül lenyugodott.
- Kár… mit szeretnél tudni?
- A nővérektől a kórházban hallottam pletykákat. Nem igazán kedvelik. Miért? Tudni akarom, milyen ember! - változott egészen komolyra hangja és – bár, ez nem látszott - de kíváncsian várta a választ.
- Nos, az hogy miért nem kedvelik, és, hogy milyen ember, két külön kérdés - kezdte elgondolkodva.
- Folytasd! - mondta Tai, miután nem úgy tűnt, hogy a másik szándékozik megszólalni. A Yamanaka-lány elképedt tekintettel emelte társára pillantását, és ámuldozva figyelte a szemben ülőt. – Mi az?
- Eddig fel sem tűnt, de hasonlítasz rá - nézte csodálkozva a fiatal kunoichit.
- Mire gondolsz? - A lány nem értette mire céloz ezzel a másik.
- A hanghordozásod… rideg és tárgyilagos… az arcod pedig nyugodt… és a szemeidből sem lehet kiolvasni semmit… eddig nem vettem észre, mert mosolyogtál, nevettél vagy szomorú voltál… tele érzelemmel… de most olyan vagy, mint Ő. Sasuke mindig ugyanúgy viselkedik, érzelemmentes arc, rideg, fekete szemek, arrogáns, közömbös és nemtörődöm… folyton tőmondatokban beszél és az egyetlen érzelem, amit valaha láttam rajta… az a düh - magyarázta a szőke medi-nin.
- Mégis mindenki odavan érte. - Ugyan a szőke tünemény nem tudta honnan jött a megjegyzés, de a Yamanaka sejtelmes és pimasz mosolyát látva legszívesebben visszavonta volna.
- Három szó. A… tökéletes… pasi - állította határozottan a kékszemű. – Tudod… - kezdett bele tétován, nem tudta, hogy elmondhatja-e vagy sem, de úgy érezte barátnőjének joga van tisztán látni, s legalább egy-két dolgot tudni arról, akivel egy lakásban él. - Nyolc éves volt, amikor megölték a családját, azóta egyetlen dolognak élt… a bosszúnak. Akkor lett ilyen. Tizenhárom évesen elhagyta a falut és Orochimaruhoz ment… - mondta el lassan, de részletekbe nem bocsátkozott, ám Tai halk suttogására felkapta fejét és abbahagyta a történetet.
- Orochimaru…? - bámult maga elé hitetlenkedve.
- Ismered? - kérdezte óvatosan Ino, barátnője vállára téve kezét.
- Ő ölte meg a nagyszüleimet - hunyta le szemeit, ahogy elméjébe bekúsztak annak a kegyetlen éjszakának borzalmas képei.
- Sajnálom… befejezzem? - A medi-nin aggódva figyelte a szomorú tüneményt, aki felnyitotta ében gömbjeit s bíztatóan rá mosolygott.
- Folytasd! - kérte immár lágyabban.
- Hát, jó - adta meg magát, és egy pillanatra elgondolkodott, hol is hagyta abba, majd fejét felemelve neki kezdett. - Három évig volt vele és nagyon erős lett. Naruto ez idő alatt megszállottan kereste és megesküdött, hogy visszahozza. Annak a kígyónak azért kellett Sasuke, hogy elvehesse a testét és sajátjaként használhassa… amikor Sasuke úgy gondolta, elég erős lett és már nincs mit tanulnia a sannintól… megölte. Megalapította a Hebit, ennek segítségével megtalálta a testvérét, aki a klán pusztulásáért felelős, de úgy tudom végül mégsem ölte meg. Kicsivel több, mint hat hónapja tért vissza. Tsunade-sama nem engedte kivégeztetni, mint missing-nint és Narutónak hála, börtönbe se kellett mennie. Egy ideig figyelték, de mostanra ez is megszűnt - fejezte be Ino.
- Értem… köszönöm, hogy elmondtad! - mosolygott a szőkeség.
- Végül is vele laksz… de… - láthatóan nem tudta hogyan mondja, ezért Tai befejezte helyette.
- Ő lett volna az egyetlen, akinek joga van elmondani… és ha akarja majd meg is teszi… nem szólok neki. Ígérem - kacsintott bíztatóan, s kicsivel később már állt is fel. - Mennünk kéne… kezd sötétedni.
A Yamanaka bólintott, fizettek és elhagyták a cukrászdát.
- Figyelj, holnap nincs kedved velem ebédelni? Előtte sétálhatnánk egyet a folyónál, utána pedig megmutatom a gyakorlópályákat. Mit szólsz? - kérdezte izgatottan a kékszemű.
- Remek ötlet. Fél tíz?
- Oké. Átmegyek, várj meg otthon! - Majd megölelték egymást és ki-ki a maga útján haza indult.
„Otthon” - mosolyodott el az obszidián tekintetű szépség, ahogy eszébe jutott barátnője utolsó szava, majd egész más irányba terelődtek gondolatai.
„Orochimaru… olyan régen történt, mégsem tudom elfelejteni… és most… egy lakásban élek a tanítványával. Sasuke ugyan nem vett részt a támadásban, de… akkor már vele volt!” – Ében szemeiben könny csillant, s az ég felé emelte gyönyörű arcát.
Félt… és nem is tagadta. Együtt él Uchiha Sasukéval, aki a nagyszülei gyilkosának keze alatt edzett és lett olyan erős, amilyennek most ismerik… a fiú, aki ugyan megölte mesterét, mégis… elárulta a faluját, hogy csatlakozzon egy veszélyes missing-ninhez… Orochimaruhoz.
A fiatal szőkeség megrázta fejét, nem gondolhat ilyesmire, hisz a holló nem volt ott, nem gyűlölheti azért, amiről talán nem is tudott… mégsem akaródzott hazamennie.
„Sensei… nem tartozom ide. A konohaiak rendesek, de… melletted volna a helyem… az egyetlen ember mellett, akiben vakon és feltétel nélkül bízom. Most pedig itt vagyok egyedül… egy lakásban…” – Azonban megtorpant eszmefuttatásában.
„Talán nem kéne elítélnem, amíg nem ismerem a teljes történetét…” – fintorgott, s félve ugyan, de elindult az Uchiha-lakás felé.
Azonban saját maga előtt nem tagadhatta, hogy megkedvelte a fiút, s annak ellenére, amit ma megtudott róla, ez az érzés nem változott… egyelőre.