10. rész

Keserű emlékek…

„Mélyebb az együttérzés, ha ismerős a fájdalom.” (Vergilius)

A szőkeség egy frissítő zuhany után a kanapén olvasgatott, amikor társa hazaért. Ahogy az Uchiha bezárta az ajtót, és belépett a nappaliba, megpillantotta a fiatal kunoichit, aki ezt megérezvén ráemelte obszidián szemeit és elmosolyodott.
- Szia - köszöntötte kedvesen a lány.
- Szia - válaszolt némi hezitálás után Sasuke, majd a fürdő felé vette útját, lakótársa figyelme pedig visszatért a kezében tartott könyvre…
Már egy hete laktak együtt, s még mindig nem jutottak a köszönésnél tovább… egyszerűen nem tudták mit mondhatnának egymásnak, ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy ez nem mehet így sokáig, hisz ki tudja mennyi ideig fognak együtt élni.
„Sokban hasonlítotok. Beszélgess vele!” - ezen mondatok jártak az ifjú shinobi fejében, miközben kilépett a tus alól. Kakashi mondta neki, épp mielőtt eltűnt volna, így megkérdezni sem tudta mire gondol a férfi.
- Könnyű azt mondani - bosszankodott, de ő is érezte, hogy ezt az állapotot nem lehet sokáig tartani. Kicsivel később, immár felöltözve hagyta el a helyiséget, s a falnak támasztva hátát, figyelte a kanapén merengő szépséget, majd elnyomott egy sóhajt, s közelebb lépett. Ám, mielőtt kitalálhatta volna, mit is szeretne mondani, társa megelőzte.
- Nem ülsz le? - kérdezte fel sem pillantva könyvéből.
- Hn. - Ezzel helyet foglalt a szőkeség mellett… tisztes távolságban. Végül megunva a csendet, s hogy oldja a feszültséget, feltette az első kérdést, ami eszébe jutott… mindezt a nélkül, hogy tudatában lett volna mit is mond. - Az ablak már foglalt volt?
Tai éjfekete szemeit az Uchihára emelte és mintha enyhe tanácstalanságot vélt volna felfedezni az érzelemmentes arcon. Becsukta, majd félretette olvasmányát, s mosolyogva válaszolt.
- Nem várhatom el, hogy minden éjjel megments - kacagott a lány, s erre a fiú is megengedett magának egy halvány félmosolyt. - Kakashi küldött, igaz? - kérdezte mindent tudó kifejezéssel arcán és hangjában a szőkeség.
- Ennyire nyilvánvaló? - emelkedett fel egy szépen ívelt, ében szemöldök.
- Nem tűnsz annak a beszédes típusnak.
- Nem vagyok az.
- Tudom.
Egészen olyan volt, mintha szellemi párbajt vívnának, kitartóan állva a másik obszidián tekintetét. Végül ugyanabban a pillanatban hunyták le szemeiket és húzták apró mosolyra ajkaikat. Megtört a jég… mindketten érezték.
- Azt mondta sokban hasonlítunk - törte meg a csendet Sasuke.
- Mire gondolsz?
- A nagyszüleid halálára… gyilkosság volt… igaz? - kezdte bizonytalanul a sötéthajú, mert nem tudta, hogy fog reagálni csapattársnője, eme mondatára.
- Igen… - hajtotta le fejét a fiatal szépség, a fiú pedig utálta magát, amiért felhozta a témát.
- Sajnálom… - emelkedett fel a holló, hogy szobájába indulhasson, amikor meglepetésére egy gyenge kéz kulcsolódott csuklójára. Az Uchiha nem tudta miért teszi, de visszaült, s bíztatóan megfogta a lány kezét, aki félénken ráemelte tekintetét, melyben most hihetetlen mértékű szomorúság csillogott.
- Tudod… - kezdett bele nehezen, de társa közbeszólt.
- Ha nem akarod… - De befejezni ő sem tudta.
- Nem… ha hajlandó vagy meghallgatni, akkor… szeretném elmondani - nézett elszántan a döbbent éjfekete szemekbe, mire a holló bólintott.
- Rendben - hagyta rá, s öntudatlanul is közelebb ült partneréhez.
- Három évvel ezelőtt, két férfi jelent meg az éjszaka közepén. Nem mondtak semmit, nem kérdeztek vagy kértek, azonnal támadtak. Nagyapa először egyedül állt ki ellenük… erős shinobi volt, a klánja legerősebbje, de már jócskán túl volt a hetvenen, két ilyen ellenféllel már nem tudott egyedül harcolni. Talán ha tíz évvel fiatalabb lett volna… - kezdett bele remegve, de annak ellenére, hogy könnyeivel küszködött, folytatta. - Nagyi ekkor lépett közbe, és amíg ő lefoglalta a szemüveges férfit, addig nagyapa is újra harcba lendült.
Sasuke szíve kihagyott egy dobbanást, amikor a szőkeség a szemüveges alakot említette.
„Három éve… egy évvel előtte csatlakoztam Orochimaruhoz és az idő tájt északon voltunk… nem… az nem lehet… csak beleképzelem” - rázta meg fejét észrevétlenül.
- Segíteni akartam, de nagyapa mindenáron meg akart védeni és távol tartani a csatától. Így csak álltam és néztem, hogyan veszítik el lassan a harcot. Láttam annak a kígyónak az arcát, hallottam a gúnyos szavait, amikor nagyapa földre került. „A nagy Yoshiaga-san így végzi, az ember, aki egykor Konoha legerősebb klánját vezette”, ezt mondta, és az az undorító vigyora csak még inkább nőtt. - A fiatal szépség ekkor már nem csak küszködött könnyeivel, hanem sírt. Az Uchiha pólójába kapaszkodva zokogott, aki még közelebb vonva magához, az ölébe ültetve simogatta nyugtatólag hátát és haját.
- Ha nem akarod folytatni, semmi baj… - bíztatta csendesen, annak ellenére, hogy kíváncsi volt a történtekre.
Lehunyt szemekkel hallgatta a szomorú emlékeket, hisz tudta mit érezhet társa. Tudta milyen, amikor valaki a szemed előtt öli meg a szeretteidet. Minden szempontból megértette a karjaiban tartott angyal fájdalmát… és immár azt is, mire célzott senseie. A kunoichi gyorsan lehiggadt, társának hála, s nem véve figyelembe annak előbbi mondatát, tovább beszélt.
- Ayako-nagyi is vereséget szenvedett a másik férfitól és alig néhány lépésre tőlem ért földet… még egyszer rám mosolygott és többé nem mozdult. Nagyapa kétségbeesetten kiáltott fel, amikor a szemüveges elindult felém… de nem tehetett semmit, már nem volt ereje harcolni. Aztán Orochimaru ellépett mellőle, egyenesen rám nézett… és egyre közelebb jött. Majd hirtelen egy alak jelent meg előttem, aki… egyetlen mozdulattal megállította és elhajította a férfit.
Sasukéban meghűlt a vér, amikor meghallotta egykori mestere nevét. Amióta visszatért senki sem említette vagy vágta a fejéhez, hogy elment, bár természetesen volt, aki emiatt nem kedvelte, de nemigen mutatták ki… ismerték az erejét és a Hokage személyes védelmét és bizalmát élvezte. De most, ez az egyetlen név… kunaiként fúródott szívébe. Ahogy ez járt a fejében egyre szorosabban ölelte magához a zokogó kunoichit és az egyetlen, amire gondolni tudott abban a pillanatban, hogy nem akarja elengedni. Érezte, ha a lány megtudná, hogy azzal a kígyóval töltött három évet, soha többé nem akarná látni… és most hogy ilyen közel voltak egymáshoz, ezt szerette volna a legkevésbé… végül a szipogó tünemény hangja hozta vissza a valóságba, s a történet folytatódott.
- A szemüveges hihetetlenül gyorsan rohant a majdnem ájult férfihoz, próbálta gyógyítani és dühösen nézte az idegent, de a szemében félelem volt. Tisztán látszott, hogy retteg a köpenyestől. Hirtelen több tucat Hang-ninja jelent meg és körülvették a csuklyás alakot, de ő nem mozdult… csak állt egyhelyben és egyenesen Orochimaru szemébe nézve, fölényes hangnemben, tárgyilagosan közölte vele: „Csak ennyire vagy képes? Szánalmas vagy.”
„Igen… én is ezt mondtam neki, amikor megöltem…” - fintorgott az Uchiha.
- Tisztán emlékszem a szavaira, annyira magabiztos volt, mintha tudta volna, hogy akárhányan vannak… nem veszíthet. Alig öt perc múlva a shinobik nagy része holtan hevert körülötte. Orochimaru pedig elmenekült, bár ő visszavonulásnak hívta. Nem értettem miért nem ölte meg, hisz látszott, hogy gyűlöli… mégis hagyta elmenni. Majd felém fordult és feloldotta a Genjutsu-kötést, amit nagyapa alkalmazott, hogy távol tartson. A férfit figyelmen kívül hagyva rohantam hozzá és térdre borulva fogtam meg a kezét, zokogtam, ő pedig szabad kezével végigsimított az arcomon és halkan megszólalt: „Konohába tartozol kicsim.”
„Igaza volt… ide tartozol” - helyeselt gondolatban a fiú, és ajkai is enyhén felfelé görbültek. Ám, amikor rájött mi is jár a fejében, s milyen kifejezés díszíti sármos arcát, levegőt is alig kapott.
- Aztán a másik oldalán térdelő férfira nézett, aki akkor már szintén a kezét fogta. Halkan, nagyon halkan beszélt: „Sajnálom… Yoshiaga-sama… nem értem ide időben”, ezt mondta, és akkor ismertem fel; sokszor járt nálunk, egészen kisgyermekkorom óta, időről-időre megjelent, és néhány napot ott töltött. Azelőtt sosem láttam olyan… gyengének, mint akkor; mindig erős volt, félelmetes harcos… de akkor és ott az a férfi is embernek tűnt… sebezhető embernek. A nagyapám volt a mestere, emlékszem hét éves lehettem, amikor egy teljes évig lakott nálunk, mindennap néztem, hogyan edzenek és néha engedték, hogy beszálljak. - Mindketten megmosolyogták az emléket.
A történet az Uchihának is eszébe juttatta, milyen volt bátyjával edzeni, és bár az eseményeknek nem volt közük Itachihoz, mégis most érezte legközelebb magához testvérét, újra… szeretettel gondolt rá.
- Mi történt aztán? - kérdezte halkan, óvatosan. Nem akarta felzaklatni a már csak időnként szipogó szőkeséget.
- Nagyapa azt mondta neki, hogy… „Nem, fiam, nem késtél el, hisz megmentetted a kis unokámat!”… és mosolygott… őszintén. Majd komolyan nézett a férfira és hangja határozottabban, már-már parancsolóan csengett, amikor újra megszólalt: „Vigyázz rá nagyon!” A köpenyes bólintott, ő pedig mintha csak erre várt volna, még utoljára rám mosolygott, és örökre lehunyta szemeit. Sokáig sírtam ráborulva, amit a férfi türelmesen kivárt, majd amikor már úgy éreztem, könnyek nélkül a szemébe tudok nézni, a rideg és kegyetlen tekintettel ellentétben, amire felkészültem… az a szempár gyengéden és megértően pillantott rám. A következő emlékem, hogy két nappal később egy fogadóban ébredek és az a férfi ott ül az ágy melletti széken, épp olvasott. A mai napig nem tudom miért történt, mit akarhattak, de azt hiszem… végre túl vagyok rajta… - Ekkor már nem sírt, de még mindig társa felsőjét szorítva simult annak izmos mellkasához. Nem úgy tűnt, hogy az Uchiha bánná a lány közelségét, legalábbis nem erre utalt, ahogy féltőn magához szorította. Ösztönösen érezte, hogy meg kell védenie a karjaiban tartott szépséget, fülében csengett Tai nagyapjának utolsó mondata, mintha neki szánták volna…
„Vigyázz rá nagyon!” - S eldöntötte magában, hogy ezt fogja tenni, nem hagyja, hogy bárki bánthassa a szőkeséget… ekkor eszébe jutott valami…
„Tsunade is ezt az üzenetet kapta a titokzatos mestertől.” - És a Hokage is őrá bízta.
- Köszönöm… Sasuke! - Egyetlen elsuttogott mondat és a sötéthajú máris felkapta a fejét.
- Mit? - kérdezte alig hallhatóan.
„Talán, hogy meghallgattam…” - tette hozzá gondolatban, ám csapattársnője válasza igencsak meglepte.
- Hogy megölted. - Az Uchiha szemei tágra nyíltak a döbbenettől.
„Ezek szerint tudja… tudja, hogy három évig voltam vele” - hunyta le szemeit a gondolatra.
Nem… nem akarta látni a szőkeség arcát… nem akarta látni a gyűlöletet azon az arcon, azokban a szemekben… nem bírta volna elviselni. Hisz ha volt ember, aki tudta milyen, amikor gyűlölettel tekintesz valakire és milyen, ha rád néznek ugyanúgy… akkor az Ő volt. Annyira közel érezte magához ezekben az órákban, amióta egymás karjaiban voltak… mégis… most, hogy ismeri a történetét, nem hibáztatná a gyűlöletéért… ha többé látni sem akarná, nemhogy együtt élni vele. De a jelek szerint a lány nem neheztel, legalábbis ezt a következtetést vonta le a pólójába kapaszkodó szépséget ölelvén.
- Te tudod? - kérdezte végül néhány percnyi gondolkodás és elnyomott szitkozódás után.
- Hallottam ezt-azt. Nem te vagy a falusiak kedvence, sokan érezték kötelességüknek, hogy figyelmeztessenek veled kapcsolatban.
- És… igazuk volt? - Észre sem vette, hogy beszél, a szavak önkéntelenül hagyták el ajkait, s olyat érzett, amit nagyon ritkán… félt. Félt a választól.
- Nem, nem hiszem… szerintem csak nem ismernek… nem hagyod, hogy megismerjenek - halkult el sírástól rekedt hangja, s úgy tűnt, nem biztos benne, hogy kimondhatja, ami éppen fejében jár.
Sasuke szívét melegség járta át a választ hallva, amit ismét ennek a lánynak köszönhetett. Nem gyűlölte, sőt… a jelek alapján még azt is megkockáztatta volna, hogy kedveli… legalább egy kicsit. Ám, a tanácstalanságot megérezve az Uchiha végigsimított társa haján és olyan gyengéd hangon szólalt meg, amiről azt sem tudta, hogy képes ilyesmire.
- Kérdezz nyugodtan!
A kunoichi a sötéthajúra emelte kisírt szemeit és a fiú abban a pillanatban tudta, soha többé nem akarja így látni, és ezért bármit megtenne.
- Nem tudod, miért tette? - Gyenge, halk suttogás volt, az őt ölelő mégis tisztán értette, hisz ugyanezt érezte miután Itachi megölte a családját, válaszokat akart, okot, amiért a bűn, amit bátyja elkövetett jogosnak ítélhető. Okot, hogy elkerülje a gyűlöletet, amit éreznie kell fivére iránt… indokot az elkövetettekre. Sasuke nem kapott magyarázatot, de ő most megadhatja ezt Tainak…
- Nem tudom… - kezdte bizonytalanul. – Emlékszem, egyszer előfordult, hogy Orochimaru magamra hagyott. Egy évvel azután, hogy elmentem hozzá, kilenc napra eltűnt Kabutóval és jó néhány Hang-ninjával. Valahol északon voltunk… nem tudom pontosan, sosem foglalkoztam ilyesmivel. Amikor megérkeztek… Orochimaru dühöngött, a rejtekhely nagy részét romba döntötte, másnap tovább álltunk, de senki sem mert hozzá szólni, még Kabuto sem. Félő volt, hogy aki megteszi, azt azonnal megöli. Beletelt jó néhány hétbe, mire a srác képes volt talpra állítani, de a teljes felépülés négy hónapig tartott. Sosem láttam olyan dühösnek, sértettnek és… megalázottnak, mert az volt. Később hallottam pár elejtett szót valami tekercsről, de többet nem tudok - fejezte be hosszúra nyúlt válaszát, mi alig volt több gyenge, mégis határozott, tárgyilagos suttogásnál.
- A pecsétek tekercse - jött egy fuvallatszerű hangocska mellkasától.
- Hogy? - kérdezett vissza hasonlóan hangosan az e pillanatban értetlen holló.
- A pecsétek tekercse egy, a klánom főcsaládjainak minden titkos családi jutsuját tartalmazó gyűjtemény. Csak az képes használni a leírt technikákat, aki rendelkezik a Kekkei Genkaijal és valamelyik főágbeli tag megtanítja neki. A klán vezetője jelöli ki, kik azok, akik a főcsaládok leszármazottain kívül, alkalmasak a tekercs erejére. Később ők lesznek a klánfő gyermekeinek testőrei és a tekercs őrzői. - A fiú elképedve hallgatta a minden igényt kielégítő választ, de két dolog is szemet szúrt neki. Ezeket pedig akárhogy forgatta, nem értette. Végül úgy döntött nem lehet baj, ha rákérdez.
- A főcsaládról végig többes számban beszélsz. Miért?
- Mert két főcsalád létezik. Az egyik a klánt igazgatja, és annak ügyeivel foglalkozik, ebbe a családba születtem én is, a vezető lányaként. Az apám és előtte a nagyapám is a klán első embere volt. Míg a másik a falu és a klán közti kapcsolatot ápolja, ők az összekötők. Két család, melyek nagyon távoli rokonságban álltak egymással, mindkettő ereiben ugyanaz a vér folyt, ugyanaz a Vérörökség, de mivel a klán két legtávolabbi családjáról van szó, a gyermekeik házasságra léphettek… volna.
- Miért mondod ezt? - vonta fel szemöldökét az ifjú shinobi. Íme, a harmadik dolog, amit nem ért.
- Nagyapa szerint apám akarta egyesíteni a két családot, így elérve a lehető legerősebb Kekkei Genkait. A vezető családok vérvonala volt a legerősebb és a másik családnak már volt fiúgyermeke, amikor én megszülettem, ekkor köttetett egy házassági-szerződés, részleteket sajnos nem tudok és ezt a keveset sem a nagyiék mondták el.
- A mestered - fejtette meg a kódolt üzenetet.
- Mielőtt elzárta volna az emlékeimet. De jó oldala is van… - mosolygott a szőkeség.
- Mi? – emelkedett magasba a holló egyik szépen ívelt szemöldöke, de sejtette a választ.
- Amíg nem emlékszem a klánomra, addig visszatérni sem tudok. Így… - tartott egy kis szünetet, amikor társa közbevágott.
-… férjhez sem kell menned. - Egyikük sem értette, de mindkettejük szíve megkönnyebbült erre a kijelentésre, s még szorosabban ölelték egymást.
Külső szemlélő számára úgy tűnhetett, ez egy romantikus éjszakai beszélgetés… ennek ellenére egy új barátság születése volt végbemenőben.
- Van itt még valami. Mit akarhatott Orochimaru egy tekerccsel, amit nem tud használni?
- Mire gondolsz? - Mintha értették volna a másik elméjében megjelenő kérdéseket, nem látták a másik arcát, mégis tudták milyen kifejezés díszítette épp.
A kunoichi, társa felsőjébe kapaszkodva, fejét annak mellkasán pihentette, így lefelé nézett, míg az Uchiha lehajtott fejjel is csak selymes, szőke tincseket látott.
- A tekercsben szereplő technikákat csak a te klánod tagjai képesek elsajátítani. Bárhogy kísérletezik is Orochimaru, ezt nem tudta volna megoldani.
- Talán nem is ez volt a célja - gondolkodott hangosan Tai.
- Mi más? - Sasuke okos volt, de ez a dolog úgy tűnt, kifog rajta.
- Gondolj bele! A sensei és az a kígyó nyilvánvalóan gyűlölték egymást, ezt tisztán láttam. Mi történik, ha valakinek minden technikáját átlátod, és van elég időd minderre felkészülni… még a csata előtt?
- Ellenszert keresett… ha minden jutsu tökéletes ellenfelét ismered, egy jó stratégiával könnyedén legyőzheted, akkor is…
-… ha jóval erősebb nálad - fejezte be a szőkeség.
- Így van. De ehhez tudnia kellett, hogy az a férfi a te klánod szülötte és azt is, hogy ti őrzitek a tekercset. Hol van most?
- A mesteremnél. Magával vitte vagy elrejtette… nem tudom. Miért?
- Mert valószínű, hogy a Hang-ninják, amiatt akarnak elkapni - lett egyre komorabb a fekete hajú.
Néhány percig csend honolt köztük… hallgatták egymás szívverését, az Uchiha pedig talán tudatosan, talán nem, fiatal csapattársnője hátát simogatta. Kicsivel később egyenletes szuszogásra lett figyelmes mellkasán. Az ében tekintetű angyal karjai közt aludt el. Egy ideig megbabonázva figyelte, a szőke tincsek táncát ujjai közt, majd keze a lány nyakára és lassan arcára vándorolt.
„Milyen édes és… gyönyörű!” - Ekkor eszmélt fel, s rögtön két dolog jutott eszébe. Egy mondat és egy név.
„Hogy telt a tegnap estéd… Sasuke?”
„Kakashi”
Miután a napokban már sokadjára megrázta fejét, karjaiba emelte az alvó szépséget, és annak hálószobája felé indult, ott aztán finoman lefektette az ágyra és betakarta… majd minden igyekezete ellenére gyengéd, puha csókot hintett homlokára. Végül társához hasonlóan aludni tért.
 

***

Újabb elméletek…

„Ugyanakkor a vágy igenis létezett, az övé és a lányé egyaránt, következtetésképpen ez nem volt többé biztonságos, baráti kapcsolat.” (Ann Brashares)

Másnap délelőtt a Hokage zsúfolt napnak nézett elébe, és dühös volt… nagyon dühös… rosszat sejtett. Shizune reggel azzal fogadta, hogy Uchiha Sasuke szeretne beszélni vele, és nemcsak fontos dologról van szó, de Taihoz kapcsolódik. Az Ötödik homlokát ráncolva utasította segédjét, hogy keressen fel néhány shinobit és küldje őket elé… azonnal. Alig húsz percen belül megtelt az iroda. Értelemszerűen jelen volt a néhány nappal ezelőtti estéről a négy jounin és Shikamaru, valamint a Kakashi-csapat tagjai – a szőkeség kivételével. Nyolc shinobi… megint.
- Miért hivatott minket Hokage-sama? - érdeklődött mesterétől Sakura.
- Úgy tűnik, Sasukénak hírei vannak - pillantott jelentőségteljesen a fiúra, aki vette a lapot és beszélni kezdett, ám mondandója mindenkit meglepett.
- Tudom, miért támadták meg a Hang-ninják, és valószínűleg nem ez volt az utolsó alkalom – jelentette ki komoran. A Hokagénak pedig elsötétült a tekintete.
- Ezt miből gondolod? - vonta fel szemöldökét Kakashi, nem tetszett neki, amit az imént hallott.
- Abból, hogy nem szerezték meg, amit akartak.
- A francba, teme, mondd már meg, mi van! - mordult rá Naruto, aki a legkevesebbet értette az egészből.
- Ugyanazt keresik, amiért Orochimaru megölte a nagyszüleit. A pecsétek tekercsét – válaszolt higgadtan az Uchiha, s ezzel újabb döbbenethullámot indított el. A Haruno-lány és szőke csapattársa, ledermedtek a név hallatán, míg társaik azon, hogy a lány már most annyira bízott a sötéthajúban, hogy elmondja neki, mi történt.
- Orochimaru… ölte… meg… a… - hüledezett az Uzumaki.
- Mi az a pecsétek tekercse, és mire kellett Orochimarunak? - érdeklődött a Nara-fiú.
- Titkos családi jutsuk gyűjteménye, és arra jutottunk, hogy Orochimaru ezeket felhasználva akart hatásos ellentámadásokat kifejleszteni, és így sikerülhetett volna megölnie Tai mesterét.
- Jutottunk? Mármint ti édes kettesben? - vigyorgott maszkja alatt a copy-nin, amivel ismét sikerült kivívnia néhány rá szegeződő gyilkos pillantást, és kiváltania pár elnyomott kuncogást. A fekete hajú dühös tekintettel meredt senseie szemébe, aki nem érezte, hogy bármi rosszat mondott volna.
- Szóval tudja, hogy Orochimarunál voltál? - szűkítette össze szemeit Shikaku.
- Igen - hajtotta le fejét a kérdezett.
- Mit szólt hozzá? - próbált óvatosan informálódni az Ötödik… ám, a válaszra mind tágra nyílt szemekkel reagáltak… el sem akarták hinni, hogy amit a fiú mond az igaz.
- Hn. Megköszönte… - emelte fel fejét, ahogy lassan kinyitotta szemeit.
- Mit? – puhatolózott hitetlenkedve Kakashi.
-… hogy megöltem - fejezte be elharapott mondatát, s nézett fel mesterére, aki levegőt venni is elfelejtett a hallottakra.
- Nos, azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy erre senki sem számított - törte meg a csendet az igencsak meglepett Hokage.
- Ez a pecsétek tekercse… - kezdte tétován az ezüsthajú jounin.
- Ugyanaz, amit ti kézbesítettetek, amikor elvittétek a lányt Yoshiaga-samahoz és Ayako-sanhoz - válaszolta meg a kurta mondatot a shannin.
- De Orochimaru honnan tudta, hogy ott van a tekercs? - gondolkodott hangosan Shikaku.
- Ez egy jó kérdés - hunyta le szemeit a Hokage.
- Ezek szerint a „mester” ugyanabból a klánból való, mint a lány - jegyezte meg Inoichi.
- Miért akarta Orochimaru ennyire megölni azt a férfit? - jött az újabb kérdés Asumától.
- Orochimaru és a „mester” gyűlölték egymást valami régebbi sérelem miatt. De mindketten tudták, hogy a kettejük harcából Orochimaru nem kerülhet ki győztesen. Ezért kellett neki a tekercs – vázolta röviden a tényállást, ugyanis nem volt kedve mindent elismételni, és úgy gondolta a házassági-szerződést sem kéne a jelenlévők orrára kötni. Sasuke tisztában volt vele, hogy amennyiben kiderülne, kicsoda Tai, a klánja rögtön igényt tartana rá, és hamarosan az esküvőre is, ezt pedig nem állt szándékában hagyni.
- Ez rá vall, kiismerni a technikáit és előre kitalálni az ellentámadásokat… alattomos volt mindig - merült emlékeibe Tsunade.
- Ezek szerint számíthatunk újabb támadásokra, hisz Kabuto él és benne van Orochimaru – fejtette meg a Nara-fiú, aztán eszébe jutott valami. - Hol van most a tekercs?
- A „mester” magával vitte vagy elrejtette… Tai nem tudja pontosan.
- Miért nincs nála, itt nagyobb biztonságban lenne? - született meg a gondolat Shizune fejében.
- Ha nála lenne, a benne lévő technikákból rájöhetne melyik klán tagja és akkor felesleges lett volna az elzáró genjutsu - világította meg a tényeket Shikamaru, s az Uchihának eszébe jutott valami, amit mindenképp tudnia kellett.
- A klánja tudja, hogy a faluban van? - kérdezte összeszűkült szemekkel, s egy percre mintha idegesség csillant volna a Hokage gesztenyebarna íriszeiben és ugyanezt vélte felfedezni jouninja szemében is.
- Igen - válaszolt végül nyugodtan az Ötödik, és most a fiú tekintetében villant ugyanaz az érzés, de a shannin folytatta. - Tudják, hogy egy ismeretlen kunoichi van a faluban, és hogy itt marad. Ezt mindenki tudja. De azt, hogy hozzájuk tartozik… arról nem tudnak. Ezt az információt csak heten ismerjük.
„Mi az, hogy hozzájuk tartozik?! Ő nem tulajdona senkinek, szabad ember, aki dönthet az életéről!” - visszhangzott Naruto fejében.
„Ő nem tartozik senkihez… nem a klánja fogja megmondani neki, mit csináljon… vagy kihez menjen hozzá!” - üvöltötték Sasuke gondolatai, s a tekintetében lévő haragot nem tudta eltűntetni, és ezt Hatake Kakashi ki is szúrta. Végül a fekete hajú visszanyelte dühét és kérdezett.
- Ki az a hét? Mondja el! - Csak jouninja érezte a feszültséget hangjában, de ő már az első pillanattól.
- Asuma, Kakashi, Inoichi, Shikaku, Shikamaru, Shizune és én - válaszolt higgadtan az Ötödik, aki a copy-ninre pillantva rögtön megértette a jelenet kiváltó okát. Tudott a házassági-szerződésről, ám az igencsak meglepte, hogy a lány is értesült róla, elvégre csak néhány hónap múlva tölti be a tizenhatot, és az esküvő időpontjáról csak a tizennyolcadik születésnapján kellett volna értesülnie.
„Ezek szerint a mestere erről is beszélt neki… vajon még mit mondhatott el?” - igyekezett összerakni a képet a szőke shannin. Ennél jobban már csak az lepte meg, hogy a szőkeség bízott annyira az Uchiha-fiúban, hogy nemcsak a támadásról, hanem a tekercsről és a szerződésről is beszélt neki. De Tsunade tudott még valamit, amit rajta kívül valószínűleg csak a „mester”… történetesen azt, hogy ki a szerencsés vőlegény, aki e pillanatban még maga sem tud róla… de Sasuke tekintetét elnézve a „titkolózás békét teremt” alapon megnyugtatta a fiút.
- Ezen még egy ideig nem kívánok változtatni, a klánja addig nem értesül róla, amíg ő maga nem emlékszik… erről biztosítalak! - Eme kijelentésére úgy tűnt a viharfelhők elvonulni látszanak.
A jelenlévők feszülten várták a sötéthajú reakcióját, de az csak bólintott. Ők nem tudták miről van szó, de érezték, hogy komoly dolog lehet, ha az éjfekete és a csokoládébarna szemek így néznek egymásra.
- Értem - válaszolt végül Sasuke, ahogy a rá szegeződő tekinteteket érzékelte. Nem volt hülye, tudta, hogy Tsunade tökéletesen tisztában van azzal, hogy miről beszél. A nő bólintott és visszatért okfejtéséhez.
- Nem tetszik ez a történet. De annyival is okosabbak lettünk, hogy valószínűleg azért küldte ide, mert tartott a folyamatos támadásoktól, és így könnyebb megvédenie, mint egy csata közepén – vázolta komoran az Ötödik, amikor hirtelen tágra nyíltak szemei, arcára aggodalom ült ki, és a társaság nem tudta mire vélni a reakciót. - Hol van most? Nem szívesen magyarázkodnék egy esetleges összeesküvés elméletről, pláne, hogy nem vagyok biztos benne, hogy át tudnám verni.
- Tényleg ennyire hülyének nézik? - vette gúnyosra Sasuke, s a bent lévők csodálkozva pillantottak a beszélőre, nem mindennapi, hogy a fiú ilyen nyíltan elismerjen valakit és ezt tanára is tudta… tudta, hogy bármennyire tagadja… őt is lenyűgözte az eszes szépség, de úgy tűnt tanítványának erre nem sikerült rájönnie… egyelőre.
- Hogy!? - hördült fel a shannin.
- Mindent tud - közölte higgadtan a holló, mire mindenki rémülten kapta rá tekintetét.
- Miről beszélsz? - vonta kérdőre a copy-nin.
- Mindenről… arról, hogy maguk tisztában vannak vele, melyik klánból származik… arról, hogy Tsunade-sama valószínűleg ismeri a mestere kilétét… arról, hogy megfigyelik… és arról is, hogy azért hozzám költöztették, mert a Sharingannal képes vagyok megakadályozni egy esetleges szökést vagy támadást. Az egyetlen, amiről nem tud, az a levél… a nagyapja utolsó szavaival – adta a jelenlévők tudtára, kik elhűlve hallgatták a megdöbbentően hosszúra nyúlt választ, mely igencsak szokatlan volt a fiútól.
- Ezt nem értem… - emelte fel fejét Asuma.
- Miután a férfi megmentette, Yoshiaga-san hozzá intézte az utolsó szavait. Azokat, melyeket Hokage-sama is felolvasott nekünk: „Vigyázz rá nagyon!” – magyarázta az ifjú tehetség.
- Szóval innen az idézet - ereszkedett vissza székébe az Ötödik.
- Egyébként… Inóval tölti a napot - adta meg a kívánt választ az Uchiha.
- Ó… már olyan jóban vagytok, hogy előre elmondjátok egymásnak a napi programotokat is? - vigyorgott Kakashi, s a szobában lévők nagy része nem tudta visszatartani nevethetnékjét, elképzelték a fekete hajút, amint ovo bácsit játszik és megkérdi hová megy, és meddig marad a szemmel tartott…
„Vajon mennyire kerülhettek közel egymáshoz? Ezt a történetet csak bizalmasan lehet elmesélni… bárhogy történt is, úgy tűnik Sasuke még nem jött rá, milyen hatással van rá az a lány… másrészt… elképesztő, hogy ilyen gyorsan sikerült megtörnie a jeget, ami körülveszi Sasukét” - fogalmazódott meg a copy-ninben, ahogy a hollót figyelte.
„A francba… mi folyik abban a lakásban!?” - üvöltötték a szőke meglepetés ninja gondolatai.
„Az a…” - De még fejben kimondva is sértők voltak azon szavak, melyekkel a Haruno újonnan érkezett csapattársnőjét illette.
- Rendben. Elmehettek - hallották az Ötödik hangját, immár egy papírhegy mögül.
- Hai - bólintottak és elhagyták az irodát… egy kivétellel…
- Shikamaru? Tehetek érted még valamit? – pillantott az asztala előtt állóra a shannin.
- Tudom ki a mestere… - közölte mintegy mellékesen a Nara. - Ne aggódjon, nem mondom el senkinek. Mindössze meg akarok bizonyosodni róla, hogy igazam van. Ő az? - mutatott fel egy cetlit, rajta egy névvel.
- Valószínűleg igen, de emiatt ne aggódj, ha ő az, engedéllyel van távol a falutól - bólintott elismerően a Hokage. Már nem volt mit rejtegetni, a kölyök egyértelműen rájött arra, amire senki más.
- Szóval még maga sem biztos benne – állapította meg a fiatal chuunin, s elhagyta az irodát.
Tsunade csak elmosolyodott…
„Bár biztos lehetnék!” – tért vissza munkájához.