Mindennapok…

„Körülöttem az emberek mind szerepet játszanak, de ha veled beszélek, az vagyok, aki lenni akarok.” (A Cinderella story című film)

Egy szőke szépség csukta be ismét egy első emeleti lakás ajtaját, épp kilépett a zuhany alól, amikor kopogtattak és magára kapva yukatáját, ajtót nyitott. Nem volt nagy szakács, ez kiderült az elmúlt napokból, de nem szerette volna, ha lakótársa éhen hal miatta, ezért rendelt. Vacsora után a kanapén olvasgatott, amikor társa megérkezett, egy bólintással köszöntötték egymást, s miután a fiú is elintézte esti teendőit, érintve a fürdőt és a konyhát, egy pléddel érkezett vissza a nappaliba, amit a lányra terített.
- Köszönöm - emelte éjfekete szemeit a mellette állóra, aki csak bólintott. Majd egy könyvet fogva leült a szőkeség mellé.
Órákon keresztül olvastak egyre közelebb kerülve a másikhoz, s mire Sasuke feleszmélt, miszerint ideje lenne aludni, térni, a kanapé egyik végén ült, míg társa - a tegnapihoz hasonlóan - az ölében ülve olvasott, majd ott is aludt el. A fiatal kunoichi kezében még ott tartotta a csukott könyvet és az Uchiha mellkasának dőlve édesen szuszogott. A sötéthajú összezárva és félretéve olvasmányát, simogatta a jázmin illatú fürtöket és figyelte a tündéri arcot, mely békésen mosolygott. Nem tudta meddig nézhette az alvó szépséget, sem azt, hogyan kerülhetett a karjaiba, de nem is bánta; határtalan nyugalmat érzett, és valami jóleső melegséget, mely a gyomrában bontakozott ki, egyre forróbb lett és testének valamennyi sejtjét átjárta. Remélte, hogy még sokszor fogja tapasztalni ezt az érzést. Ilyen és hasonló gondolatokkal vitte szobájába csapattársnőjét, takarta be, és csókolta homlokon… ismét. Amióta nála, vele lakott, eltűnt belőle a hiányérzet, sőt, egészen olyan volt, mintha a lány mindig is ide tartozott volna. Azóta nem volt egyetlen álmatlan éjszakája sem… már-már megkockáztatta volna, hogy igazán boldog, de ha más nem is, kellemes érzés járta át a nap minden percében.
Így telt el majd’ két hét. A fiatalok közötti kapcsolat egyre barátibbá vált, egyre szorosabbá… amit viszont a külvilág nem láthatott, hogy mi történik a négy fal között. Milyen, amikor vacsorával várják a másikat, milyen, amikor a kanapé két végére ülnek olvasgatni és kivétel nélkül a másik karjaiban hajtják álomra fejüket. Nem egyszer fordult elő, hogy valamelyikük elaludt… ekkor az ébren lévő képes volt órákig nézni a békés, nyugodt arcot, s ennyi elég volt, hogy ő maga is elszunnyadjon. Volt reggel, amikor a kanapén ébredtek… egy mozgalmas nap után pedig másra sem vágytak, mint egy nyugtató ölelésre, ami otthon várja őket. Belsőséges, intim dolgok voltak ezek, mindenki tudta, hogy barátok lettek, de azt, hogy milyen közeliek, csak Kakashi sejtette. Sokat beszélgettek, sétáltak sötétedés után, és az Uchiha rengeteg helyre elvitte a lányt, helyekre, melyekről tökéletes kilátás nyílik az éjszakai égboltra. Azután döntött így, miután a kunoichi megemlítette, mennyire szereti a titokzatos eget fürkészni sötétedés után és a fiú is hasonlóan érzett.
Eközben a szőkeség is megkezdhette a gyakorlást. Az erejéről és képességeiről nem sok derült ki. Tűz és szél elemű chakrával is rendelkezett, ami igencsak megnehezítette csapattársai dolgát az edzések alkalmával. Rendkívül kiemelkedő volt a taijutsuja - bár az Uchiha-fiú szintjét nem érte el - és hasonlóan kivételes volt a ninjutsuja is, mely hatásosnak és erősnek bizonyult. A legmegdöbbentőbb mégis a genjutsuban való jártassága és a Sharingan elleni harcmodora volt. Meggyőző illúziókat tudott létrehozni, olyanokat melyekből pokoli nehéz volt kijutni vagy megtörni azt. Másrészt képes volt órákig kitartani Sasuke ellen, sokszor tűnt úgy, hogy külön kiképezték Sharingan elleni harcra, valószínűleg ezért ismerte annyira a genjutsukat is.
„Bárki is volt a mestere, harcolt a Sharingan ellen… harcolt egy Uchiha ellen… és túlélte. Bárhogy is, megtanította Tainak, hogyan szállhat szembe azokkal a szemekkel… és jó munkát végzett” - ezt gondolta Kakashi, amikor először látta Sasuke ellen.
De… mivel a lány nem emlékezett Vérörökségére, a jounin gyanította, hogy az erejének csak egy kis részét ismerték meg, ami bár figyelemre méltó, mégsem az egész. Tudta, hogy a fiatal kunoichi még tartogat meglepetéseket számukra, nagy meglepetéseket… és nem csak az erejét illetően.
A szőkeség egyre jobban beilleszkedett, megismerkedett majdnem mindenkivel Narutoék korosztályából és valamennyiükkel remekül kijött. Sakurával nem kerültek közelebbi kapcsolatba, de ez érthető, a Haruno még mindig vetélytársnak tekintette, annak ellenére, hogy Tai rengeteg időt töltött az Uzumakival, ami pedig az Uchihának nem volt ínyére. Hát, nem kaphatja meg mindenki, amit akar, nem igaz? Inóval valósággal elválaszthatatlanok lettek, tényleg, mint két iker… gyakran voltak együtt, sokat nevettek, beszélgettek, vásároltak…
Sasuke viszont hétről-hétre, napról-napra rosszabbul tűrte az egészet. Szeretett kettesben lenni a lánnyal, akkor igazán önmaga lehetett, de a legkevésbé sem díjazta Narutót, aki már hajnali hatkor az ajtaján kopogott, az edzéseken pedig el nem mozdult volna a szőkeség mellől. Már az is megfordult a fejében, hogy a kölyök esetleg be akar költözni hozzá, ám ezen gondolatait igyekezett agya leghátsó részébe száműzni. Ahogy a Yamanaka-lányt sem kedvelte meg sokkal jobban, ugyanis ő az edzések után foglalta le lakótársát. Kezdtek közelebbi kapcsolatba kerülni a fiatal kunoichivel, mégis az esti „együtt alszunk a kanapén” és a kedves szavak, sűrű beszélgetések ellenére is úgy érezte, a bájos szépség egyre távolabb kerül tőle… és egyre közelebb Narutóhoz. Nem tudta megmagyarázni, de elveszíteni sem akarta… valahányszor barátjával látta, szomorúság csillant a szemében és… düh.