Egy ismeretlen helyen járt álmában, amiről nem volt képes eldöntetni, hogy az most ég vagy föld. Halálsikolyokat, nyögéseket hallott, és tomboló tűzet látott mindenfelé amerre csak tekintette tévedt. Lába előtt mindenfelé vér szennyezte a talajt, míg egy elfojtott sikoly hallatán egy kecses mennyei test földre zuhanását látta maga előtt. Mérhetetlen szenvedés és káosz uralta a helyet, ami megülte az üres légkört s izzásra késztette körülötte. Ekkor meghallott egy nevet, ami őt szólította s lába akaratlan elindult előre. Nem tudta hova megy, és közbeavatkozni sem volt képes csak mint egy szemlélő, ki belátást kaphatott a cselekménybe volt jelen. Egyszer csak meglátott maga előtt egy fekete füstfelhőből előtűnő óriási szerzetet hatalmas fekete hártyás szárnyakkal a hátán. A másodperc töredéke alatt tűnt el szemei elől majd bukkant fel háta mögött azért, hogy darabokra tépjen egy éppen rá támadó démont. Ocsmány feje se perc alatt külön vált nyakától, míg testének darabjai különböző irányba repültek szanaszét a térben. A szerzet sötét bőrét színesre festette a megölt lény vére majd megfordult s hosszú éles körmeiről lenyalta a maradékot. Bozontos félhosszú fekete hajából egy óriási szarv emelkedett ki, ami mellett vérben forgó szemei igazán természetes látványt nyújtottak.
- Nem maradhatunk itt tovább - jött ki száján e mondat bár nem tudta miért.
- Itt az idő, hogy véget vessünk a háborúnak. Jöjj velem - mondta mély határozott hangon majd kezét nyújtotta, amit ő szó nélkül elfogadott.
- És ha nem sikerül?
- Akkor itt végezzük be. Hisz végtére is... miattunk kezdődött a háború, vagy nem? - A mi szerelmünk miatt.
- A háborúnak Lucifer az okozója nem pedig mi!
Az angyal lágy bársonyos hangja hirtelen érdessé vált mikor e mondat elhagyta telt ajkait.
- Hálásnak kellene lenned neki. Ha nem ajánlotta volna fel, a választás lehetőségét, hogy csatlakozzak hozzá akkor sosem lehetnénk együtt. Te is tudod, hogy az angyalok között tilos a szerelem. A sors már a kezdetetektől fogva egymásnak teremtett minket.
- De elárulta a Mennyet és…
- És segített nekünk - mondta majd hatalmas testéhez szorította a mennyei lényét. - Ezt sose felejtsd el… - suttogta majd egy apró csókot nyomott homlokára.
Együtt tűntek el a vörös füstfelhőbe s együtt léptek be a háborúba, ahol félrelökték, kinevették, árulónak nevezték.... megsebezték őket. Ekkor vált világossá számukra, hogy egy ilyen háborúnak mint ez sosem lesz vége. Még ha sikerülne is lezárniuk akkor is folytatódna tovább ha nem itt, akkor talán a földön, ami majd végül elpusztítaná az emberek világát. A szabad akarat egy végtelennek tűnő áradatot indított el, és ez már korántsem a démonokról szólt. De volt valami, ami még ha aprócska is, de ott volt mindenhol. Betöltötte a teret, átszűrődött a füstön, véres testeken... a hadakozók beszennyezett szívén, és lelkén. Képesek voltak megállítani ezt a háborút hisz a remény, ez az aprócska fénysugár, egy angyal kinek szívét még nem volt képes megrontani a gonoszság jelen volt közöttük. Egy angyal ki tiszta szívéből kívánta, hogy hallgattassék meg imája.
- A szerelem miatt fizettük ezt a hatalmas árat. Ha lelkem valaha is újjászületne azt akarom, hogy ne érezzen ily gyengeséget, míg élő szíve dobog. Nem történhet meg újra - mondta végül majd fehér tekintetét felszegte mintha azt várná, hogy Isten meghallgassa kérését.
Szíve legmélyéből felszabadította maradék energiáját s testét ekkor hófehér fény vette körül. A démon kész volt harcolni mind az angyalok vagy saját fajtája ellen csak, hogy megvédje a számára oly becses lényt. De mikor megérezte azt a gyengéd s oly meleg érzést szívén elszállt belőle minden harag. Megbékélt... szíve megszelídült. Hatalmas vörös pengéjű kardját a feléjük tartók elé szúrta ezzel jelezve számukra, hogy nem fog tovább harcolni egy értelmetlen háborúban.
- Ha a sors úgy akarja, hogy lelkünk ismét egymásba fonódjék akkor együtt leszünk majd, az idők végezetéig - mondta végül majd megcsókolta az angyalt.
Támadóik ekkor megálltak majd testük akaratlanul is arra kényszerítette őket, hogy meghajoljanak az előttük feltáruló látványra. A vakító fény átterjedt a démon fekete pikkelyszerű bőrére, beborítva ezzel testének minden porcikáját mintha éppen megtisztítaná a benne lakozó gonoszságtól. A démon szemei felakadtak, hosszú karmai visszahúzódtak, szárnyai fekete hártyáit pedig fehér toll váltotta fel. És ragyogott...
Végre valahára csend honolt a harcmezőn. A harci kocsik mennydörgése elhallgatott s mindenki őket nézte, hogy miként ragyogják be egyesült fényükkel a teret, hoznak fényt és reménységet. De ekkor éles fájdalom járta át testüket s a porba hulltak. Ölelkezve egymást csókolva köszöntött rájuk az örök megnyugvás, míg az angyal fülébe csak egy hangot hallott, amint az őt szólítja.

- Sakura… Sakura… hé, Sakura ébredj…
- Azriel!! - sikította a lány, míg levegőt kapkodva felriadt s megütötte a fölé hajoló férfit.
- Ezt meg miért kaptam?
- Mert rám másztál, azért…
- Mi a baj? - Rosszat álmodnál? - kérdezte elsajnált arckifejezéssel.
- Mi közöd hozzá?
- Semmi. Azért mondd el.
- Jobb dolgod is van mint engem pesztrálni.
- Nincs. Jelen pillanatban nincs. Szóval? - vonta kérdőre, de nem kapott választ. - Addig úgysem hagylak békén. Mivel felkelni nem bírsz, így az én édes hangomat fogod hallgatni, amint ezt a szót ismételgetem - mondta ismét, amire Sakura reménytelenül felsóhajtott.
- Már régóta kísért ez az álom. Azt hiszem vége, és kiderül mégsem.
- Elmondod végre? - kérdezte, míg közelebb ült hozzá.
- Nem.
- Na?!
- Miért érdekel?
- Mert álmodban mindenféle hülye szavakat motyogtál valami idióta nyelven aztán meg összerándultál, és nyöszörögni kezdtél. Jól rám hoztad a frászt... azt se tudtam mit csináljak. Nem akarom, hogy akármi bajod legyen...
S mikor ezek a szavak kijöttek száján a lány azt sem tudta hol van. A vadász aggódik a prédája miatt?! Ez kész… Stockholm szindróma, ne máár.
- „Miért tenne ilyet?” - tette fel magában a kérdést majd ismét felsóhajtott. - Ha ennyire akarod elmondom bár nem sok értelmét látom.
A férfi árgus szemekkel nézte s hallgatta a történetet.
- Teljesen összefüggéstelen, és a végén megcsókolok egy Azriel nevű démont.
A férfi arca elkomorult miközben visszagondolt álmatlan éjszakáira.
- Szóval angyal vagy?
- Ez most beugratós kérdés?
- Bocs.
- Felesleges bemutassam magam hiszen tudod te nagyon is jól, hogy mi vagyok.
- Hah… csak meg kellett csókoljalak, és máris velem álmodsz… - mosolyodott el önelégülten.
- Mi van?
- Semmi.
- Te tiszta hülye vagy. - „Az Istenért… nem is volt olyan jó az a csók" - hazudta magának.
Naruto nem válaszolt semmit csak betakarta dzsekijével majd arra készült, hogy kiszellőzteti fejét.
- Hé - szólt utána. - Hogy, hogy szárazak a rajtam levő ruhák?
Mikor a férfi nem válaszolt semmit összehúzta szemöldökét majd erősen összeharapta állkapcsát. - Ugye nem… - kezdett bele idegesen.
- Nem vetkőztettelek le. Csak megszárítottam őket rajtad, ennyi.
- Rajtam?
- Aludj már! - mondta majd kisétált a barlangból.
Sakura megrázta fejét majd letette a földre s álomba merült. Nem sokkal ezután úgy érezte mintha valami vagy valaki bökdösné a vállát. Nem tudta eldönteni melyik lett volna jobb lehetőség, mivel mintha le se feküt volna, ugyanolyan fáradtnak érezte magát.
- Gyere… ideje indulni - mondta, míg kezét nyújtotta a lánynak, amit az természetesen nem fogadta el inkább ellökte magától.
- Hagyj aludni még egy kicsit… - dünnyögte halkan.
- Mégis mennyi az a kicsi?
- Csak még pár órácskát - ásította majd elfordult, amire a férfi felsóhajtott s leguggolt mellé.
- Ha szeretnéd viszlek a hátamon. De az is megoldható, hogy a hajadnál fogva ráncigállak el Blackwoodig, bár nagyon sajnálnám ha kihullana az a szép rózsaszín loboncod… Szóval válassz! - Most! - mondta halálosan komoly hangon.
A lány szemei kipattantak, lerúgta magáról a dzsekit majd egy pillanatra megállt mert elgondolkozott.
- „Úgysem merné megcsinálni…”
Már jó pár perce mehettek amikor Sakura öklét ropogtatva mérgesen kijelentette.
- Remélem fáj.
- Mintha egy húsz kilós súlyzóval dobtak volna fejbe, tényleg jól vagyok, kösz - mondta, míg arcának bal felét fájlalta, ami elég durván fel volt dagadva.
- Megmondtam. Ha még egyszer hozzám érsz valamid eltöröm. Örülj, hogy nem lejjebb kezdtem.
- Ez igazán megnyugtató...
- Különben sem értem minek pattogsz. Pár óra, és nem fog úgy tűni mintha két fejed lenne.
- Ne szórakozz már velem. Rohadtul nem volt vicces. Még jó, hogy nem a lábam törted el.
- Először arra gondoltam. De biztos vagyok benne, hogy sántán is olyan jól szaladsz, mint egy nyomorék.
- Hé, ne kóstolgass.
- Tán idegesít?
- Pont eltaláltad!
Ismét hosszabb csend ülte meg a levegőt közöttük. Jó pár kilométert mehettek már amikor a lány megunta a szőke pásztázó tekintetét s idegesen ráförmedt.
- Mi van?!
- Semmi... - válaszolta tökéletesen nyugodt hangon.
- Akkor meg miért bámulsz?!
- Csak feltűnt, hogy milyen hamar meg tudsz változni. Kicsit megleptél vele. Az egyik pillanatban rám mászol, elmondod a legtitkosabb álmodat a másikban meg majdnem halára versz. De az igazat bevallva kicsit megnyugodtam. Azt hittem ha visszatér az erőd rögtön megpróbálsz majd megölni, és erre még mindig itt sétálsz mellettem.
- Hát, ha már így jártam... De így legalább megtudhatok pár dolgot rólad, és a fajtádról - mondta rideg hangon. A gyors váltások pedig... nos hát ilyen kiképzést kaptam. Sok mindenre kitanítottak egy úrinő etikettjétől, egy örömlány csábító mosolyáig.
- Huhh... bemutatnád?
- Nem! Felejtsd el!
- Akkor majd talán legközelebb - mondta lazán, míg kezeit nyakára kulcsolta.
Sakura kővé dermedve megállt majd megsemmisítő pillantást vetett rá, amire a férfi elkezdett izzadni. Már megtanulta, hogy jobban teszi ha nem idegesít fel egy angyalt, de legnagyobb meglepetésére a másik nem csinált semmit csak felsóhajtott majd megfordult s tovább ment.
- Hé, Naruto - szólt hátra válla felett.
- Hm?
- Kérdés.
- Mi az?
- Úgy gondoltam lekanyarodok a következő elágazásnál.
- Nem kéne - vágta rá nyugodtan.
- Hol a lánc, amivel magadhoz köthetnél, hogy ne szaladjak el?
- Akarsz?
- Más ezt tenné, nem igaz?
- Nem, és hidd el... nem szeretnéd tudni mit tennének valójában...
- Nem is félsz, hogy használom az erőm, és megszököm tőled?
- Egyáltalán nem. Azonnal érzékelném ha akármi ilyennel próbálkoznál.
- Megölnél?
- Nem tehetem.
- Bántanál ha úgy alakulnának a dolgok?
- Gondolkozás nélkül... De ha lehet ne provokálj. A mai démonok már visszafogottan élnek.
- Hahh... persze. Ezért gyilkoltad meg a szobalányt, és a többi ember mi? - Visszafogottság, ne már…
- Oké, elismerem a szobalány tényleg az én szerzeményem volt, de fogalmam sincs róla kiket értesz a többi ember alatt. A gyilkolást csak hobbi szinten űzöm vagy csak akkor ha éppen megbíznak vele.
- Akkor te bérgyilkos vagy - mondta a lány könnyedén.
- Te meg fejvadász. Mi a különbség?
- Lényegében semmi. Mind a ketten kötelességből ölünk és...
- És egymásra vadászunk.
A férfi felnevetett majd azt mondta.
- De ha nem muszáj inkább kerülöm az erőszakos fellépést. Ez biztos azért van mert nem születésemtől vagyok démon.
- Ezt kifejtenéd?
- Nem akarok beszélni róla.
- Ha elmondod a történeted, én is elmondom az enyémet. Ha már úgyis meg kell halnom legalább szeretném elmondani valakinek… egyszer.
- Ne beszélj hülyeségeket. Nem halsz meg.
- Hát nem azért viszel magaddal, hogy feláldozzatok?
- Miért? - Beletörődnél?