Még fel sem állt a trapézra az utolsó ugrást követően, amikor a közönség már egy emberként, állva ünnepelte. Mint mindig, ha elvállalta egy monumentális darab főszerepét. Nagyon sokan úgy tartják, ez az életvitel az idő elteltével egyre fárasztóbbá és megerőltetőbbé válik, ami meglátszik az előadás színvonalán is.
Sora Naegino azonban rácáfolt erre az állításra iménti produkciójával. Másfél órás játéka dinamikus és energikus volt, a többi szereplő alig tudta tartani vele a lépést. Míg társai igyekeztek nem lihegve integetni a közönségnek és a kamerákba, addig ő normális légzéssel, kedvesen mosolygott rajongóira. Külsőre legalábbis jókedvűnek és gondtalannak látszott.
Miután összegyűjtötték a színpadra feldobált virágokat és plüssfigurákat, illetve túlestek a média szokásos zaklatásán, melynek képviselői megállás nélkül kattogtatták gépeiket, a vörös függöny elindult. Néhány perc múlva eltakarta a még mindig tapsoló embereket, hogy végre kifújhassák magukat a szereplők is.
Sora homlokát a kötélnek támasztotta. Imádta a színpadot, ez volt a második otthona. Szeretett játszani, másoknak örömet szerezni, hallani a gratulációkat, látni a mosolygós arcokat. Ilyenkor tudta, hogy az emberek egy hatalmas élménnyel lettek gazdagabbak, amely az egész estéjüket bearanyozza majd. Hazafelé menet egy-egy ugrásról diskurálnak, a látványról és a showról beszélgetnek.
Az előadások alatt mások azon izgulnak, hogy ne rontsanak el semmit, ne essenek le. Ő azonban ilyenkor teljesen kikapcsolt. Nem gondolt semmire, nem látott senkit, csak azt csinálta, amihez igazán értett. Szórakoztatott. Elegánsan, magabiztosan, lélegzetelállítóan. Ez ma este sem történt másképp.
Leült a trapézra és hintázni kezdett. Már csak ő maradt a színpadon, mindenki más fáradtan vonult félre. Hallotta az emberek moraját, akik hangosan beszélgetve hagyták el a nézőteret. Ő újfent egyedül távozhat majd. A trapéz lassított végül megállt, ő pedig elérkezettnek látta az időt a távozásra. Nem akart ünnepelni, holott a többiek nagyon rágták a fülét. Állítólag ez az előadás minden eddigi rekordot megdöntött. Világszerte több milliókat ültetett le a nézőtérre.
- Nem akarok beszélni senkivel - igyekezett kislisszanni a folyosóra, de a világításért felelős technikusok egyike beérte. - Senkivel - ismételte haragosan, amikor a férfi még mindig követte.
- Akkor sem, ha egy bizonyos Richard Smith keresi?
Sora megtorpant. Smith idejött? Mit találhatott? Mi lehet olyan fontos, ami nem várhat holnapig? Délre beszéltek meg egy találkozót. Az órájára nézett, ami este tízet mutatott.
- Öt perc múlva legyen az öltözőmben!
- Ahogy akarja - kapcsolta le a villanyt és a színpad sötétbe borult.

Nem tudott egy helyben maradni. Miután átöltözött, fel-alá járkált a tükrökkel, ruhákkal, kiegészítőkkel teli szobában és gondolkodott. Richard Smith profinak számított, a tűt is megtalálta a szénakazalban, ha eleget fizettek érte. Ezért is fogadta fel a legjobbat, amikor elhatározta, hogy megkeresi férjét.
Mi van akkor, ha rossz hírekkel érkezett? Mi van, ha közli, hogy Leon halott? Hogy balesetet szenvedett és kómában fekszik? Nem, az nem lehet. Leon tud vigyázni magára.
Nyílt az ajtó és a magánnyomozó lépett be rajta, kissé nyúzott ábrázattal.
- Tudom, hogy nem mára beszéltük meg, de...
- Meghalt?
Sora a helyiség közepén állt, karba tett kezekkel, rémült arckifejezéssel. Tekintetük találkozott az egyik tükörben, mire a férfi megrázta a fejét.
- Nem - jött a válasz és a lány megkönnyebbülten felsóhajtott. - Nagyon is életben van.
- Mindent harapófogóval kell kihúzni magából? - nyúlt az ásványvizes palack után. - Beszéljen már az Isten szerelmére!
Richard fáradtan elmosolyodott.
- A férje Madridban van.
Sora, bár a torka kiszáradt, nem ivott a vízből, pusztán a kupakot csavargatta. Kezdenie kellett valamit a kezével. Erre várt, erre a pillanatra várt négy éve. Hogy a magánnyomozó belépjen az ajtón és közölje, a férje él és virul.
- És? - kérdezte flegmán. - Akkor miért nem találta meg eddig? Mi tartott ilyen sokáig? Egy olyannak, mint maga, aki állítólag profi.
- A férje meglehetősen okos és óvatos ember - magyarázkodott Smith, hogy megvédje szakmai tekintélyét. - Álnevet használ. A külvárosban, ahol igen szerény körülmények között lakik, mindenki Noel Daslowként ismeri.
- Álnéven? - suttogta a lány. - Tényleg el akart tűnni. Minden elismerésem Leon Oswald! - nézett a falra, mintha a férjét látná benne. - Valóban ravasz gazember vagy!
Smith szótlanul hallgatta a szomorú, ugyanakkor jóval nyugodtabb lányt. Egy keskeny dossziét helyezett a fésűkkel megrakott kis szekrényre.
- Ebben mindent megtalál. Részletesen leírtam a helyet, a házat, a címet - dugta zsebre a kezeit elégedetten. - Azt hiszem, rám már nincs szüksége.
- Honnan tudja, hogy tényleg ő az?
Richard számított erre a kérdésre.
- Egy nőtől kérdeztem meg. A név hallatán zavarba jött és tagadott, de látszott rajta, hogy ismeri...
- Vagyis a szeretője. Mondja ki nyugodtan - szorította össze a fogait.
Előkotorta a csekkfüzetét és az eredeti összeg kétszereséről állított ki egy nyugtát.
- Szép munkát végzett - dicsérte meg, mielőtt Richard Smith magára hagyta volna.
Felkapta az anyagot és olvasni kezdte. Néhány sor után az ajtóhoz vágta, a lapok pedig szanaszét szóródtak a padlón. Leonnak szeretője van. Na és? Annak idején is volt. Neki meg pláne nem kellene így felháborodnia, hiszen Szergejjel ő sem rejtvényt fejtett akkor, amikor Leon rajta kapta őket. Csalódottan rogyott le a székére. Hogy hihette azt, hogy ő pótolhatatlan Leon Oswald életében?

Leon unottan üldögélt a belső udvaron lévő padon, amelyet már csak a Szentlélek tartott egyben. Körülötte csikkek hevertek, amiket az itt lakó munkanélküliek szívtak el unalmas perceikben. Ha körülnézett nem látott mást, csak házakat, ruhákkal és ócskaságokkal megrakott erkélyeket, lehullott vakolatot és kukákat, amelyek roskadoztak a szemét súlya alatt. Össze sem lehetett hasonlítani azzal a házzal, ahol korábban Soraval laktak. Ahol olyan boldogok voltak. Nyáron a teraszon ebédeltek, késő éjszakáig üldögéltek a gyepen és élvezték a másik közelségét.
Akkor bolondult meg, amikor feleségül vette. Nagyon sokszor lepörgette magában közös életük rövidke filmjét és rá kellett jönnie, hogy talán ő sem úgy viselkedett, ahogy kellett volna. Most már nem mindegy? Sora nyilván új életet kezdett orosz szeretőjével és lábuk előtt hever a világ.
- Te aztán nagyon messze jársz.
Leon a hang tulajdonosára nézett és megköszörülte a torkát. Ennyire látszik rajta, hogy képzeletben nem itt jár?
- Csak...volt egy kis időm és... - nem talált rá jobb szót. - Emlékeztem.
Soledad nem titkolta, hogy nagyon vonzódott a férfihez. Szeretett vele lenni, jól érezte magát a társaságában. Sokszor figyelte Leont a konyhaablakból és szövögetett magában lehetetlen álmokat. Örömét lelte benne.
- Gondterheltnek látszol - csapta le a kuka fedelét. - Valami baj van? - telepedett le ő is a padra.
Leon elmosolyodott. Baj? Ennek a nőnek fogalma sincs arról, hogy ki volt ő valójában. Hogy mekkora sztárként járta be a világot, hogy mennyi bánat érte már, hogy mennyire hiányzik neki a felesége. Baj? Csak az van.
- A múlt - válaszolta letörten.
Soledad kedvesen megszorította a vállát, miközben vigasztalni próbálta.
- A múlt egy olyan dolog, amin nem változtathatsz. De előtted a jövő, amit úgy alakítasz, ahogy csak akarsz.
Leonnak nem volt kedve egy melankolikus társalgáshoz.
- Hagyjuk - legyintett, mintha csak egy legyet szeretett volna elkergetni. - Ne rontsuk el ezt a szép napot!
- Nem úgy nézel ki, mint aki örül a napsütésnek - ugratta Soledad, mire a férfi mosolyogva megadta magát.
- Azt hiszem eszem valamit - állt fel nyújtózkodva. - Reggel óta nem ettem egy falatot sem - veregette meg játékosan a hasát.
Soledad hátradőlt a padon és vágyakozva nézett a ház, s talán a környék legtitokzatosabb lakója után. Fogalma sincs, miért használ álnevet. Amikor egyszer elszólta magát, hogy Leonnak hívják, kissé megrémült. Azt hitte, valami gyilkos vagy szökött fegyenc, aki a rendőrség elől bujkál. Leon ezt cáfolta, de a valódi okot sohasem árulta el. És ekkor eszébe jutott...
- Leon! - futott a férfi után, aki már a lépcsőnél járt. - El is felejtettem mondani, hogy keresett valaki.
Leon megszorította az ósdi korlátot.
- Kicsoda? - kérdezte idegesen.
- Egy férfi, szerintem angol lehetett. Felőled érdeklődött. Azt kérdezte, hogy ismerek-e egy bizonyos Leon Oswaldot. Nemmel feleltem. Azután azt kérdezte, hogy ismerős-e a Noel Daslow név. Újra csak tagadtam, de ekkor megjelent senora Piedad és fennhangon közölte, hogy igen, itt lakik ilyen nevű férfi.
- És? - faggatta tovább szinte kiabálva. - Mi történt?
- A férfi visszaült az autójába és serényen jegyzetelni kezdett. Felírta a címet, aztán elhajtott - félve figyelte Leont, aki leroskadt a lépcsőre, miközben szitkozódva fogta a fejét. - Mi a baj? Valamelyik rokonod volt az?
Leon a falba öklözött, aztán az ijedt nőre nézett.
- Mikor történt mindez?
- Két napja.
- A rohadt életbe! - állt fel ingerülten. - El kell tűnnöm innen!

Miközben görcsösen markolta az ezüst színű BMW kormányát, azon tűnődött, hogy mennyire gyűlöli Madridot. Egyszerűen utálja és nemcsak a fővárost, hanem az egész rohadt országot, úgy, ahogy van. Ha a fellépései miatt át kellett lépnie a határt, minden baja és kínja előjött. Fájt a feje, meghúzódott valamelyik izma, begyulladt a szeme és egyéb testi-lelki problémák. Egy alkalommal, amikor Leon is vele tartott, a férje mosolyogva megjegyezte, hogy vesznek egy házat Barcelonában. Erre ő kedvesen megborzolta a haját és határozottan közölte vele, hogy akkor oda már egyedül fog beköltözni.
Az emlék hatására végig futott a hátán a hideg, pedig odakinn harminckét fok volt. Augusztus derekán az időjárás a nyaralóknak kedvezett, strand kifulladásig. Neki azonban esze ágában sem volt kikapcsolódni. Sokkal fontosabb dolga van, amit el kell intéznie. Félre fogja tenni a rossz érzéseit az országgal, a negyeddel kapcsolatban és nem azon jár majd az esze, hogy mennyire nem kedveli ezt a várost.
Néhány perc elteltével rájött az okára is. Leon miatt. Hiszen a spanyoloknak fogalmuk sincs arról, hogy ki bujkált közöttük. Itt van ez a mocskos és piszkos koszfészek, amelynek lakói nem is sejtik, hogy kivel futottak össze nap mint nap. Az is lehet, hogy tudták. De miért is foglalkoztak volna vele? Nekik nem rokonuk, ők nem szeretik, nem aggodalmaskodnak miatta, nem idegeskedik halálra magukat. Leon azért jött ide, mert tisztában volt vele, hogy ő utálja Spanyolországot. Erre előbb is gondolhatott volna, de kinek jut eszébe ilyesmin agyalni?
Sora leállította az autót, de egyre csak azt az épületet figyelte, amelynek címét a legutolsó jelentésben olvasta. Egy négyemeletes, ütött-kopott házat, amely az elmúlt időben otthont adott a franciák egykori csillagának.
Négy év. Négy keserves év után végre megtalálta a férjét. A férfit, akit szeret és akit minden nap hiányolt maga mellől.
Leon nyilván hallani sem akar róla, nem szeretne tudni semmit arról, hogyan is alakult az élete, miután ő kisétált belőle azon a hideg, téli éjszakán. Egyedül hagyta a gondokkal, a problémákkal, a ki nem mondott szavakkal és a meg nem próbált újrakezdéssel. Egyedül.
Lassan nyitotta ki az ajtót, mintha attól félt volna, hogy egy másik autó lecibálja a helyéről, ha nem elég óvatos. Tudta, hogy ez lehetetlen, hiszen a járda mellett parkolt, lévén, hogy itt nem lehet máshol. Ilyen szűk utcákkal még az életben nem találkozott.
Rövid selyemszoknyát és ujjatlan blúzt viselt, mégis elviselhetetlen hőség csapta meg, ahogy kiszállt a kocsiból. Két hajléktalan hangos füttyel köszöntötte, amikor elsétált előttük és obszcén mozdulatokkal ecsetelték, hogy mit csinálnának vele, ha ő is benne lenne a dologban. Sora figyelmen kívül hagyta őket, mert előtte most pusztán egyetlen cél lebegett. Viszontlátni Leont.
A bejárati ajtó nyikorogva engedett szabad utat a hűs előtérbe. A padlót alkotó fehér csempék itt-ott hiányosak voltak, a postaládákat valaki heccből vagy szándékosan, de leszedte a falról és egy kupacba dobálta a hátsó kijárat ajtaja mellé. Az egész olyan volt, mint egy börtön. Szörnyülködve nézett a lépcső felé. Tényleg itt lakna Leon? A sírás kerülgette, ha arra gondolt, hogy imádott férje minden este egy ilyen borzalmas helyen hajtja álomra a fejét.
Nagy levegőt vett és elindult felfelé a lépcsőn. Bár név vagy szám nem állt egyik ajtón sem, ő nagyon jól tudta, hogy hová kell mennie. A repülőn annyiszor elolvasta a két napja kapott jelentést, hogy szinte már megtanulta. De az nem szerepelt benne, hogyan viselkedjen a saját férjével.

Leon ugyanabba a bőröndbe dobálta be a cuccait, amellyel az országba érkezett. Hogy lehetett ennyire ostoba? Hiszen Layla említette is, hogy Sora keresteti. El kell tűnnie innen, mielőtt a felesége megtalálná. Kihúzogatta a szekrény fiókjait, melyek tartalmát a szőnyegre borította. Nem igaz, hogy pont most nem találja az útlevelét. Hová pakolhatta el? Végre megpillantotta a könyvecskét. Zsebre vágta a pénztárcájával együtt és utoljára körülnézett, hogy nem-e hagy itt valamit, ami arra utalna, hogy ő élt ebben a lakásban. Úgy látszik, minden rendben. Becsukta a bőröndjét és az ajtóhoz futott. Óvatosnak kell lennie. Nem találkozhat össze egyetlen szomszéddal sem, mivel biztosan kérdezősködnének. A munkahelyére sem megy be, ott Noelként ismerik, a kutya sem tudja majd, hogy ő dolgozott ott. Egyszerűen felszívódik, mint ahogyan azt négy éve is tette. El kell hagynia Európát. Amerikába fog menni. Van egy los angelesi lakása, amit már nagyon régóta nem használt. Ott már nyilván keresték, tehát átmenetileg meghúzhatja magát. Csak addig, amíg kitalál valamit. Ezen morfondírozott, miközben kinyitotta az ajtót és a látványtól földbe gyökerezett a lába.
Sora tetőtől-talpig végigmérte férjét és tekintete megállapodott a bőröndön.
- Készülsz valahová?