Gondolatok
By: Yilsrana

Még mindig mérhetetlen fájdalom önt el, ha visszagondolok az ötszáz évvel ezelőtti eseményekre. Máig nem tudom, miért maradtam életben. Talán az ékkő miatt… Nem tudom. Mindenre pontosan emlékszem. Meleg, nyári nap volt, mikor ránk támadt az ellenség. Váratlan támadás volt. Megleptek minket. És megtörtént az, amit sosem hittem volna. Elbuktunk. Láttam, ahogy sorra megöli barátaim… Pedig győznünk kellett volna, de társaim sorra buktak el. S végül a szerelmem.

Csak álltam döbbenten, és hitetlenkedve. Nem… őt nem! De igaz volt, s nem tehettem ellene semmit. A szemem láttára végzett vele… Vele… aki az életemet jelentette. Akkor már magam is sérült voltam, s máig nem tudom, honnan vettem az erőt, amivel végül is legyőztem őt. Legyőztem, de a többieket már nem menthettem meg. Egyedül maradtam. Egyedül mérhetetlen fájdalmammal és bánatommal.

Ott temettem el őket, ahol a legtöbb időmet töltöm azóta a nap óta. Az Északi palota udvarán. A világ lassan megváltozott. Az emberek már nem félnek a szellemektől. Azt hiszem, ez a kor az, ahonnan ő járt vissza. Sokat gondolkoztam rajta, hogy vajon meg tudnám e változtatni a történteket, ha megkeresném, és elmondanék neki mindent. Lehet, hogy akkor túlélnék a csatát a többiek. De ki tudja, mi mindent változtatnék még meg vele.

Annyiszor próbáltam öngyilkos lenni, de valamiért sosem sikerült. Az ékkő mindig megóvta az életem. Pedig már nem akarok élni. Mindennél jobban kívánom, hogy újra láthassam őket… S legfőképpen őt… Lassan kisétálok a palota udvarára, és leülök az egyik fa tövébe. Kezembe veszem az ékkövet, s összezárom rajta kezeimet. Lassan éreztem, ahogy elhagy az erőm. Tudom, hogy végre teljesül, amire oly régóta vágyom. Utoljára végignézek a palota udvarán, aztán lehunyom a szemeim. Utolsó lélegzetemmel búcsúzom a világtól, aztán újra velük vagyok. A barátaimmal, és a szerelmemmel. Már vártak rám. Boldogan ölelem meg azt, aki míg éltem, az életem jelentette. És éreztem, hogy ő is átölel. Véget értek a szenvedéseim. Az ékkő végre elengedett. Így most újra boldog lehetek. Ironikus, hogy pont a halálban.

Másnap kora reggel találtak rá Észak Úrnőjének holttestére a szolgák. Az egész palota gyászba borult, de a hercegnő halála nem lepte meg őket. Hisz már 500 éve szenvedett az életben, talán… gondolták, a halálban boldog lehet. A palota kertjébe temették őt is szerelme és barátai mellé. Északon azóta sincs új Úrnő, vagy Nagyúr. Az északiak megfogadták, hogy soha nem engedelmeskednek másnak. Mélyen érintette őket szeretett úrnőjük halála. S azóta is, mikor feltámad a szél Északon nők kacaja veri fel a csendet, csata hangjai hallatszanak, férfiak beszéde. Újra egyesült a kis csapat… … a halálban…

VÉGE