Hena:
Kellemes nyári nap volt, pont olyan, mint amikor megtörtént az a szörnyűség. A fák bontogatták szirmaikat, és a cseresznyevirágok szinte szőnyeget alkottak az úton, melynek két oldalán álltak fáik. Bódító illatuk mosolyt csalt az arcomra, ahogy végighaladtam köztük. Kezemben egy csokor dália. Ahogy a sírkőhöz léptem, kirázott a hideg, pedig körülbelül harminc fok volt. Ott álltam a temetőben, a sírjánál, és nem tudtam elhinni. A bűntudat így egy év távlatában is mart, de már beletörődtem, hogy nem miattam történt, és nem tehettem volna semmit.
– Tényleg nem tudom, mit gondolsz, Keiko! – szólítottam meg a márványt. Annyira értelmetlen volt a halála, és felesleges is. Tudom, én így kaphattam meg, akit akartam. – Elmondtam már párszor, de tényleg szeretem Yusukét! Néha arra gondolok, ha nem akartad volna, hogy beleszeressek, vagy újra felbukkanjak az életetekben, nem hívtál volna meg az esküvőre. – Körbenéztem, nincs-e valaki a közelben. Ha volt is, eltűnt. Ami nem csoda, hiszen én elviekben egy sírkőhöz beszélek, szóval lehet nálam valami gond odafent. Ijesztő is lehet ilyet látni a temetőben. – Nem tudom, Keiko! Lehet, hogy Yusukét kellett próbára tennem? – álltam és vártam, mintha válaszolhatott volna. – Ha így van, megbuktunk, mindketten! – fejeztem be monológom. Remélem, ismerős nem járt erre, mert ha látott, holnap egy pszichológus meg egy rendőri különítmény áll majd az ajtónkban, arra várva, hogy elvihessenek. Elköszöntem, és útra keltem. Befordulva a sarkon abba az utcába jutottam, ahol Keiko és Yusuke közös háza állt. Nem lepett meg, hogy valaki áll a kapu előtt. Többször rajtakaptam már! Először meghirdettük, mert azt mondta, nem tudna ott élni, de aztán az első komoly vevő alkalmával húzódzkodott, az utóbbi két hónapban pedig egyre többet állt a kapuban. Néha szerintem odabent is körül nézett. Azt hiszem, visszavágyik.
– Szia! – köszöntem rá.
– Hena! – kapta fel fejét Yusuke. Rámosolyogtam, ő pedig zavarba jött. – Én csak… - Kezdett magyarázkodni feleslegesen. Megemeltem a kezem, ő meg leszegte a fejét.
– Yusuke! – szólítottam meg, mikor ő megint az épületet kezdte nézni réveteg tekintettel. Nem válaszolt, talán nem is hallotta. Mellé lépve végig simítottam karján. – Yusuke! – Ismételtem magam, és ő végre rám emelte tekintetét.
– Menjünk! – javasolta, és átfogva a vállam útnak indultunk. Haza! Sajnos az volt az érzésem, hogy ő egyre kevésbé tartja otthonának a legénylakást. Visszahúzza a szíve, csak nem meri megmondani, pedig megtehetné. Én őszinte vagyok vele, mindig, és mégis… talán nem ma kéne ezt firtatnom! Némán ballagtunk haza. Kezdtem félni. Talán ez alatt az egy év alatt rádöbbent, hogy én nem Keiko vagyok, és már nem tart elég jónak. Talán megismerte a hibáimat is, és már nem kellek neki. Ezek a gondolatok mindig gombócot növesztettek a torkomban, és ha történetesen egyedül voltam, gyakran szabadjára engedtem könnyeimet. Yusuke az utóbbi időben megint sokat dolgozott a Koenma nevű akárkinek, aminek szerintem a fele sem volt igaz, talán csak nem bírt mellettem maradni.

Lehet, most kezdi felfogni, hogy Keiko azért halt meg, mert én beleszerettem?

– Yusuke, ha szeretnél visszaköltözni, én megértem!
– Mi? Nem, dehogy, miből gondolod? – nézett rám nagy és ártatlan szemekkel. Ha nem ismertem volna olyan jó, tutira elhiszem.
– Naphosszat ácsorogsz a kapuban, szerinted mit gondolok? – kérdeztem.
– Nem igaz! – csattant fel ő.
– Nem egyszer láttalak már! Felesleges tagadni! – Tudtam, hogy csak azért mondja, mert nem akar megbántani, de annyira felesleges hazudni!
– Na, jó! – modult rám.

Most tényleg rám dühös?

– Néha ácsorgok ott, mi abban a gond? Sőt, képzeld, néha be is megyek! Az a ház az enyém, és azt csinálok vele, amit akarok! – vágta az arcomba dühösen. Elfutott a méreg, de nem vágtam vissza. Elfordultam tőle és egyedül folytattam utam, ő pedig ott marad a járdán. Állt és gondolom nézett utánam, legalábbis reméltem. Röviddel később aztán sietős léptek zaja hangzott fel mögülem, és hamarosan ő sétált mellettem. Nem karolt át, mint az imént. Zsebébe mélyesztett kezekkel kísért tovább. Az egyik pillanatról a másikra eleredt az eső. Nálunk természetesen nem volt esernyő, miért is lett volna? Ő nem szólt, hát én sem erőltettem a dolgot. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy felesleges vagyok! Nincs szüksége rám, és csak azért tűr meg, mert már megszokott. Dühített ez a gondolat, még akkor is, ha nem biztos, hogy igaz. Végül mire elértük a tömböt, már szét tudtam volna robbanni, ő meg csak némán sétált mellettem.
– Van kulcsod? – kérdeztem tőle az ajtónk előtt megállva. Ő a zsebeit kezdte kutatni. – Ne strapáld magad, nálam van! – Motyogtam, miközben elővettem a sajátom, és kinyitottam az ajtót. Előreengedett, én pedig besétáltam köszönés nélkül. Csak hogy érezze, haragszom rá. Levetettem a cipőmet, letettem a táskám, és a szobában kerestem magamnak száraz ruhát, amit felmarkolva eltűntem a fürdőben rövid zuhanyt vettem, és átöltöztem. Aztán míg én teát főztem magamnak, ő eltűnt. Idegesített, még akkor is, ha haragudott rám, hogy nem mondta hová megy. Döntöttem.

Életem legrosszabb döntése volt.

Leültem a gép elé, és albérletet kezdtem keresni. Volt elég sok apartman, néhányat kijegyzeteltem egy lapra, telefonszámmal, címmel meg mindennel és a táskámba tettem a lapot. Holnap munka után telefonálgatok egyet. Igen, dolgoztam. Egy rendezvényszervező irodánál. Nem volt túl magas fizetésem, de megéltünk belőle eddig, szépen, ketten, és élveztem, amit csináltam. Most viszont törhettem a fejem, hogy egyedül vajon menni fog-e. Volt egy kis félretett pénzem, arra gondoltam, abból talán kifizethetem majd az előleget, vagy foglalót, vagy mit. Olvasni kezdtem, de nem kötött le. Tévét néztem, de nem vonta el a figyelmem arról, hogy Yusuke megint szó nélkül tűnt el. Ha nem ellenem irányult ez az egész, akkor nagyon rosszul csinálta a dolgait. Az utóbbi időben semmit sem mondott el, és beszélni sem beszélt velem. Mintha már csak a szexre kellettem volna. Esteledett, de neki még nyoma sem volt, és én lassan, de biztosan aggódni kezdtem. Aztán más gondolataim támadtak. Féltékeny lettem. Már nem emlékeztem rá, hogy és mikor történt, de eltávolodott tőlem, és hiányzott. Eleinte csendesen szerettük egymást, mint Keiko halála után, de boldogok voltunk a bűntudat ellenére, aztán még boldogabbak, de végül ő elkezdett a házhoz járni, és kimaradozni. Azt hiszem, Keiko hiányzott neki, és én már nem tudtam eleget nyújtani neki. Pocsék érzés volt, és lassan a nullára süllyedt az önbizalmam. Nem értettem, hogy miért nem foglalkozik már velem. Elhanyagolnak éreztem magam.

Önsajnálat!

Néha mindenki beleeshet ebbe a hibába, hát nekem is sikerült. Beszélnem kellett volna vele, de valahányszor felhoztam a ház vagy Keiko témát, ő vagy kiabált, vagy az ágyban kötöttünk ki, a két véglet. Hiányzott, hogy megbeszéljük, hogy tudja, mit érzek, és fordítva. Tíz óra körül aztán már biztos voltam benne, hogy valaki másnál van, és a Koenma nevű akárki, akiről beszélt csak álca, és új barátnője van. Ettől persze megint dühös lettem. Miért nincs benne annyi gerincesség, hogy kidobjon, ha már nem kellek? Talán azt hiszi, nem teheti, mert miatta maradtam. Nem számít! Holnap keresek egy albérletet, és elköltözöm! Talán akkor helyrejön! Talán nem… Talán már nem is érdekel… talán már nem szeret… sírva fakadtam… álomba sírtam magam!