Yusuke:
Kiabáltam vele. Már megint. Hena nagyon nyugodtan tűri az ilyesmit, csak csendesen elsétált mellettem, mintha nem is neki szóltak volna a szavaim. Odahaza azért már rájöttem, hogy haragszik, de nem volt erőm bocsánatot kérni. Kicsit haragudtam, mert a szememre vetette, hogy sokat állok a volt házunk előtt. Persze, hiszen Keikoval ott éltünk egy darabig, és olyankor, mikor hiányzik a régi életem, szívesen nézem meg. Néha jó volt ott állni és hagyni, hogy elöntsenek az emlékek.

Miért nem mondom el neki?

Féltem! Féltem, hogy félreérti, és otthagy. Persze így is rohamosan haladtam efelé, mert azzal a viselkedésemmel, amit vele szemben tanúsítottam, elidegenítettem magamtól. A sokk akkor ért, mikor hazaértem. Rájöttem, hogy az ő kulcsa volt nálam, hát vissza akartam tenni a táskájába, amit sikeresen levertem a polcról, és kiborult belőle minden. Miközben szépen visszapakoltam, a kezembe akadt egy papír. Az ő kézírásával.
Két félszobás apartman, fürdő… - kezdtem olvasni. Furcsa érzés volt! Soha nem váltott ki belőlem még ilyen érzéseket a félelem. Mintha villám csapott volna belém. Bizsergett mindenem. Több cím és telefonszám volt a lapon.

Hena lakást keres!

El fog menni! Itt hagy! Nem halogathattam tovább a beszélgetést vele. Visszaszórtam a maradék holmit a táskájába, magamnál tartva a lapot, és bementem a szobába. Az egyik fotelben aludt. Felsóhajtottam. Ha felébresztem, morcos lesz, és talán el sem mondja, miért akar elmenni! Nem értettem. Miért akarja egyáltalán? Ennyire nem voltam bunkó, és tudja, hogy szeretem, elvégre mondtam neki mindig, és mondom, szeretkezünk is eleget, és ha veszekszünk, mindig kibékülünk. Én ezt tényleg nem értem! Mindig csak ott hagyott, ha kiabáltam, vagy vitatkoztunk, ha annyira rosszul érezné magát, biztos… megráztam fejem. Teljesen feleslegesen tettem fel magamnak azokat a kérdéseket, amiket csak ő tud megválaszolni. Hozzá sétáltam, megsimogattam az arcát. Kinyitotta a szemét.
– Megjöttél? – kérdezte. Éreztem a hangjában az ellenségességet. Felmutattam a papírt.
– Hena! Mi ez? – érdeklődtem. Ő pislogott párat, aztán felkapcsolta az asztal mellett álló lámpát.
– Ja! – morogta. – Honnan van?
– A táskából, levertem véletlenül, és kiesett belőle… el akarsz menni? – Ismerős volt a kérdés. Akkor is ezt tettem fel neki, mikor megtudtam, hogy retúrjegyet vett, és nemsokára mennie kell. Szerencsére akkor maradt.
– Te akarod, hogy elmenjek! – jelentette ki felülve. – Yusuke, ha rájöttél, hogy hibát követtél el, mikor összejöttél velem, vagy már meguntál, esetleg mégsem hasonlítok annyira Keikora mint… - Felálltam, mert nem bírtam tovább hallgatni. Már megint ezzel jött! Az őrületbe kergetett. Annyiszor hallottam már! Kezdtem unni, hogy folyamatosan azt bizonygassam, ő nem Keiko, és nem azért szeretem.
– Megáll az eszem! – mordultam rá. Ő nyugodtan hátradőlt, és várt, mint mindig, ha vitatkoztunk.

Így nem lehet veszekedni!!

– Komolyan! A falnak beszélek közel egy éve? Mondtam ezerszer, hogy… - Felállt, és ez meglepett. Pont, mikor kezdtem volna belemelegedni, ő megint lelép. Az ablakhoz sétált.

Most akkor mi van?

– Nem tudom, mi történt veled, de úgy érzem, már nem vagy őszinte! – mondta halkan. Kétségbeesettnek tűnt a hangja, vagy csak én akartam annak érezni. – Valami elromlott!
– Nem, dehogy, egyszerűen csak…
– Mikor néztünk meg utoljára együtt egy filmet? – kérdezte. Ez könnyű… vagyis… lesütöttem a szemem, mert nem emlékeztem rá. – Mikor reggeliztél velem utoljára? – Néma csend, mert erre sem tudtam válaszolni. – Mikor mondtad el utoljára őszintén, hová mész?
– Nem tudom! – suttogtam, mert valóban így volt, és szégyelltem magam.
– Nem vagy őszinte! Hogy várod el, hogy elhiggyem, hogy azért vagy velem, mert szeretsz? Tudod, mit gondolok? Neked már csak pótlék vagyok, vagy talán azért vagyok még itt, mert nem tudod, hogy dobj ki, vagy egyszerűen megszoktál, és gondoltad, megtartasz, mint egy emléktárgyat! – mondta ki nyíltan szembe fordulva velem. Láttam, hogy könnybe lábadnak a szemei. A szívem azt súgta, öleljem meg, de az eszem leállított. Megdöbbentem azon, amit hallottam. Ennyire sokat lettem volna távol? Nem tűnt fel. Igen, hazudtam. Mindig, mikor hiányzott a ház, azt mondtam neki, Koenmához megyek, ő pedig a jelek szerint nem hitte el, mégsem szólt semmit. Pedig a teljes igazságot még nem is tudta. Kezdtem egyre pocsékabbul érezni magam. Bár ő nem szólt én újabb kérdést hallottam. Mikor mondtam neki utoljára, hogy szeretem? Erre sem emlékeztem. Mondtam, sokszor, mikor szeretkeztünk, a vágy hevében, de az más!
– Ne menj el! – nyögtem ki. Szánalmas! Még normális indokok sem jutottak eszembe. Hena meg csak nézett rám, és várt. – Hena, kérlek szépen, ne menj el! – mondtam még egyszer és tettem felé egy lépést.
– Meg kell beszélnünk ezt Yusuke! – jelentette ki ő elszántan. – Szeretlek, de nem vagyok hajlandó tovább csinálni! Ha megcsalsz, mondd el, és már itt sem vagyok!
– Megcsallak? – vízhangoztam hitetlenkedve.
– Nem tudom! – vonta meg a vállát. – Fogalmam sincs, mit gondoljak, hol vagy, mikor elmész, és nem mondod el, hová!
– A házban! – vágtam rá. Itt már nem volt lehetőségem lavírozni, és hazudni, itt kettőnk kapcsolata volt a tét. Talán túlzásba vittem, a titkolózást, és most ott tartunk, hogy Hena azt feltételezte, megcsaltam. – Néha, ha… ha gondolkodni akarok… vagy, ha hiányzik a régi életem…
– A régi életed! Értem! - bólintott, aztán elsétált mellettem, és kivett a szekrényéből néhány ruhát. Lassan fogtam fel, mi történik. Nem akartam megérteni, miért pakolja a dolgait egy táskába. A fogkefe gyújtott fényt az agyamban.
– Mit csinálsz? – kérdeztem tartva a választól.
– Elmegyek! Adok neked időt gondolkodni! – válaszolt nyugodtan.
– Hová mennél? – érdeklődtem. Ebben a pillanatban én is úgy gondoltam, az a legjobb, ha elmegy.
– Egy hotelbe! Megleszek! – mondta még, talán, hogy önmagát nyugtassa, mert én biztos voltam benne, hogy boldogul. Sajnos nem volt rám akkora szüksége, mint nekem rá.
– Hívj, ha találtál szállást! – kértem.

Ne engedd el, te idióta!

– Rendben! – bólintott ő, aztán felvéve az ágyról a táskát elhagyta a szobát. Hallottam, hogy a kulcsait leteszi az előtérben lévő asztalkára. Összeszorult a szívem. Ha nem lett volna bennem büszkeség, utána szaladok, hogy maradjon. Nem tettem, ő pedig elment. Nem értettem, hogy jutottunk ide! Elengedtem, pedig hónapok óta azon töprengtem, hogy megkérem a kezét. Most pedig elengedtem. Éjfél felé jár, ő pedig egyedül fog kóborolni odakint az utcákon. Védtelenül és… Nem lehetek ennyire gyáva! Ha feleségül akartam venni, akkor miért engedtem el? Összezavarodtam. Nem tudtam, hogy a rettegés, hogy őt is elveszítem, mint Keikot, mondatta azt velem, hogy menjen csak, vagy valóban nem szerettem már. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, rögtön rám tört a magány. Körbenéztem a szobában, és nem találtam a helyem. Nem értettem, hiszen csak néhány perce ment el, és már hiányzott! Nem akartam, hogy elmenjen! Ebben már biztos voltam. Felkaptam a kulcsait, és utána futottam.