|
3. rész
2012.02.07. 13:30
Hena:
Fájt elmenni, de mi mást tehettem volna? Ha egyszer ő azt akarta? Azt mondják, minden jó véget ér egyszer, de én nem akartam, hogy ennek vége legyen! Pedig tisztában voltam vele, hogy ennek a történetnek már nem lesz folytatása. Ha elengedett, nem kellek már neki. Nem arra kellett neki az idő, hogy átgondolhassa a kapcsolatunkat, hanem ahhoz, hogy rájöjjön, nem kellek már neki. Hamar belátja majd, én pedig elveszítem. Hiszen már elveszítettem! Kicsordultak a könnyeim, és csak homályosan láttam a kinyíló liftajtókat. Kiléptem az előcsarnokba, és lassú, kimért léptekkel hagytam el az épületet. Nem vitatkoztam vele, mert gyűlöltem kiabálni, és kitörni. Akkor kiadtam volna magam. Mikor azt mondta, a régi élete hiányzik, legszívesebben sikítottam volna. Nem tudok neki eleget nyújtani, ami fájt! Igyekeztem, szerettem volna boldoggá tenni, mert én is jobban éreztem magam, ha ő jó hangulatban volt, és netán rám mosolygott, de minden igyekezetem ellenére nem ment. Nem akartam elmenni, és egy pillanat erejéig, mikor megkérdezte, mit csinálok átsuhant az agyamon, hogy azt mondjam, elmegyek, ha szeretné. Tudtam, hogy azt mondaná, maradjak, hiszen egyszer már mondta. Szerencsére volt annyi önuralmam, hogy átlássam a helyzetet. Ha mellette maradok, nem gondolkodik. Úgy nem jön rá, hogy hiányzom neki, ha tényleg úgy lenne. Szánalmas módon abban reménykedtem, hogy hiányozni fogok neki, pedig erre igen kicsi volt az esély. Ha azokban az órákban, mikor nem velem volt, nem hiányoztam neki, most sem fogok. Álltam a ház előtt és tanácstalanul néztem körbe. Merre induljak? Tébláboltam egy darabig, aztán jobbra fordultam, előttem pedig ott állt ő… megpillantva arcát rögtön hátráltam. Persze, halálra rémültem.
– Hát te? – nyögtem ki a vörös szempárba nézve.
– Hová mész? – szegezte nekem a kérdést morcosan.
– El, egy…
– Hiei! – harsant a hátam mögül Urameshi hangja. Megfordultam, valóban ő közeledett. – Mit csinálsz te itt?
– Koenma küldött! – hangzott a válasz.
– Mit akar? Most nem érek rá! – jelentette ki elszántan Yusuke.
– Nem vagyok küldönc! – morogta a tűzdémon. Az elmúlt egy év során megtanultam, hogy az ő modora elég barátságtalan, de úgy láttam, a barátait ez nem zavarja.
– Értem én, de mégis idejöttél! – bólintott Urameshi. Én csak kívülállóként figyeltem őket. – Miért?
– Wakata megszökött – bökte ki Hiei. Mindketten értetlenül néztünk rá. Mégis ki az? – A démon, aki… elrabolta! – Intett fejével felém. Megdermedtem, és éreztem, ahogy remegés költözik a testembe.
– Mi van? – mordult barátjára Yusuke.
– Koenma azt mondja, valahogy kijátszott minden biztonsági intézkedést, és elszökött. Nem tartja valószínűnek, hogy megkeresné… – Itt megint felém bökött. Észrevettem, hogy nem sűrűn használja a nevem. -, de azért figyelmeztetett.
– Nem tartja valószínűnek? – csattant fel Urameshi. – Nem tartja... kitekerem a cumis nyakát!
– Kurama már keresi, és én is megyek, csak gondoltam szólok.
– Megyek én is!
– Te inkább vigyázz rá! Különben sem állsz már Koenma szolgálatában, tehát nem is jöhetnél! – jelentette ki a tűzdémon. Döbbenten kaptam tekintetem a mellettem állóra ő csak bólintott.
– Ez igaz! – helyeselt, majd megfogta a karom. Erőszakkal húzott a ház felé, mindezt gyengéden tette. – Kösz, Hiei, akkor mi most bemegyünk!
– Felőlem! – vont vállat a démon. – Szólunk, ha van valami! – Mondta még, aztán eltűnt. Yusuke közben némán terelt vissza az előcsarnokba.
– Nem akarok akadékoskodni, de épp menni készültem! – szólaltam meg a liftre várva. Nem kaptam választ. Furcsa mód, mintha Urameshinek ellopták volna a hangját. Beterelt a felvonóba, és megnyomta a négyes gombot, odafent pedig előzékenyen kinyitotta az ajtót. Ledobtam cuccaim az egyik sarokba, és a szobába sétálva az asztalnak támaszkodtam. Néztem, ahogy ő megáll előttem. Vártam, hogy végre elárulja, miért nem hagyott elmenni, és egyáltalán miért jött utánam. Némán nézett rám, de szemei tele voltak félelemmel. – Akkor most némasági fogadalmat tettél? – Kérdeztem.
– Nem! – válaszolt ő, aztán tekintete az ágyra esett. – Aludj az ágyon, én majd a földön alszom! – Javaslata villámcsapásként ért. Tehát már ennyire nem jelentek neki semmit, hogy velem egy ágyban sem hajlandó aludni. Bólintottam, nem volt más választásom. Behúztam a függönyöket, és levetkőztem. Nem figyeltem, mit csinál ő közben, de mikor végeztem, és az ágyhoz fordultam, láttam, hogy ő már arrébb tologatta a bútorokat, és megágyazott magának a földön. Bebújtam a takaróm alá, és féloldalasan őt figyeltem. Boxeralsóra vetkőzött, és lekapcsolva a villanyt ő is lefeküdt.
– Jó éjt! – súgtam neki, aztán lehunytam a szemem, és ezzel egy időben eleredtek könnyeim. Igyekeztem hangtalanul sírni, hogy nem hívjam fel magamra a figyelmet.
– Neked is! – válaszolt. Furcsa, de hosszú ideje ez volt az egyetlen éjszaka, amikor úgy aludtam el, hogy ő is otthon volt, és jó éjszakát kívánhattam neki. – Légyszives szólj, ha kimész a szobából és várd meg reggel, míg felébredek, vagy ébressz fel!
– Ahogy akarod! – válaszoltam legyűrve a sírást. Nem válaszolt. Megint becsuktam a szemem, de nem tudtam elaludni. A tudat, hogy ő ott van egy karnyújtásnyira tőlem és mégis olyan messze, mintha egy világ választaná el tőlem, fojtogatott. Az utóbbi egy évben annyira a részemé vált, hogy el sem tudtam képzelni, mihez kezdek majd nélküle. Lassan körvonalazódott benne, hogy visszamegyek Ausztráliába. Anyukámékkal ugyan még nem beszéltem, de hívtak már egynéhányszor. Mégsem akartam isten igazából elmenni a városból. Mindig is itt éreztem igazán otthon magam. Azóta, mikor Ausztráliába költöztem arra vágytam, hogy visszatérhessek ide, hiszen életem első tizenakárhány évét itt éltem le. Nem tudom mennyi idő telt el, mióta imitáltam az alvást, de Yusuke furcsán szuszogott, és forgolódott. Szokatlanul nyugtalanul aludt.
– Yusuke? – súgtam a szoba sötétjében, miközben felültem. Nem válaszolt, ami nem lepett meg, hiszen édesem soha nem aludt túl éberen. Visszafeküdtem, de valamiféle rossz érzés nem hagyott nyugodni. Megint felültem, de most ki is szálltam az ágyamból, és hozzá sétáltam.
Maximum a csukott ablakon kiküld az erkélyre!
– Yusuke! – szólítottam meg, miközben mellé térdeltem. Ő a hátára fordult, és összefüggéstelenül nyöszörgött valamit. Ijesztő volt! Az jutott eszembe, hogy ez az egész talán valamiféle démoni cselekedet, esetleg megátkozták. Rémülten döbbentem rá, hogy ha esetleg valami átok féle érte, én nem tudok ez ellen tenni. Segítséget sem biztos, hogy tudnék hozni hacsak Kuwabarát nem! Igaz is! Kuwabara. – Yusuke! – Szólogattam rendületlenül, miközben megráztam a vállát. A bőre valószínűtlenül forró volt. A homlokára tettem kezem, szinte lángolt. Lázas! – futott át az agyamon, és ez kissé megnyugtatott. Megráztam, és igyekeztem magához téríteni.
– Anyu, még aludni akarok! – nyöszörögte, miközben az oldalára fordult.
– Yusuke! A földön fekszel! Gyere, vissza az ágyra! – kértem, ő pedig értetlenül pislogott rám. Igyekeztem felültetni, ami nem volt túl könnyű művelet. Semmi aktivitást nem mutatott. Átnyúltam a hónalja alatt és megpróbáltam felemelni, s mindeközben hatalmas nyögés hagyta el ajkaimat. Nem volt éppen pehelykönnyű, de komoly küzdelem árán végül talpra állítottam. – Segíthetnél egy kicsit!
– Rosszul vagyok! – súgta ő. – Forog a szoba! Állítsd meg, kérlek!
– Jó, oké, csak… - Elveszítette egyensúlyát megdőlt az ágy felé, magával rántva engem. Valahogy maga alá gyűrt, és újabb percek teltek azzal, hogy kikússzak alóla, miközben ő már újra az igazak álmát aludta. Betakartam, aztán kimentem a konyhába gyógyszert keresni. Főztem egy kancsó teát is, és mindent egy tálcára pakolva visszamentem hozzá. Durmolt. Nyugodtan és békésen, mintha semmi baja nem lenne, de a teste még mindig lángolt. – Yusuke! – Ültem le mellé. – Hoztam gyógyszert, vedd be, kérlek! – Felkönyökölt, és szinte csukott szemmel kinyitotta a száját. Beletettem a kapszulát, aztán az ajkaihoz emeltem a poharat, amiből ivott néhány kortyot, aztán visszahanyatlott. Megsimogattam az arcát.
– Szeretlek! – súgta. Megdermedtem mozdulatomban és csak bámultam rá. Aztán elmémbe furakodott az gondoltat, hogy talán nem nekem szánta! Lehetséges, hogy Keikonak hisz, megint, mint egy éve ilyenkor. – Szeretlek, Hena! – Ezt már nem magyarázhattam semmi mással, esetleg a betegségével, de így önkívületében őszinte. Szerettem volna azt hinni, hogy az. Kerestem magamnak egy pokrócot és mellé kuporodva őriztem az álmát, míg ő leküzdötte a lázát és hajnalban aztán már nyugodtan szuszogott. Ekkor döntöttem úgy, hogy én is visszafekszem. Felvettem a földről párnáját, és az egyik sarokba vackolva magam lehunytam szemem. Valahogy… valamikor… Yusuke megébredt, és magához húzott. Úgy ölelt át, mint a kapcsolatunk elején, és annyira jól esett a vállára hajtanom fejem, hogy megint elpityeredtem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
